A leszbikus aktivista úgyszintén elhallgatja a pubertásgátlók és hormonterápiák súlyos veszélyeit. A pubertásblokkolók akadályozzák a normális csontsűrűség kifejlődését, fokozzák a csontritkulás esélyét, a szexuális funkciók elvesztését okozhatják, negatív hatással lehetnek az agyfejlődésre, és az IQ teljes kifejlődését is akadályozhatják. A hormonterápia veszélyei hasonlók, például jelentősen növelik a csontritkulás és a szívproblémák esélyét. Az egész nemváltás könnyedén a szexuális funkciók elvesztésével járhat, és a termékenység megmaradása is kétséges.
A dichotóm, férfi-női „skatulyákkal” kapcsolatban Paul McHugh a John Hopkins Kórház pszichiátriai osztályának volt vezetője, a világ egyik vezető pszichiátere és Lawrence Mayer pedig biostatisztikus és epidemiológus, pszichiáter és orvos 2016-os, genderügyi szakirodalmi áttekintésükből azt a következtetést vonták le: míg a nem heteroszexuális irányultságú és identitású emberek valóban ki vannak téve társadalmi eredetű mentális problémáknak (kirekesztés, stigma stb.),
mégsem okolható minden pszichológiai problémájuk külső tényezőkkel
– még ezek többségéért sem feltétlenül. A biológiai nemek egymást kiegészítő szerepet játszanak az emberi reprodukcióban, a két nem közt pedig fiziológiai és pszichológiai különbségek is vannak. A biológiai nem egyértelmű, állandó és belső tulajdonságunk, a gender identitások elképzelése viszont nehezen megfogható. A biológiai nemükkel nem azonosuló emberekre vonatkozóan nincs rá bizonyíték, hogy érzéseiket biológiai eredettel lehetne magyarázni. A nemekről, nemiségről való gondolkodás egyértelműen definiálható és ellentmondások nélkül használható keretét pedig a biológiai nemeken alapuló nemi binaritás, a férfi-női kettősség adja meg. A nemekről, nemiségről való gondolkodás egyértelműen definiálható és ellentmondások nélkül használható keretét pedig a biológiai nemeken alapuló nemi binaritás, a férfi-női kettősség adja meg.
Interszex
Milanovich azt is megjegyzi, hogy szerinte „aggasztó fejlemény”, hogy a BNO-11 továbbra is rendellenességként nevezi meg a különféle interszex-állapotokat, amivel a WHO „kihagyta a lehetőségét”, hogy „depatologizálja az interszex embereket”, és így csökkentse az őket érő „emberi jogi sérelmeket”.
Itt is megfigyelhető az a módszertan, hogy a szakirodalom akkor tekintély a szerző számára, ha alátámasztja a saját gender-ideológiáját, ha azonban a tudományos közösség valamely állítása nem igazolja azt, akkor nem a gender-ideológia a hibás, hanem a szakirodalom.
Milanovich a látszattal ellentétben nem igazodik a szakirodalomhoz, hanem ha érdekében áll, hivatkozik rá, ha nem, akkor pedig kritizálja.
Azt nem említi Milanovich, hogy legalább 15-féle olyan rendellenesség van, amit interszexuálisnak sorolnak be, holott azok többsége egyértelműen besorolható férfinak vagy nőnek.
A megjegyzés arra is rávilágít, hogy itt emberképek ütközéséről, ideológiai háborúról van szó. Nem lehet ugyanis semlegesen megállapítani, hogy rendellenesség helyett emberi jogokról van szó.
Milanovich szerint az ilyesfajta rendellenességgel születő újszülöttek esetében fel kell hagyni a „normalizáló” műtéttel, mert abba az illető újszülött nem tudott beleegyezni, és sérti az emberi jogait, valamint a műtét rá nézve „rendkívül káros”. Sőt, biztatni kell a szülőket, hogy gyermeküket „a lehető legsemlegesebb módon” neveljék.
A szerző ezzel minden interszex-állapotot egy kalap alá vesz, holott azokat külön kellene vizsgálni. Állítása lényegében azonos azzal, hogy egy szem- vagy fülrendellenességgel születő csecsemőt, ha tudnak, se műtsenek meg. Hiszen ha a nemi rendellenességek nem rendellenességek, hanem identitások, akkor ez igaz kell legyen minden más rendellenességre is.
Érdemes felhívni a figyelmet rá, hogy
az MTA Biológiai Osztályának 2025. június 10-i állásfoglalása is úgy fogalmaz, hogy „a felsorolt interszex állapotok, működési rendellenességek nem jelentenek külön nemet”.