Nagyhatalmi ütközőpont Afrika szarvánál: Dzsibuti

2018. november 27. 11:29

Melyik az egyetlen olyan ország a világon, ahol egyszerre van amerikai és kínai katonai bázis (egyáltalán, külföldi kínai katonai támaszpont)? Ráadásul egymás szomszédságában? Na meg japán, francia és olasz – megspékelve spanyol, brit és német erőkkel, valamint egy EU-művelettel? Ez az ország a tiszántúlnyi területű Dzsibuti!

2018. november 27. 11:29
Marsai Viktor

Dr. Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem munkatársának írása

 

Amikor 1883-ban a francia tisztviselők megkötötték első kereskedelmi egyezményeiket a Taddzsúrai-öböl partvidékét uraló szomáli és afar szultánokkal, még nem gondolták, hogy a poros kikötőről, Obockról elnevezett terület milyen fontos stratégiai szerepet fog játszani az elkövetkező évtizedekben.

Bár a Szuezi-csatorna 1869-es megnyitása után – több évszázados hiátus után – a Vörös-tenger és az Ádeni-öböl ismét kiemelt jelentőségre tett szert a világkereskedelemben, azt kevesen feltételezték, hogy

Afrika szarvának hányatott viszonyai között a tenyérnyi gyarmati terület a stabilitás szigetének és kereskedelmi kistigrisnek bizonyul majd.

Ehhez természetesen szükség volt a szerencsés történelmi fordulatokra is, mint például a francia vállalkozókedvre, amely megépítette a keskeny nyomtávú vasútvonalat az Etióp-magasföld felé, lerakva a hosszú távú alapjait a rendkívül termékeny és gazdag abesszin területekkel való kereskedelemnek.

Dzsibuti hátországa

Az éppen formálódó modern etióp császárság ugyanakkor nem csupán olyan árucikkekkel igyekezett a nemzetközi gazdaság színpadára lépni, mint a kávé vagy az enyhe narkotikum, a csat, hanem a perifériális területek meghódításával is. És míg az Ogadenben élő szomáli klánok vagy az oromók nem kerülhették el az etióp megszállást, hála a francia jelenlétnek a mai Dzsibuti területén élők saját történetüket kezdhették írni – még akkor is, ha ebben Párizsból segítettek nekik.

A felszabadulás időszakában aztán a kis ország vezetése számára is felmerült a kérdés, hogy milyen formában képzelik el jövőjüket: az 1977-es –sokadik alkalommal megrendezett – népszavazás után már a franciák sem tarthatták fenntarthatónak a gyarmati igazgatást, annak ellenére, hogy a Dzsibutit lakó issze szomálik és az afarok közti kapcsolat korántsem volt problémamentes, sőt olykor fegyveres küzdelembe torkollott. A terület geostratégiai jelentőségét mindenesetre mutatta, hogy

a franciák azzal a feltétellel egyeztek bele Dzsibuti függetlenségébe, hogy katonai bázist tarthatnak fenn az országban.

Ez a helyi vezetésnek is elfogadható feltétel volt, különösen olyan hatalmas – és esetenként területi követelésekkel is élő – szomszédokkal körülvéve, mint Etiópia vagy Szomália.

Dzsibuti városa fentről... és közelről

Az Etióp-magasföldre vezető vasútvonal komoly bevételeket hozott a területnek, igazi jelentősége azonban az 1970-es években mutatkozott meg, amikor az akkor még Etiópia részét képező Eritrea területén tomboló függetlenségi harc ellehetetlenítette az eritreai partvidék kikötőinek gazdasági hasznosítását. A helyzet Eritrea 1993-as függetlenné válása után is csak ideiglenesen konszolidálódott, mivel az 1998-ban kitört etióp-eritreai háború következtében Aszmara lezárta határait, kikötőit és légterét Etiópiával szemben. Ez azt jelentette, hogy a közel 110 millió lakosú ország egészen 2018 szeptemberéig csupán Dzsibutin keresztül érhette el érdemben a világpiacokat, mert mind Szomália, mind Szudán irányában csak rendkívül körülményesen és költségesen tudott szállítani. Nem véletlen, hogy az etióp külkereskedelem 80-90%-a Dzsibutin keresztül bonyolódott, megalapozva a természeti kincsekben és mezőgazdasági potenciálban szegény ország fejlődését.

Dzsibuti jelentőségét az etióp külkereskedelem mellett egyre aktívabbá váló bázisdiplomáciája adta,

amely számára az Egyesült Államok által megkezdett terrorellenes háború új lehetőségeket tartogatott. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az USA figyelme a Közel-Kelet és Közép-Ázsia mellett ismét a szubszaharai térség felé fordult, abból a megfontolásból táplálkozva, hogy a kontinensen burjánzó gyenge és törékeny államok kiváló hátterül szolgálhatnak a terrorcsoportok számára. Ennek legmarkánsabb jele a Camp Lemonnier bázis létrehozása lett Dzsibutiban 2001-ben, amely mintegy 4000 fővel mind a mai napig az Egyesült Államok legnagyobb katonai bázisa az afrikai kontinensen. Camp Lemonnier támaszpontul szolgál a kontinensen működő amerikai különleges erőknek éppúgy, mint a légierő gépeinek és drónjainak, illetve a különféle mentortevékenységben részt vevő szárazföldi erőknek és tengerészgyalogosoknak.

Mindez kiváló bevételi forrás a dzsibuti kormányzatnak: csak az Egyesült Államok nagyjából évi 70 millió USD bérleti díjat fizet a terület használatáért. Emellett 2014-ben Barack Obama elnök és dzsibuti kollégája, Iszmáíl Omár Guelleh egy 1,4 milliárd dolláros fejlesztési szerződést írtak alá a következő két évtizedre.

2001 után a következő bázisépítési hullám a szomáli kalózkodás felvirágzásával párhuzamosan indult meg 2008-ban. Ennek során a nyugati szereplők mellett egyre több ázsiai játékos, mindenekelőtt – egymással is rivalizálva –

Kína és Japán is felfedezték maguknak a Dzsibutiban rejlő lehetőségeket.

Ennek első lépéseként rendszeresen felkeresték Obock kikötőit annak érdekében, hogy el tudják látni hajóikat üzemanyaggal és élelemmel. A katonai jelenlét mellett azonban – elsősorban kínai részről – hamar megjelentek az ambiciózusabb igények infrastrukturális beruházásokra. Mindez szervesen illeszkedett az Egy Öv – Egy Út (ONOB) stratégiába, amelyben Peking kulcsszerepet szánt a 2000 óta intenzíven bővülő etióp gazdaságnak. Ehhez pedig elengedhetetlen volt a dzsibuti infrastruktúra fejlesztése mind a kikötők, mind az elaggott vasútvonal tekintetében. Csak az etióp főváros, Addisz-Abeba és Dzsibuti közt futó vasútvonal újjáépítése 4 milliárd dollárba került, de emellett további több milliárdos tervek és aláírt egyezmények vannak már kikötőbővítésre, olaj- és gázvezeték, illetve -terminálok létesítésére.

Dzsibuti külföldi hadászati bázisai (Forrás: Mail&Guardian)

Ugyanakkor hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy a befektetéseket védelmezni kell, különösen egy olyan instabil régióban, mint Afrika szarva. Erre figyelmeztetett a szomáli dzsihádista szervezet, az as-Sabáb egy étterem ellen végrehajtott 2014-es öngyilkos merénylete. De talán ennél is nagyobb súllyal esett latba az Eritrea és Dzsibuti közti területi vita, amely 2008-ban négynapos fegyveres összecsapásba torkollott, illetve a 2015-ben kezdődő, olykor szintén erőszakos formát öltő etióp demonstrációk, amelyek aztán 2018-ra gyökeres – és pozitív – átalakuláshoz vezettek a Magasföldön.

Mindezek tükrében nem meglepő, hogy 2017-ben

a már meglevő francia, amerikai, japán és olasz bázis mellett Kína is létrehozta saját támaszpontját Afrika szarván.

Amit természetesen komoly tiltakozás és bizalmatlanság övezett a már korábban ottlevő államok részéről, azzal vádolva Pekinget, hogy a kínai bázis valós célja a nyugati katonai technológia és módszerek utáni kémkedés. Ilyen előzmények után nem számíthattunk szívélyes egymás mellett élésre: 2018 tavaszán például a Pentagon azzal vádolta meg Pekinget, hogy katonái szándékosan lézerrel zavarták az amerikai légierő tevékenységét Camp Lemonnierban. Az ázsiai nagyhatalom természetesen tagadta a vádakat.

Mindezek mellett nem érdemes túl sok figyelmet szentelni azoknak a tanulmányoknak sem, amelyek szerint a harmadik világháború Dzsibutiban fog kitörni: bár az ott állomásozó nagyhatalmak közt feszülnek ellentétek, legalább ennyi közös érdek is összeköti őket, gondoljunk csak a regionális stabilitásra vagy a dzsihádisták és a kalózok elleni harcra.

Ráadásul az elmúlt hónapok etióp belpolitikai változásai, illetve az azokat kísérő általános külpolitikai enyhülés – például Dzsibuti és Eritrea közeledése – számos lehetőséggel kecsegtetnek a felek számára politikai és gazdasági téren egyaránt. Bár ez bizonyos szempontból kihívást jelenthet Dzsibutinak – gondoljunk csak az eritreai kikötők újbóli megnyílására az etióp árucikkek számára –, a kis ország olyan méretű helyzeti előnyre tett szert az elmúlt évtizedekben (századokban?), amelyet nagyon nehéz lesz bárkinek is behoznia. Így Dzsibuti valószínűleg a következő évtizedekben is az Etióp-magasföld és részben Kelet-Afrika kapujaként fog szolgálni.

***

Marsai Viktor Afrikáról szóló cikksorozatának eddigi írásai:

Vízhiány, migráció, népességrobbanás – mi folyik Egyiptomban?

Etiópia: út az ínségből a stabilitás szigetére

Afrika vérző szíve: az elfelejtett Dél-Szudán

Amerika választ! Kövesse élőben november 5-én a Mandiner Facebook-oldalán vagy YouTube-csatornáján!

Összesen 13 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
OberEnnsinnen
2018. november 27. 18:14
Te honnan tudod, Putyin mit lát? Ja, bocs., a magasikusok törzséből való vagy. Akik a világot jobbítják. Tudod, akik miatt a bálnák átköltöznének a szárazföldre. Elnézést.
OberEnnsinnen
2018. november 27. 16:17
Minapi hír: Francia terrorellenes erők kivégeztek 30 terroristát - Maliban... Varrjunk erre gombot, miért ne menjen a fekete Párizsba és miért ne mondja, ő nem je suis france és éppen ezért miért ne robbantson?
feri23
2018. november 27. 15:32
A képekről valahogy nem jön át, hogy ez a térség sikerországa lenne.
Öreg
2018. november 27. 14:28
x
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!