Döbbenetes felvétel Londonból: bontókalapáccsal zúzták a kirakatot, a tömeg csak állt és videózott – itt tart a Nyugat

Van valami hátborzongató abban, ahogyan a „felvilágosult, modern ember” már nemcsak a posztmodernben lubickol, hanem a posztvalóságban is – ráadásul duplán. A minap a menyasszonyom mutatott egy felvételt Londonból: fényes nappal két rabló bontókalapáccsal esett neki egy ékszerbolt kirakatának,

A rablás önmagában nem volna rendkívüli – bár talán érdemes lenne utánanézni, az ékszerboltok hány százalékát próbálták már fényes nappal kirabolni, de ez messzire vezetne. Ami igazán megdöbbentő, az a „tömeg” tétlensége.

Csak álldogáltak, filmeztek, kiáltoznak azért, hogy valaki más hívjon segítséget, de közbe sem avatkoztak. Állnak, néznek, előkapják a mobilt, és rögzítenek. A valóság, a vér, a kétségbeesés, a közös biztonságunkba betörő erőszak már senkit sem késztet cselekvésre, legfeljebb posztolásra. Bátorság helyett dokumentálunk, cselekvés helyett passzívan szemlélünk, felelősség helyett pedig távolságot tartunk.

Közben elindult a tizenharmadik Star Trek-sorozat is, a Csillagflotta Akadémia. Igen, nagy ugrás London után – de mindjárt érthető lesz, miért hozom ide.

Mert miért is voltak jók a régi Star Trek sorozatok? Komolyan vették az embert, optimisták voltak, de egy pillanatra sem voltak naivak: a Csillagflotta pedig nem önkifejezési tér volt csupán, hanem szolgálat, az egész emberiségért – a fegyelem pedig nem valami diktatórikus elnyomásként volt megfogva, hanem mint a közös küldetés feltétele. Az Enterprise fedélzetén szolgált egy klingon harcos, Worf, akinek volt egy fia, Alexander. A fiú nem akart harcos lenni, nem kívánta követni népe útját. Worf szenvedett emiatt, küzdött, és igyekezett nevelni a fiát. Nem azt mondta: „rendben vagy, fiam, így vagy tökéletes”, hanem azt próbálta belénevelni, hogy a fegyelem és a becsület olyan erények, amelyeket – ha nincsenek meg ab ovo – kemény munkával kell elsajátítani. Szeretete nem puszta elfogadásban, hanem követelésben és nevelésben mutatkozott meg. Abban a hitben, hogy a fia több lehet annál, ami éppen.

Az új sorozat ezzel szemben ennek az ellenkezőjét hirdeti: tökéletes vagy úgy, ahogy vagy; nincs szükség növekedésre, nincs szükség próbára, nincs mérce, amit meg kéne ugorni. A sérülékenység pedig erény. Szépen, a történet rétegei alatt azt üzeni, hogy a felfedezők, védelmezők, azok az emberek, akik hajlandóak szembenézni az ismeretlennel és kockáztatni az életüket a közjóért, azoknak nem kell növekedni, próbatételeket megugorni, túlszárnyalni önmagukat, mert már úgy elegek, ahogyan vannak.

Sir Roger Scruton is pontosan látta ezt a folyamatot. Figyelmeztetett: a civilizáció nem alapállapot. Minden a káosz, az entrópia felé sodródik idővel, a rend, a jog, az udvariasság, a bátorság pedig tanult dolgok. Törékeny vívmányok. A szabadság nem a korlátok hiánya, hanem a fegyelem gyümölcse. A rend nem önfenntartó: ha nem ápolják, lassan feloldódik.

Mindenki a történeteiről ismerszik meg – és ez az, ahol a mai kor elhazudja az igazságot: az élet, akárhogy is nézzük, nehéz. A jellem nem a komfortzóna kiterjesztésében formálódik, hanem a tűzben. Scruton szerint a nevelés lényege nem a pillanatnyi érzések igazolása, hanem a beavatás: bevezetés egy nálunk nagyobb örökségbe. 

Nem új gondolat ez. Az ókori görögök is tudták. Homérosz világában, az Iliászban és az Odüsszeiában a próbatétel nem pszichológiai trauma, hanem ontológiai szükségszerűség. Az arisztokratikus görög ethosz központi fogalma az areté – a kiválóság. Ez nem belső érzés. Ez teljesítmény. Akhilleusz, Odüsszeusz, de még Antigoné nagysága is abban állt, hogy a sorscsapások, a viharok és a háborúk közepette mutatták meg, kik ők.

A görög alapintuíció végtelenül egyszerű és végtelenül kegyetlen: az ember nem kész lény, hanem feladat. Aki nem megy át a próbákon, annak egyszerűen nincs arca a közösség előtt. A szenvedés nem hiba a rendszerben, hanem a tisztánlátás eszköze. A tragédia katarzisa épp abból fakad, hogy látjuk: az ember akkor is tarthatja magát az elveihez, ha súlyos árat kell fizetnie érte.

Erre a gondolatra épül a kereszténység is. A kereszt „paradoxona”, hogy a látszólagos vereség és szenvedés válik az üdvösség csúcspontjává. A modern kultúra optimalizálni akarja az életet, sterilizálni a fájdalmat, eltüntetni a kényelmetlenséget. A keresztény gondolkodás viszont tudja: a próbatétel értelmet hordoz. 

Jünger, aki megjárta az első világháború poklát, radikálisabb hangon, de hasonló következtetésre jutott: a veszélyhelyzet az a pillanat, amikor a modern emberről lehull az álarc, a fronton, a krízisben megszűnik az önáltatás, és ott kiderül, kik vagyunk valójában.

Hát, Londonban kiderült, kik vagyunk „mi”. A nyugati ember, aki a biztonságot és a kényelmet mindenek fölé helyezte, cselekvésképtelenné vált. A járókelők nem klasszikus értelemben voltak gyávák; egyszerűen elfelejtették, hogy a valóságban nemcsak nézőként lehet jelen lenni. Ez a posztvalóság.

Umberto Eco legendás könyvtárában harmincezer kötet sorakozott. Amikor megkérdezték, mindet olvasta-e, azt felelte: a lényeg az, amit még nem olvasott. Az „antikönyvtár” gondolata erről az alázatról szól: az ismeretlen tiszteletéről és arról, hogy kötelességünk túlszárnyalni tegnapi önmagunkat. Az olvasatlan kötetek arra emlékeztetnek, hogy a világ nagyobb a tudásunknál, és mindig van hová fejlődni – testben, szellemben és lélekben.

Nekünk, magyaroknak azonban sajátos történelmi tapasztalatunk van: kis nemzet vagyunk, nagy nyomás alatt. Mohács, 1848, Trianon, 1956 – a magyar történelem nem a biztonságos terek története. De talán éppen ezért tudjuk, amit az ókori görögök és Scruton is tudott: a kis közösségek csak akkor maradnak fenn, ha tagjaik nem a kényelmet, hanem a felelősséget választják.

A szuverenitás nem pusztán jogi kategória. Egy közösség akkor szuverén, ha képes elviselni a kihívásokat – gazdasági, katonai vagy morális nyomást – anélkül, hogy identitásválságba zuhanna. A mostani, zavaros időkben, amikor a Nyugat egyik fele videózza saját kifosztását, a másik pedig sorozatokban ünnepli gyengeségét, talán valóban csak annyi a dolgunk, hogy megőrizzük a józan eszünket.

Az viszont a kötelességünk.

Nyitókép: Képernyőkép