Öntötte a milliókat a Netflix az érzékenyítésre – ilyen lett a Stranger Things fináléja

A Stranger Things lényegében az új generáció Star Warssza, ilyen és ehhez hasonló ömlengéseket lehet olvasni a közösségi oldalakon. Az tény, hogy érezhető a popkulturális hatása; amikor az egyik részben felcsendült a Metallica Master of Puppets című slágere, hirtelen olyan fiatalok is elkezdték hallgatni, akik azt sem tudták korábban, eszik vagy isszák a legendás együttest. Tematikus bulikat is szerveztek olyan számokra építve, amelyek elhangzottak vagy elhangozhattak volna a sorozatban, és irgalmatlan sok pólón is visszaköszönt a széria. Nem jellemző rám „a régen minden jobb volt” típusú gondolkodás, de a Stranger Thingset egy egész univerzumot megteremtő Lucasszal összehasonlítani? Azért mindennek van határa. 

Amikor lassan tíz éve kijött az első évad, tisztességgel ledaráltam, igaz, pár rész után már csak az akkori barátnőm nyomásgyakorlására, mert hamar kiderült, hogy én ezzel a sorozattal nem tudok rezonálni. Egyrészt a se hús, se hal kategóriájába tartozik nálam:  

Másrészt már akkor is untam a nyolcvanas évek nosztalgiáját, azóta pedig a falat kaparom tőle. Önmagában szomorú, hogy az elmúlt két évtizednek hiányoznak a megkülönböztethető formajegyei, zenében sem nagyon léteznek, a filmek esetében pláne, ezért a legtöbb alkotó kénytelen állandóan ehhez a kulturálisan kétségkívül turbulens korszakhoz visszanyúlni ahelyett, hogy saját hangot keresne. Plusz nem izgatnak már a szorongó kamaszokról szóló sztorik sem, nem mintha érzéketlen lennék velük szemben, magam is az voltam, de az Állj mellém!, a legutóbbi Az-feldolgoz és ki tudja, hány egyéb felnövéstörténet után már nem érzem, hogy újat lehetne mondani ebben a témában vagy állandóan ezen a problémakörön szeretnék vekengeni.  

Szóval az első évad után kaszáltam a sorozatot, az agyam ki is dobta a felejtés kukájába, szinte csak annyi maradt meg, hogy Winona Ryder állandóan aggodalmaskodó karaktere halálra idegesített, noha tiniként, az Alien 4 idején még szerelmes voltam a színésznőbe. Aztán a finálé kapcsán annyira leuralta ismét a Stranger Things az internetet, hogy egy érdekes emberkísérlet jutott eszembe: vajon miként hatna az Egyesült Államokban egyébként mozikban is vetített kétórás záró epizód úgy, hogy lényegében szűz szemmel, az előzmények ismerete nélkül nézem meg? 

Egy kicsit csaltam, megkértem a ChatGPT-t, hogy a lehető legrövidebben foglalja össze, mit illene tudnom. És meg is tette szűkszavúan: a kisvárosban van a Tótágas nevű – de irritáló fordítása már az Upside Downnak – párhuzamos dimenzió, a főgonosz, egy bizonyos Vecna nyitja meg a kapuit, és a korábban kísérleti nyúlként használt Tizi – újabb arcpirító magyarosítás – veheti fel csak vele a harcot. A tét nem kisebb, mint a világvége. Ahogy a mesterséges intelligencia fogalmazott, ennyi elég ahhoz, hogy értsem, „ki kivel és miért ordít”.

Sokan mondják és egyet is értek velük, hogy A gyűrűk ura-trilógia halálosan unalmas, hiszen végig csak menetelnek benne. A Stranger Things alkotói erre azt felelhették, hogy fogják meg a sörüket, az utolsó fél órában ugyanis konkrétan hosszadalmasan társasoznak a főszereplők, amikor nem, 4

Amivel viszont előtte alaposan szembementek, mert bár a nagy csatározás a világ megmentése érdekében vagy négy-öt szálon zajlott párhuzamosan, és az előzmények ismerete nélkül nem is értettem mindegyik karakter motivációját, nagyban segítette a boldogulásomat, hogy aki a sorozatban gonosz, az egyből csúf is. Elég volt ránézni a karakterek arcára, és egyértelművé vált, ki az, aki a megmentésünkre törekszik, és kik azok, akik inkább lezárnák az emberiség tevékenységét a bolygón – mi ez, ha nem előítélet, kérem? 

Az is egyértelmű volt, hogy nem sajnálták a pénzt a külcsínre, a párhuzamos dimenzióban játszódó szekvenciák látványosak, a trükkök valószínűleg a mozivászonról sem esnének le. Érzelmi kötődés nélkül nem tudtam drukkolni a szereplőknek, és inkább abban reménykedtem, hogy végül nem sikerül – ahogyan Az utolsó cserkészben mondanák – cirkumberiálni a másvilág kapuját, és egy remek apokalipszissel zárul majd a széria. Annak ellenére, hogy ez a végjáték, a Netflix nyilván nem szeretné levágni az aranytojást tojó tyúkját, szóval spin-offok vagy önálló filmek formájában szövik majd tovább a sztorit. Ezzel kapcsolatban árulkodó jel, hogy bár igencsak teátrálisan halálozik el a talán legfontosabb karakter, azért az epizód végi végeláthatatlan zárómonológokban kinyitnak egy ajtót, 

A hozzászólásokat olvasva eléggé megosztotta ez a rész a rajongókat, egyesek szerint a sorozat koronaékszere, mások méltatlannak tartják. Nekem egy másfél órás, CGI-trükkökkel teli adok-kapoknak tűnt, amely után örömmel nyúltam a távkapcsolóhoz abban bízva, hogy végre valami tartalmasabbat is nézhetek. De akkor jött hideg zuhanyként a felismerés, hogy még fél óra hátravan, ami, mint említettem, tereferével ment el. Enyhén szólva sem érzem a késztetést, hogy nekiálljak ledarálni ezt követően a teljes szériát – a puzzle millió hiányzó darabja hadd maradjon inkább szétszórva a szőnyegen. 

Nyitókép: David Harbour és Millie Bobby Brown a Stranger Things ötödik, utolsó évadában. (Netflix)