Mi zajlik Maliban?

Gönczi Róbert és Marsai Viktor (Migrációkutató Intézet) írása

 

Az egykori nyugat-afrikai gyarmatot, Malit a 2000-es évek elején a nemzetközi szereplők mint a „demokrácia mintapéldáját” emlegették a térségben. Az országot elkerülték az 1990-es évek véres polgárháborúi, amelyek számos nyugat-afrikai államot borítottak lángba és százezrek életét követelték. Ha kisebb zökkenőkkel is, de úgy tűnt, működik a parlamenti váltógazdaság, erősödik az intézményrendszer, és a gazdaság is jó ütemben fejlődik. Mali emellett fontos katonai partnernek bizonyult a különféle nyugati országok számára, akik egyre inkább érzékelték a dzsihádista csoportok megerősödését a Száhelben.

amikor az ország északi részén elő, marginalizált tuareg népcsoportok, akik a mali politikai és gazdasági folyamatok veszteseinek tekintették magukat, a beszivárgó dzsihádistákkal szövetkezve függetlenségi harcot indítottak az általuk Azawadnak nevezett térség elszakítására. Ugyanakkor az is bebizonyosodott, hogy az éveken keresztül mentorált mali hadsereg teljesen alkalmatlan feladatai ellátására: a sivatagi hadviselésre kiképzett alakulatok tuareg egységei szinte azonnal átálltak a felkelőkhöz, a többi alakulat pedig villámtempóban ürítette ki az északi garnizonokat. A fegyveres erőknek csupán egyetlen látványos politikai lépésre futotta: egy puccs keretében megbuktatták a regnáló elnököt, Amadou Tourét, és katonai közigazgatást vezettek be. Bár a nemzetközi hatalmak és a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége, az ECOWAS nyomása rövid úton elérte, hogy egy civil politikust nevezzenek ki átmeneti elnöknek, a baj már megtörtént, és az erőszakos hatalomváltás jelentősen aláásta az ország reputációját. 

Ennél is nagyobb bajt okozott azonban, hogy 2012 nyarára a különféle dzsihádista szervezetek kiszorították az alapvetően szekuláris tuareg csoportokat az elfoglalt északi nagyvárosokból, és megkezdték egy nyugat-afrikai iszlám állam kialakítását.

Ezt már a nemzetközi közösség sem nézhette tétlenül, és amikor a dzsihádisták 2013 januárjában megindultak Bamako felé, a francia haderő, majd az Afrikai Unió is beavatkozott Maliban. Az intervenciós erők néhány hét leforgása alatt visszafoglalták a fontosabb északi városokat, de ez nem jelentette a harcok végét: a dzsihádisták és bizonyos tuareg milíciák elhúzódó gerillaháborúba kezdtek, ami mind a mai napig tart. Hiába érkezett meg az ENSZ csaknem 14 ezer fős kontingense, a MINUSMA az országba, és hiába indították el a franciák a terrorista-ellenes műveletek második szakaszaként a mára csaknem 5 500 embert felvonultató Barkhane műveletet, a szélsőségesek folytatták támadásaikat Maliban, sőt kiterjesztették akcióikat Burkina Fasóra, Elefántcsontpartra és Nigerre is.

az elégedetlen tuaregek és más népcsoportok szinte korlátlan emberanyag-utánpótlást jelentenek a számukra – nem beszélve az országba áramló, több száz külföldi harcosról. Az elhúzódó háború tovább rombolta az eleve alig létező északi infrastruktúrát, és mélyítette a meglevő társadalmi, etnikai és gazdasági feszültségeket. Bár 2013-ban a választások lezárták az átmeneti állapotot, és Ibrahim Boubacar Keita személyében újra legitim elnöke lett az országnak, ez nem vezetett tartós megoldáshoz: a tuaregek és a kormány közti tárgyalások megfeneklettek. Az északi berber csoportok továbbra is elnyomókat láttak a Bamakóban székelő, zömében bambara nyelvet beszélő fekete népességben, így az északi régióban – amelynek területe akkora, mint Spanyolországé, Olaszországé és Németországé együttvéve – folytatódott a lassú izzású háború és az instabilitás.

Az északiak elégedetlenségét növelte, hogy Keita a 2018-as elnökválasztásokat is megnyerte – ami érthető, hiszen az ország északi részében a lakosság töredéke él. 2020-ra azonban a déli népesség is kezdett új alternatívák felé tapogatódzni. Ennek a letéteményese Mahmoud Dicko imám lett. Bár a Szaúd-Arábiát is megjárt Dicko orientációját általában szalafiként szokták definiálni, az imám továbbra is szoros kapcsolatot ápol a Maliban hagyományosan erős szúfi rendekkel. Ugyanakkor figyelembe véve az országban tevékenykedő dzsihádistákat, és néhány korábbi nyilatkozatát mégis sokan aggodalommal figyelik az imám tevékenységét. Különösen, hogy az elmúlt években Dicko egyre nagyobb politikai befolyásra tett szert, és rendszeresen szervezett tüntetéseket Keita ellen.

2020 nyarára aztán az imám – a szerinte elcsalt önkormányzati választásokra hivatkozva –közös ernyő alá fogta össze a különféle ellenzéki csoportokat, és országos demonstrációkba kezdett a politikai elit ellen. Az M5-RFP nevű koalíció tüntetései olyan méreteket öltöttek, hogy a kormányzat sem kerülhette meg őket, így a nyári hónapok hosszas – és zömében eredménytelen – egyeztetésekkel teltek. Mivel augusztus közepére a tárgyalások megfeneklettek, Dicko 2020. augusztus 19-re újabb nagyszabású tüntetést szervezett.

Augusztus 18-án zendülő katonák őrizetbe vették Ibrahim Boubacar Keita elnököt és Boubou Cissé kormányfőt. A puccs azt követően tört ki, hogy a Bamakótól nem messze lévő Kati városhoz tartozó támaszpont felett katonák vették át az irányítást. (A kati támaszpont már csak azért is érdekes, ugyanis a 2012-es puccsot is innen indították.) A puccsiták ezt követően Katiból vonultak be a fővárosba páncélozott járműveken, ahol az elnök és a kormányfő mellett több más fontos civil és katonai vezetőt is letartóztattak. Keita szóvivője 18-a estétől már nem volt elérhető többet. Másnap hajnalban Keita bejelentette, hogy a „hadsereg akaratának megfelelően és a vérontás elkerülése érdekében lemond, továbbá feloszlatja a parlamentet”. Az ex-elnök rövid beszédet is intézett népéhez az állami televízióban, ahol szólt arról, hogy 2013-as megválasztása óta mindvégig az ország helyreállítása és a dzsihadisták legyőzése volt a célja, melyben szerinte sikeres volt.

Keita éppen ezért csalódottságának adott hangot, hogy akkor már hónapok óta tüntettek Mali utcáin lemondását követelve: „ez volt a legrosszabb az egészben” – fogalmazott. „Ma a hadsereg egyes elemei úgy gondolják, hogy ezeknek az eseményeknek az ő beavatkozásukkal kell véget vetni: akkor van-e nekem választási lehetőségem? Engedelmeskedem nekik, mert nem akarok semmilyen vérontást a hatalmon maradásomért” – tette hozzá. Az M5-RFP szerint ugyanakkor Keita elnök „nem akarta meghallgatni a népet. Alternatívát ajánlottunk neki, de ő gyilkosságokkal válaszolt” – állította Nouhoum Togo, az ellenzéki polgári platform egyik vezetője. Az ex-elnök nyilatkozatát a kabinet lemondása is követte, akik nyugalomra szólították fel a lakosságot és elismerték a katonák csalódottságának jogosultságát.

Szakértők szerint

Josep Borrell, az unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője szerint ugyanakkor nem az Európai Unió képezte ki a puccs négy vezetőjét, hanem az Egyesült Államok vagy Oroszország. Előbbi esélye egészen magas, ugyanis idén márciusban az USA segítségével kiképeztek egy speciális mali alakulatot, akik olyan gyakorlatokon is részt vehettek, mint egy illegitim kormány megbuktatása (a gyakorlat neve „katonai-civil együttműködés” volt). 

Akárhogy is történt, a nemzetközi közvélemény szinte egyöntetűen ítélte el az eseményeket. Az ENSZ, az Európai Unió, az Afrikai Unió, illetve az ECOWAS – melynek Mali is a tagja – elítélte a katonai hatalomátvételt. A legsúlyosabb döntést utóbbi hozta, amely felfüggesztette Mali szavazati jogát, valamint felszólította a nyugat-afrikai állam szomszédjait, hogy zárják le az országgal szomszédos határaikat és vezessenek be gazdasági szankciókat Bamakóval szemben. A mali puccsal kapcsolatban az ECOWAS-on kívül az ENSZ Biztonsági Tanácsa is összeült. Florence Parly francia védelmi miniszter egyenesen úgy fogalmazott, „ha nem történik meg a hatalomátadás egy civil kormányzatnak hónapokon belül, ismét fennáll a veszélye a terroristacsoportok megerősödésének, ugyanis őket az állam gyengesége élteti”. Jose Luengo Cabrera, az International Crisis Group Száhel-szakértője szerint „egyelőre nem tisztázott, hogy a junta hatékonyan tud-e reagálni a dzsihádista támadások veszélyére”. Az M5-RFP ugyanakkor – legalábbis kezdetben – teljesen máshogy látta a mali helyzetet. Véleményük szerint a katonák akciója nem puccs volt, hanem a népfelkelés folytatása.

A puccsot vezető a Nép Megmentésének Nemzeti Bizottsága (franciául CNSP) már a hatalomátvétel másnapján kinevezte az ország átmeneti vezetésére a 37 éves Assimi Goita tábornokot. Goita egészen a puccsig az ország középső katonai körzetének különleges erőit vezette. A katonai bizottság ezt követően felszólította a minisztériumok főtitkárait, hogy biztosítsák a kormányzati munka és az állami adminisztráció folytonosságát, ellenőrzésük alá vonták a közszolgáltatásokat, valamint arra kérték a lakosságot, hogy tartózkodjanak a vandalizmustól, illetve a zavargásoktól.

António Guterres ENSZ-főtitkár szóvivője, Stéphane Dujarric szerint a MINUSMA információi bizonyítják, hogy a hatalomátvétel voltaképp nyugalmasan zajlott. „Miközben a bankok és más nagyobb üzletek zárva tartottak, a legtöbb helyi bolt és piac újra kinyitott” – nyilatkozta. Ennek ellenére

Mike Pompeo amerikai külügyminiszter is megszólalt a hatalomátvétellel kapcsolatban, aki „határozottan elítélte” a történteket. Kijelentette, az Egyesült Államok mindig is elutasította, így most is elítéli az erőszakos hatalomátvételt, valamint felszólította Bamakót a kormányzati illetékesek szabadságának és biztonságának garantálására. A CNSP ennek ellenére bejelentette, hogy továbbra is kész együttműködni az ország területén állomásozó külföldi fegyveres erőkkel. A MINUSMA, szemben az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal bejelentette, hogy továbbra is kész missziója fenntartására.

Mindeközben az augusztus 27-én szabadlábra helyezett Keita esetleges visszatérése a hatalomba lekerült a napirendről. Az AFP hírügynökség állításai szerint a volt elnök már nem kíván többet visszatérni egykori pozíciójába. Az elnök távozását a politikából hatalmas embertömegek ünnepelték Bamako utcáin.

Az ECOWAS augusztus 28-án szólította fel a mali katonai puccs vezetőit első ízben a hatalom haladéktalan átadására egy civil kormányzatnak, valamint követelni kezdték a választások egy éven belüli megtartását. A 15 tagú szervezet kijelentette, hogy ha a puccsisták együttműködők, folyamatosan megszüntetik a szankciókat Malival szemben. A katonai vezetőség azonban nem úgy reagált, ahogy az ECOWAS reménykedett benne. A junta kitartott a katonai testület vezetése mellett, valamint egy hároméves átmeneti időszakot is kijelölt a választások megtartására. A CNSP szerint ugyanis

Gilles Yabi, az Economist benini elemzője ebben a kérdéskörben egyetért a juntával. Véleménye szerint egy gyors választás – hasonlóan a 2013-as eseményekhez – csak ugyanazon politikai szereplők legitim visszatérését eredményezné, akik felelősek a válság kialakulásáért, így nem jöhetne létre egy egészséges váltógazdaság. Ezzel szemben Yabi jó ötletnek tartja a mali lakosok által nemrégiben elkezdett Twitter-akciót, melynek lényege, hogy a #MaTransition hashtaget használva felhívhatják az új államvezetés figyelmét a hétköznapi embereket érintő problémákra. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a kezdeti lelkesedés után egyre fagyosabb lett a kapcsolat Dicko és az általa vezetett ellenzék, illetve a CNSP között.

Szeptemberben végül megkezdődtek a tárgyalások a junta és a polgári csoportok között. Erre azért volt kiemelt szükség, ugyanis az M5-RFP tüntetésekbe kezdett, amiért a junta már egy hónapja kihagyta őket a kormányzásból, annak ellenére, hogy jelentős szerepet játszottak Keita megbuktatásában. A tárgyalásokat végigkísérték a tüntetések. A CNSP végül felajánlotta az ellenzéki csoportnak a lehetőséget, hogy részt vegyenek a kormányzati munkacsoportokban, mely egyelőre megnyugtatta az elégedetlen tömeget. A Keita elmozdításában oroszlánszerepet vállalt Dicko imám is részt vett a megmozdulásokon, és úgy fogalmazott,

„Nem fogunk senkinek biankó csekket adni, hogy irányítsa az országot” – fogalmazott. 

Szeptember 7-én az ECOWAS niameyi ülését követően ismét megerősítette elvárását a juntával szemben, ám már szigorúbb dátumhoz kötötték a hatalomátadás időpontját. A nyugat-afrikai államok vezetői megegyeztek, hogy a CNSP-nek szeptember 15-ig át kell adnia a hatalmat egy átmeneti polgári kormánynak. „A mi közösségünk feladata, hogy biztosítsuk a mali emberek számára a demokratikus átmenetet” – fogalmazott Mahamadou Issoufou, a szomszédos Niger és az ECOWAS soros elnöke. „A juntának muszáj segítenie nekünk, hogy segíteni tudjunk magán Malin” – tette hozzá. 

Szeptember 21-én végül – engedve az ECOWAS nyomásának – a junta kiválasztotta a hamarosan kijelölendő átmeneti kormány elnökét, Bah Ndaw korábbi védelmi minisztert. Az alelnök a juntát vezető Goita lett. „Mi elfogadtuk az ECOWAS elvárásait, most rajtuk a sor, hogy enyhítsenek a szankciókon” – jelentette ki az újonnan kinevezett alelnök. A 70 éves Ndaw szolgált korábban mind Ibrahim Boubacar Keita, mind Moussa Traoré alatt. Ndaw első külföldi vendége az ECOWAS egyik vezető politikusa, a korábbi nigériai elnök és a szervezet főtárgyalója, Goodluck Jonathan volt, aki úgy fogalmazott, a szeptember 25-i beiktatást követően kész támogatni a Malit sújtó szankciók feloldását. A beiktatási ceremónián Ndaw bejelentette, hogy kész harcolni a korrupcióval és az országot sújtó dzsihadista erőszakkal szemben, azonban az ECOWAS államfői nem osztották Goodluck álláspontját. A nyugat-afrikai gazdasági szövetség kifogásolta az alelnök személyét, valamint a szankciók feloldását egy polgári miniszterelnök kiválasztásához, a puccs alatt letartóztatott személyek szabadon bocsátásához és a junta teljes felszámolásához kötötték.

Miután a katonai vezetés – önmaga feloszlatásán kívül – a többi követelést teljesítette, az ECOWAS részéről október elején sor került a szankciók feloldására. Az Egyesült Államok azonban továbbra is szünetelteti a Malinak nyújtott katonai támogatásokat.

És miközben Bamakóban megy a kötélhúzás a különféle belpolitikai szereplők, illetve a külső hatalmak között, az országban tevékenykedő dzsihádista csoportok kihasználják a pillanatnyi nyugalmat, hogy újjászerveződjenek és folytassák támadásaikat a mali és a nemzetközi erők ellen. Az elmúlt hónapok támadásai, amelyekben több francia és tucatnyi mali katona vesztette életét, azt bizonyítják, hogy a szélsőségesek továbbra is komoly fenyegetést jelentenek, és sikeresebben alkalmazkodnak a megváltozott politikai körülményekhez, mint ellenfeleik. Ez pedig tovább fogja destabilizálni a számos strukturális kihívással küzdő Száhel-övezetet, amelynek hatásait nem csak Afrika, de Európa is megérezheti.