Etiópia: út az ínségből a stabilitás szigetére

Nyitókép: Júda Oroszlánjának szobra Addisz-Abebában

Bár Etiópia kapcsán az átlagember továbbra is az éhező kisgyerekekre és a véget nem érő polgárháborúra asszociál, a nyolcvanas évekből eredő percepciót alaposan felülírta az elmúlt három évtized fejlődése. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem és a Migrációkutató Intézet munkatársa személyesen is tapasztalhatta, hogy

*

Lassú, de folyamatos evolúció

1983-84-ben óriási éhínség tört ki Etiópiában. A polgárháború, a Mengisztu-rezsim által eszközölt kényszer-áttelepítések, amelyek során a megbízhatatlannak ítélt népcsoportokkal akarták feltöretni a „szűzföldeket” (értsd: a sivatagot), és az ezekhez társuló aszály borzasztó pusztítást vittek végbe az Etióp-magasföldön:

Hála a média fejlődésének, ez a katasztrófa már jóval szélesebb körű nyilvánosságot kapott, mint a korábbi hasonló kataklizmák. A fejlett – és a fejlődő – világot megrázták az éhhalál szélén álló gyerekekről készült felvételek, és mind az állami, mind a civil szervezetek az ország segítségére siettek, még akkor is, ha az Moszkva elkötelezett szövetségese volt.

Ennek leglátványosabb eleme lett a Bob Geldof által szervezett két Live Aid koncert, amelyet a becslések szerint 1,9 milliárd ember nézett élő egyenes adásban 150 országban – a Föld lakosságának 40%-a. A megmozdulás 140 millió amerikai dollárnyi bevételt generált – igaz, egyes kutatások szerint a pénz egy részét a helyi felkelőcsoportok sikeresen forgatták át fegyvervásárlásba. Ennek ellenére a Live Aid és Etiópia megsegítése az emberiség egyik nagy közös ügye lett a csillagháborús tervek árnyékában, amely százezreket, ha nem milliókat mentett meg az éhhaláltól, tömbökön átnyúlva mobilizálva a szereplőket. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a megmozdulásnak a széles nyilvánosság miatt döntő szerepe volt az „éhező Etiópiáról” szóló kép kialakulásában is, amely máig makacsul tartja magát nem csupán a magyar, de esetenként a nyugati közvéleményben is.

Még mindig kísért a múlt – a Vörös Terror Múzeumában

Pedig Etiópia az 1991-es rendszerváltást követően komoly fejlődési pályát futott be. A polgárháború végén hatalomra kerülő – amúgy szintén marxista – pártszövetség, az Etióp Népi Forradalmi Demokrata Front (ENFDP) két markáns koncepció mentén képzelte el az ország jövőjét.

Az egyik az etnikai föderalizmus lett annak érdekében, hogy a Magasföld 80 különféle népcsoportja az évtizedes, gyakran etnikai viszonyok alapján formálódó konfliktus után békében élhessen egymás mellett kilenc, a – lehetőségekhez mérten – népcsoportok alapján megszervezett szövetségi tagállam keretében.

A másik – az előbbinek némiképp ellentmondó – oszlop a fejlesztő állam ideája lett, melynek értelmében a központi államvezetés a gazdaság csaknem teljes ellenőrzése mellett,

elsősorban hatalmas infrastrukturális projektek keretében. Mindehhez komoly segítséget jelentett, hogy Etiópia – nem csupán a kelet-afrikai régió, de az egész kontinens egyik meghatározó államaként – a hidegháború korszakban is komoly külső – politikai és gazdasági – támogatásban részesült mind a nyugati (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Olaszország), mind a fejlődő (Kína) államoktól. Addisz-Abeba ráadásul jó érzékkel használta ki a változó geopolitikai környezetet: mivel a szomszédos Szomáliában működő dzsihádista szervezet, az as-Sabáb egyik fő ellenfele lett, először nyílt invázió, majd békefenntartó művelet formájában, a terrorellenes háború keretében hamar az Egyesült Államok egyik meghatározó afrikai szövetségesévé vált, biztosítva a források folyamatos áramlását a Magasföldre.

Az Afrikai Unió székháza

Az ország – más afrikai államokkal szemben – nem nyitotta meg teljesen a piacait a külső befektetők előtt, védve a gyenge hazai ágazatokat (textil-, cipő-, bőripar), és konzekvensen figyelve arra, hogy a termelői szektor megerősítését szem előtt tartó, fenntartható gazdaságpolitikát folytasson. Éppen ezért játszott kulcsszerepet a fejlesztésekben az infrastruktúra: a közút- és vasúthálózat, illetve az elektromosenergia-ellátás kiépítése, ami mindenféle komolyabb fejlesztés alapja egy egymillió négyzetkilométeres, 11 Magyarországnyi méretű, jórészt hegyvidéken fekvő országban, ahol még 2010-ben is csak a lakosság 25 %-a (!) fért hozzá az elektromos hálózathoz.

mivel számos nagy folyam – köztük a Nílus keleti ága, a Kék-Nílus – ered a Magasföldön. Emiatt Addisz-Abeba alapvetően vízierőművek építésével képzeli el az ország energiaellátását. A projektek egy része – mint a Gibe I-II – már elkészült, mások – mint a Kék-Níluson épülő Nagy Etióp Újjászületés Gát (GERD) vagy a Gibe III – még építés alatt állnak. A méreteket és a tempót jól szemlélteti, hogy a 70 százalékos készültségű GERD 6500 MW-nyi kapacitással fog rendelkezni – miközben az ország teljes kapacitása 2015-ben alig 3200 MW volt.

A valahol 100 és 110 millió közötti lakosság növekvő igényei – és rendelkezésre álló jövedelme – tovább fűtik a fogyasztást és ezáltal a GDP-növekedést, amely az elmúlt évtizedekben rendre évi 10 % körül mozgott. Ezzel Etiópia a világ 10 leggyorsabban bővülő gazdasága között kapott helyet (sőt volt, hogy az első volt). Ez még akkor is kiemelkedő eredmény, ha figyelembe vesszük a statisztikák pontatlanságát, az alacsony bázisértékeket, illetve a beáramló külső fejlesztési támogatások mértékét, ami eléri a GDP 3-5%-át. Talán még ennél is fontosabb, hogy Etiópiában a társadalmi szakadékok jóval kisebbek, mint például a szomszédos, nyitott piacgazdasággal rendelkező Kenyában: Addisz-Abebában például a középosztály és a szegényebb rétegek közti szegregáció messze nem olyan látványos, mint Nairobiban.

A dinamikus modernizáció még pár éves perspektívában is látványos a főváros gépjármű-állományának bővülése vagy a gombamód szaporodó építkezések tükrében. Az egyre több nyugati típusú bevásárlóközpont, étterem mind azt mutatja, hogy megjelent az az egyelőre szűk, de egyre gyarapodó középosztály, amely már képes megfizetni ezeket a termékeket, szolgáltatásokat.

Mindenfele új építkezés

Csodát természetesen nem várhatunk. A vidéki területeken még mindig óriási a lemaradás, és becslések szerint a lakosság 80%-a továbbra is a mezőgazdaságból él – évszázados technikákat alkalmazva. A lényegében egypártrendszeri berendezkedésnek köszönhetően – különösen a helyi vezetés szintjén – felerősödött a korrupció és a nepotizmus, ami esetenként a fejlődés gátjává vált. Miközben az EPRDF vezetésében kiváló szakemberek kapnak helyet, az alsóbb szinteken nem ritkák az írni-olvasni is alig tudó funkcionáriusok, akik nem képesek végrehajtani a vezetés döntéseit vagy egyenesen elszabotálják azokat.

Jó példa erre a 2015-16-os zavargások ügye. Bár ezekben az erősödő etnikai ellentétek is szerepet játszottak, egyes források szerint a lokális szinten jelentkező korrupció legalább ilyen fontos volt:

Ebben a kontextusban a 2016-ban bevezetett szükségállapot meghosszabbítására 2017-ben azért volt szükség, hogy a hadsereg – az ország legszervezettebb és legfegyelmezettebb ereje – ellenőrizhesse az aratás utáni beszolgáltatásokat, azt megelőzendő, hogy a helyi tisztviselők túlkapásai tovább fűtsék az elégedetlenséget.

Az ország jövője szempontjából komoly kérdéseket vet fel az etnikai föderalizmus gondolatának fenntarthatósága és a hatalommegosztás problémája. Az eddigi domináns habesa – amhara és tigrinya – népcsoportok után ugyanis a marginalizált, de a népesség jelentős részét (40%) kitevő oromók is helyet kérnek maguknak a nap alatt. A tiltakozási akciók eredményeképpen – példátlan módon – 2018 februárjában lemondott a miniszterelnök, és az új kormányfő, Abij Ahmed az oromók közül került az ország élére.

Abij reformokat ígért mind a politikai rendszer, mind a gazdaság terén, amelyek keretében számos börtönben levő ellenzéki politikust szabadon bocsátottak, tárgyalások indultak az eddig marginalizált csoportokkal, illetve ígéretet tettek új munkahelyek teremtésére és a korrupció visszaszorítására. Ugyanakkor nehéz megmondani, hogy a miniszterelnök hosszú távon is képes lesz-e megküzdeni a régi gárda – zömében tigrinya – tagjaival, akik továbbra is számos kulcspozíciót az ellenőrzésük alatt tartanak, illetve, hogy a régi elit mennyire hallja meg az idők szavát, és hajlandó teret engedni a hatalom újraosztásának.

Aluljáró a frissen átadott Addisz-Abeba – Dzsibuti vasútvonalon

Különösen problémás, hogy az északi szomszéd, Eritrea felé az új kabinet komoly engedményeket jelentett be az 1998-2000-es etióp-eritreai háború következtében máig rendezetlen határszakaszon, ami elsősorban az ott élő tigrinya csoportok érdekeit sérti, elidegenítve őket az új hatalomtól.

Az összkép mégis inkább pozitív. Azt, hogy Etiópia erősödött, az állami kapacitások fejlődtek és Addisz-Abeba a perifériákat sem hagyja magára, jól jelzi a három éve tartó szárazságkezelés. 2015 óta ugyanis újabb aszályok sújtják a térséget, amelynek következtében közel 10 millió ember szorul ellátásra. Az etióp kormányprogramoknak, illetve a külső támogatásoknak köszönhetően azonban

Az érintett területek lakossága szerény, de tisztes ellátásban részesül, amellyel átvészelheti a nehéz időszakokat – mindezt úgy, hogy az ország lakossága 1984-hez képest a két és félszeresére nőtt. A dél-szudáni és szomáliai válságokban tett szerepvállalással Addisz-Abeba súlya mint regionális nagyhatalom is jelentősen növekedett, amit például az Egyiptommal fennálló vízvitában is kamatoztat.

Ősi kopt keresztény templom Lalibelában

Az ország – szemben Kenyával, Dzsibutival vagy Szomáliával – sikeresen vetett gátat a radikális iszlamista csoportok terjedésének is, annak ellenére, hogy a Magasföldet lassan fele-fele arányban lakják muszlimok és keresztények.

Bár az országból sokan indulnak el Európa és a Közel-Kelet felé a jobb élet reményében, Etiópia közel egymillió dél-szudáni, szudáni, szomáliai, eritreai menekült befogadásával sokkal inkább szigetelő és feltartóztató szerepet játszik a kelet-afrikai migrációban, mintsem kibocsátót. Az ország tehát – belső kihívásai ellenére – egyelőre a stabilitás szigetét jelenti egy instabil régióban. Bízva az új vezetés reformjainak sikerében, Magyarország számára is elemi érdek, hogy ez így maradjon.