Pokolian káros „hagyománnyal” szakított az Orbán-kormány – ezen a téren már semmi sem lesz a régi Magyarországon

Európában évszázadok óta létezik egy különös, egyirányú kommunikáció. A nyugati, vagy mondjuk így, a centrumhoz tartozó országok, amelyeket oszmán vagy szovjet megszállás nem sújtott, ellenben Amerika kifosztásából tekintélyes vagyont gyűjtöttek,

Legyen szó politikai rendszerről, kisebbségek iránti toleranciáról, gazdasági, technológiai fejlettségről, ezek mindig jobban tudják, mit hogyan kell vagy kellett volna csinálni. Mi, a kioktatottak, magunkban ezen hőbörgünk kissé, de az eladósodottság, katonai szempontok vagy egyszerűen a fontosabb posztokba beépült árulók miatt kormányzati szinten kénytelenek voltunk lenyelni.

Hiába ismertünk esetleg más megoldásokat, hiába rendelkeztünk bizonyos kérdésekről sokkal mélyebb tapasztalatokkal, a saját út helyett elfogadtuk a ránk erőszakoltat.

Némi hátszelet kapott is azáltal, hogy az események – nem törődve a Nyugaton megírt okos forgatókönyvekkel – mind gyakrabban követik azt az irányt, amit a magyar miniszterelnök jó előre megjósol. A veszélyek csakugyan onnan érkeznek, ahonnan mi várjuk, és ami számunkra nem tűnik jó ötletnek, arról rendre kiderül, hogy nem is az.

A napokban volt tíz éve, hogy Európából egyedüliként a hazai kormány úgy döntött, nem korlátlan számban beengedendő megváltókat, hanem

ezért – amire nem mellesleg a schengeni egyezmény kötelezte is – megvédi a határokat a betörő, kulturálisan és civilizációsan idegen, az európai rendre és életminőségre veszélyes tömegekkel szemben. 

A sok tévképzet vezérelte, kritikus helyzetekben döntésképtelen vagy önveszélyes döntéseket hozó nyugati politikus

és ezzel a logikus, bátor, sőt heroikus lépésével ő lett a fekete bárány, akibe minden, két-három évente cserélődő béna kacsa EU-s kormányfő beletörölheti a lábát.

Felrúgva hát ezt a ránk kényszerített, de kőbe sosem vésett szabályt, mely szerint a kéretlen tanácsadás, a kioktatás, a példaadás csak nyugatról keletre működik, a magyar miniszterelnök visszaszólt svéd kollégájának.

hívta fel a figyelmet egy elképesztő statisztikára, majd még odaszúrt nekik, ahogy nekünk szoktak kicsit leereszkedő gőggel:

Érthető, hogy a bandák uralta nagyvárosok, a kiugró számú szexuális erőszak, a mindennapos robbantgatások, az utcai harcok mindennapjaitól vergődés svéd valóságával nem szívesen szembesül, akinek az volna a dolga, hogy ezektől megóvja az övéit.

Abban a Svédországban, ahol teljesen természetes volt, hogy a miniszterelnök a feleségével kettesben, testőrök nélkül moziba megy, majd a sötét utcán hazatér, érthetően felfoghatatlan döbbenetet váltott ki Olof Palme meggyilkolása 1986-ban.

Az a Svédország, amelyik a nyolcvanas években szorgalmas és beilleszkedni képes erdélyi magyarok, majd a délszláv háborúból menekülő, s ezt például a futballpályán megháláló családok ezreit fogadta be, mostanra az őslakossággal egyáltalán nem kompatibilis migránsok ezreinek nyújt otthont, egyben elvéve ennek békés, háborítatlan nyugalmát az eredendően ott élőktől, akik ezt az egyszerre kellemes, gazdag, de sérült immunrendszerű társadalmat létrehozták, belekódolva saját pusztulásukat.

és 2012-ben (s aztán 2023-ban is) ugyanezen a dalversenyen szintén svéd színekben már Lorine Zineb Nora Talhaoui (művésznevén Loreen), a marokkói berber származású énekesnő győzedelmeskedik.

A két nép történelmében, ahogyan mindkét miniszterelnök hivatkozik is rá, valóban vannak barátságos gesztusok, ámbár a távolság miatt sok kapcsolat nem alakult ki, legfeljebb olyankor, ha a Nobel-díjért alkalomadtán bekukkantunk az uralkodóhoz Stockholmba.

s útközben Magyarországon is megpihent: Pesten és Debrecenben emléktábla tanúskodik erről. Mivel nem botokkal felfegyverkezve, erőszakosan akart behatolni hazánkba, szívesen fogadtuk és segítettük tovább.

„A győzelem békeidőben minden népnek mást jelent. Ha magyarnak születtél, akkor azt, ha képes vagy megváltoztatni a mások által neked szánt sorsot.”, mondta Orbán Viktor a Digitális Polgári Körök hétvégi találkozóján.

Identitásunk fontos alkotóeleme, hogy megpróbálunk ez ellen tenni. Akik elfogadják, hogy mások diktálják a mi véleményünket, mások írják elő, kikkel, hogyan és milyen törvények és szabályok szerint éljünk együtt,

„Fiatalon azt gondoltam”, idézzük újra a miniszterelnököt, „hogy a XX. századot elveszítettük, de a következőt meg fogjuk nyerni. Úgy gondoltam, hogy egy vesztes országba születtem, de egy győztes országban fogok meghalni.”

Az egészen ifjaknak pedig azt kívánom, hogy ha majd életük alkonyán visszatekintenek, azt mondhassák: „Győztes országba születtünk, és győztes országban fogunk meghalni.”

***

(Nyitókép: AFP/Nicolas Tucat)

***