Nagyhatalmi ütközőpont Afrika szarvánál: Dzsibuti

Dr. Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem munkatársának írása

Amikor 1883-ban a francia tisztviselők megkötötték első kereskedelmi egyezményeiket a Taddzsúrai-öböl partvidékét uraló szomáli és afar szultánokkal, még nem gondolták, hogy a poros kikötőről, Obockról elnevezett terület milyen fontos stratégiai szerepet fog játszani az elkövetkező évtizedekben.

Bár a Szuezi-csatorna 1869-es megnyitása után – több évszázados hiátus után – a Vörös-tenger és az Ádeni-öböl ismét kiemelt jelentőségre tett szert a világkereskedelemben, azt kevesen feltételezték, hogy

Ehhez természetesen szükség volt a szerencsés történelmi fordulatokra is, mint például a francia vállalkozókedvre, amely megépítette a keskeny nyomtávú vasútvonalat az Etióp-magasföld felé, lerakva a hosszú távú alapjait a rendkívül termékeny és gazdag abesszin területekkel való kereskedelemnek.

Dzsibuti hátországa

Az éppen formálódó modern etióp császárság ugyanakkor nem csupán olyan árucikkekkel igyekezett a nemzetközi gazdaság színpadára lépni, mint a kávé vagy az enyhe narkotikum, a csat, hanem a perifériális területek meghódításával is. És míg az Ogadenben élő szomáli klánok vagy az oromók nem kerülhették el az etióp megszállást, hála a francia jelenlétnek a mai Dzsibuti területén élők saját történetüket kezdhették írni – még akkor is, ha ebben Párizsból segítettek nekik.

A felszabadulás időszakában aztán a kis ország vezetése számára is felmerült a kérdés, hogy milyen formában képzelik el jövőjüket: az 1977-es –sokadik alkalommal megrendezett – népszavazás után már a franciák sem tarthatták fenntarthatónak a gyarmati igazgatást, annak ellenére, hogy a Dzsibutit lakó issze szomálik és az afarok közti kapcsolat korántsem volt problémamentes, sőt olykor fegyveres küzdelembe torkollott. A terület geostratégiai jelentőségét mindenesetre mutatta, hogy

Ez a helyi vezetésnek is elfogadható feltétel volt, különösen olyan hatalmas – és esetenként területi követelésekkel is élő – szomszédokkal körülvéve, mint Etiópia vagy Szomália.

Dzsibuti városa fentről... és közelről

Az Etióp-magasföldre vezető vasútvonal komoly bevételeket hozott a területnek, igazi jelentősége azonban az 1970-es években mutatkozott meg, amikor az akkor még Etiópia részét képező Eritrea területén tomboló függetlenségi harc ellehetetlenítette az eritreai partvidék kikötőinek gazdasági hasznosítását. A helyzet Eritrea 1993-as függetlenné válása után is csak ideiglenesen konszolidálódott, mivel az 1998-ban kitört etióp-eritreai háború következtében Aszmara lezárta határait, kikötőit és légterét Etiópiával szemben. Ez azt jelentette, hogy a közel 110 millió lakosú ország egészen 2018 szeptemberéig csupán Dzsibutin keresztül érhette el érdemben a világpiacokat, mert mind Szomália, mind Szudán irányában csak rendkívül körülményesen és költségesen tudott szállítani. Nem véletlen, hogy az etióp külkereskedelem 80-90%-a Dzsibutin keresztül bonyolódott, megalapozva a természeti kincsekben és mezőgazdasági potenciálban szegény ország fejlődését.

amely számára az Egyesült Államok által megkezdett terrorellenes háború új lehetőségeket tartogatott. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az USA figyelme a Közel-Kelet és Közép-Ázsia mellett ismét a szubszaharai térség felé fordult, abból a megfontolásból táplálkozva, hogy a kontinensen burjánzó gyenge és törékeny államok kiváló hátterül szolgálhatnak a terrorcsoportok számára. Ennek legmarkánsabb jele a Camp Lemonnier bázis létrehozása lett Dzsibutiban 2001-ben, amely mintegy 4000 fővel mind a mai napig az Egyesült Államok legnagyobb katonai bázisa az afrikai kontinensen. Camp Lemonnier támaszpontul szolgál a kontinensen működő amerikai különleges erőknek éppúgy, mint a légierő gépeinek és drónjainak, illetve a különféle mentortevékenységben részt vevő szárazföldi erőknek és tengerészgyalogosoknak.

Mindez kiváló bevételi forrás a dzsibuti kormányzatnak: csak az Egyesült Államok nagyjából évi 70 millió USD bérleti díjat fizet a terület használatáért. Emellett 2014-ben Barack Obama elnök és dzsibuti kollégája, Iszmáíl Omár Guelleh egy 1,4 milliárd dolláros fejlesztési szerződést írtak alá a következő két évtizedre.

2001 után a következő bázisépítési hullám a szomáli kalózkodás felvirágzásával párhuzamosan indult meg 2008-ban. Ennek során a nyugati szereplők mellett egyre több ázsiai játékos, mindenekelőtt – egymással is rivalizálva –

Ennek első lépéseként rendszeresen felkeresték Obock kikötőit annak érdekében, hogy el tudják látni hajóikat üzemanyaggal és élelemmel. A katonai jelenlét mellett azonban – elsősorban kínai részről – hamar megjelentek az ambiciózusabb igények infrastrukturális beruházásokra. Mindez szervesen illeszkedett az Egy Öv – Egy Út (ONOB) stratégiába, amelyben Peking kulcsszerepet szánt a 2000 óta intenzíven bővülő etióp gazdaságnak. Ehhez pedig elengedhetetlen volt a dzsibuti infrastruktúra fejlesztése mind a kikötők, mind az elaggott vasútvonal tekintetében. Csak az etióp főváros, Addisz-Abeba és Dzsibuti közt futó vasútvonal újjáépítése 4 milliárd dollárba került, de emellett további több milliárdos tervek és aláírt egyezmények vannak már kikötőbővítésre, olaj- és gázvezeték, illetve -terminálok létesítésére.

Dzsibuti külföldi hadászati bázisai (Forrás: Mail&Guardian)

Ugyanakkor hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy a befektetéseket védelmezni kell, különösen egy olyan instabil régióban, mint Afrika szarva. Erre figyelmeztetett a szomáli dzsihádista szervezet, az as-Sabáb egy étterem ellen végrehajtott 2014-es öngyilkos merénylete. De talán ennél is nagyobb súllyal esett latba az Eritrea és Dzsibuti közti területi vita, amely 2008-ban négynapos fegyveres összecsapásba torkollott, illetve a 2015-ben kezdődő, olykor szintén erőszakos formát öltő etióp demonstrációk, amelyek aztán 2018-ra gyökeres – és pozitív – átalakuláshoz vezettek a Magasföldön.

Mindezek tükrében nem meglepő, hogy 2017-ben

Amit természetesen komoly tiltakozás és bizalmatlanság övezett a már korábban ottlevő államok részéről, azzal vádolva Pekinget, hogy a kínai bázis valós célja a nyugati katonai technológia és módszerek utáni kémkedés. Ilyen előzmények után nem számíthattunk szívélyes egymás mellett élésre: 2018 tavaszán például a Pentagon azzal vádolta meg Pekinget, hogy katonái szándékosan lézerrel zavarták az amerikai légierő tevékenységét Camp Lemonnierban. Az ázsiai nagyhatalom természetesen tagadta a vádakat.

Mindezek mellett nem érdemes túl sok figyelmet szentelni azoknak a tanulmányoknak sem, amelyek szerint a harmadik világháború Dzsibutiban fog kitörni: bár az ott állomásozó nagyhatalmak közt feszülnek ellentétek, legalább ennyi közös érdek is összeköti őket, gondoljunk csak a regionális stabilitásra vagy a dzsihádisták és a kalózok elleni harcra.

Ráadásul az elmúlt hónapok etióp belpolitikai változásai, illetve az azokat kísérő általános külpolitikai enyhülés – például Dzsibuti és Eritrea közeledése – számos lehetőséggel kecsegtetnek a felek számára politikai és gazdasági téren egyaránt. Bár ez bizonyos szempontból kihívást jelenthet Dzsibutinak – gondoljunk csak az eritreai kikötők újbóli megnyílására az etióp árucikkek számára –, a kis ország olyan méretű helyzeti előnyre tett szert az elmúlt évtizedekben (századokban?), amelyet nagyon nehéz lesz bárkinek is behoznia. Így Dzsibuti valószínűleg a következő évtizedekben is az Etióp-magasföld és részben Kelet-Afrika kapujaként fog szolgálni.

***

Marsai Viktor Afrikáról szóló cikksorozatának eddigi írásai:

Vízhiány, migráció, népességrobbanás – mi folyik Egyiptomban?

Etiópia: út az ínségből a stabilitás szigetére

Afrika vérző szíve: az elfelejtett Dél-Szudán