Szexuálpszichológia továbbképzés az ELTE-n: így hatja át a gender-ideológia az LMBTQ-fejezetet

Egyoldalúan LMBTQ-párti genderfejezet olvasható abban a szexuálpszichológiai kézikönyvben, amelyet az ELTE szexuálpszichológiai szakpszichológus továbbképzésén adnak fel a hallgatóknak kötelező olvasmányként – jelezte egy olvasónk.

A kötet (Szexuálpszichológia, szerkesztette: Hevesi Kriszta, Rigó Adrienn, Urbán Róbert; Klinikai és Egészségpszichológiai Szakkönyvtár, ELTE Eötvös Kiadó, 2020) vonatkozó fejezetének címe: Bevezetés az LMBTQ-pszichológiába: alapfogalmak és a magyarországi társadalmi-jogi környezet szerepe. A fejezet szerzője Milanovich Dominika leszbikus pszichológus-újságíró, a WMN főszerkesztője, aki egyszer azt a kérdést tette föl, hogy ha kutatják a homoszexualitás és más LMBTQ-irányultságok eredetét és okát, akkor miért nem kutatják a heteroszexualitásét. A fejezet itt olvasható kritikájához több pszichiáterrel és pszichológussal konzultáltunk.

A fejezet az 1969-es Stonewall-zavargással indít. Ekkor a rendőrség razziát tartott a New York-i Stonewall Inn LMBTQ-szórakozóhelyen. A bár közönsége ellenállt, s a Pride is ennek emlékére szerveződik 1970 óta. Ezután a az LMBTQ-irányultságok „depatologizációs” folyamatát mutatja be a szerző, azaz azt, hogy miként lettek ezek az irányultságok mentális zavarból elfogadott jelenségek.

Milanovich kritikátlanul említi Alfred Kinsey „elhíresült” kutatásait, melyek szerint a népesség 10 százaléka nem heteroszexuális. Valóban Kinsey alapozta meg ezt, ám a 10 százalékos mítoszt egészen a közelmúltig nem igazolta komoly kutatás, ez inkább 1,2-5,6 százalék volt, és a fiatalabb korosztályokban jelentősen megnövekvő LMBTQ-arány mozdította el az előző években 10 százalék felé ezt az arányszámot egyes országokban. Azonban már rég kiderült, hogy Kinsey kutatásai sem módszertanilag, sem etikailag nem állták meg a helyüket.

1973: burkolt beismerés

A szerző kiemeli és elismeri, hogy az aktivistáknak jelentős szerepe volt abban, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott mentális zavarok listájáról (DSM) lekerült a homoszexualitás 1973-ban, majd az egyszer szűkülő és finomodó megfogalmazások és definíciók is kiszorultak abból. 

Jeffrey Weeks szociológus, történész, prominens melegaktivista, a homoszexualitással foglalkozó irodalom és a queerelmélet egyik legfontosabb szerzője, a londoni South Bank University volt dékánja azt írja Sexuality and its Discontents című munkájában: „az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1973-as döntése, hogy törli a homoszexualitást a szexuális zavarok közzétett listájáról,  aligha volt egy hideg, tudományos döntés. Inkább egy olyan politikai kampányra volt válasz, amelyet az a meggyőződés hajtott, amely az eredeti definícióra mint zavarra a homoszexualitást problémaként kezelő, elnyomó politikai-orvosi megközelítés eredményeként tekintett.”

Ha átfutja valaki Ronald Bayer Homosexuality and American Psychiatry: The Politics of Diagnosis című kötetét, akkor megismerkedhet az APA-n belüli, évekig tartó csatározásokkal a kérdést illetően, ami inkább bizottságok és frakciók küzdelme volt, semmint valamiféle új tudományos eredményeket figyelembe vevő lépés. Az APA lényegében engedett az aktivisták és a korszellem nyomásának.

Milanovich az Egészségügyi Világszervezet (WHO, az ENSZ szerve) nemzetközi betegségosztályozásának (BNO) változásait és jelen állását mutatja be hosszabban, a depatologizációs folyamatokat pozitívan beállítva, de a megmaradt definíciókat is kritizálva.

Robert Spitzer, aki prominens pszichiáterként az 1973-as döntés egyik úttörője volt és nehezen volna homofóbnak mondható, például egy 2000-res interjújában úgy fogalmazott, hogy mi, emberek mégiscsak

Terápiás harcok

Mint Milanovich írja, az 1990-ben publikált és 2021-ben is hatályban lévő BNO-10 is „tartalmazza olyan mentális zavarok leírását, amelyeket egyedülálló módon és specifikusan a többségtől eltérő szexuális irányultsághoz kapcsol”. Aztán ezeket törölték a BNO-11-ből, de a BNO-10 diagnózisai következtében „a betegségkoncepciók maradványai továbbra is utat találnak maguknak a szakmán belül hol burkoltabb, hol egészen nyílt formában”. Majd Milanovich nekimegy a „reparatív terápiáknak”, mint amelyek „minden tudományos alapot nélkülöznek, empirikusa igazolatlanok és eredmény nélküliek”, sőt szerinte „alkalmazásuk komoly pszichés károkat jelent a kliensre nézve”. Hozzáteszi: az ENSZ kimondta, hogy a reperatív terápiák alkalmazása emberi jogot sért. Milanovich egy 1991-es és egy 2001-es tanulmányra hivatkozik.

Kár, hogy azóta több eredmény van a témában annak ellenére, hogy az LMBTQ-szervezetek ott nyírják a reparatív terápiákat, ahol érik.

Amikor a brit kormány be akarta tiltani ezeket a terápiákat, akkor a reintegratív terápiákkal foglalkozó NARTH (National Association for Research & Therapy of Homosexuality) utóda, az IFTCC (International Federation for Therapeutic and Counselling Choice) kiadott egy jelentést. A Terápiás választás tervezett betiltása című dokumentum, amely számos volt kliens tanúságtételét is idézi, leszögezi: az LMBTQ-mozgalom ezen terápiás módszerek karikatúraszerű rémképe ellen küzd.

A jelentés kifejti: miközben az LMBTQ-mozgalom azt állítja, hogy szakmai konszenzus és tudományos bizonyítékok támasztják alá a nem kívánt homoszexualitást a heteroszexualitás irányába elmozdító terápiás megközelítéseket, aközben 

Azaz minden bizonytalan, nincsen a kérdéskörről biztos tudásunk, túl kevés a rendelkezésre álló tudományos adat. Ilyen esetben pedig nem ildomos semmit betiltani, sem áltudományosnak kikiáltani.

Ennek következtében az IFTCC szerint csoda, hogy egyáltalán a domináns narratívával ellentétes kutatások egyáltalán megjelenhetnek.

Mindez rövidebben megtalálható a szervezet 2019-es deklarációjában is.

Elnyomás és kirekesztés miatti stressz?

A szerző ezután a BNO-10 „szexuális érés zavara” és „ego-disztóniás szexuális orientáció” (nem kívánt szexuális orientáció) meghatározását kritizálja meg, mondván, hogy „a bizonytalansághoz kapcsolódó stressz főként a társadalmi stigmákból és az előítéletek belsővé tételéből jön létre”, a kliens internalizálja, magáévá teszi a „homofób előítéleteket”.

Érdekesség, hogy a Psychiatrica Hungarica szaklap 2022-es, genderügyeknek szentelt számának egyik tanulmánya (Ujma Przemyslaw Péter: A kisebbségi stressz okozza-e a szexuális kisebbségek rossz mentális egészségét?) kétségbe vonja ezt az állítást.

Mint Ujma tanulmányának összefoglalója írja: „A szexuális kisebbségek körében az átlagosnál rosszabb mentális egészségi állapot figyelhető meg. Ennek leginkább elterjedt magyarázatát a kisebbségi stressz elmélete szolgáltatja, amely szerint a mentális problémák oka a többségi társadalom részéről elszenvedett stigmatizáció és diszkrimináció okozta stressz. Áttekintő tanulmányomban amellett érvelek, hogy 

 Érvelésem négy megfigyelésen alapszik: 1. más, a múltban vagy a jelenben diszkriminációt elszenvedett társadalmi csoportoknál nem figyelhető meg rossz mentális egészség; 2. a szexuális kisebbségek mentális egészsége kevéssé diszkrimináló környezetben is lényegesen rosszabb az átlagosnál; 3. az elméletet legjobban alátámasztani tudó kvázi-kísérletes vizsgálatok súlyos módszertani hibáktól szenvednek; 4. genetikai-biometriai adatok nem, vagy csak kevéssé támasztják alá, hogy a szexuális kisebbségi lét (a diszkrimináción vagy egyéb mechanizmuson keresztül) rossz mentális állapotot okozna. Alternatív elméletek szükségesek, hogy magyarázni tudjuk a szexuális kisebbségek körében felmerülő mentális problémák etiológiáját.”

LMBTQ-szervezetek és megbízhatóságuk

Milanovich természetesen azt is hangsúlyozza, hogy a pszichológus szakembernek ismernie kell a nemzetközi és hazai LMBTQ-szervezeteket, amelyek szerinte jelentős segítséget tudnak nyújtani. Csakhogy ezen szervezetek meglehetősen egyoldalúan állnak a dologhoz, s minthogy aktivista-lobbista tevékenységet is folytatnak, nincs okunk feltételezni, hogy elfogulatlanok.

Jó példa erre az az eset, amikor az Economist tényfeltáró riportjából kiderült, hogy 

(World Professional Association for Transgender Health, WPATH). A WPATH-nek kutatási szerződése volt a baltimore-i Johns Hopkins Egyetemmel. A WPATH kikötötte, hogy a jóváhagyása nélkül nem tehetők közzé kutatási eredmények,  és arra kényszerítette az egyetemet, hogy visszavonja a már elkészült és benyújtott kéziratokat, amelyek nem feleltek meg a kívánt következtetéseknek. A WPATH fenntartotta a jogot a tartalom megváltoztatására is. A szabályzat azt is megkövetelte, hogy a végleges közzététel tartalmazza azt a kitételt, hogy a WPATH-nak nincs befolyása a folyamatra, és a konklúziók kizárólag az egyetem kutatóinak következtetései. Ami az előbb leírtak tekintetében a valóság teljes ellentéte.

A WPATH befolyására jellemző, hogy a szervezet jegyzi a transzneműekkel foglalkozó orvosi sztenderdeket is Amerikában. Csakhogy 2024 áprilisában Hilary Cass brit gyermekorvos közzétette a gyermekek és fiatalok nemi identitástudatával kapcsolatos szolgáltatásokról szóló áttekintését (Cass Review) az angol nemzeti egészségügyi szervezet (NHS England) megbízásából, s 

A transzneműség

Ezután a transzneműség depatologizációja következik az eltés továbbképzésben használt könyv vonatkozó fejezetében, melynek elején a szerző azt írja, hogy a „nemi fluiditás” és a női-férfi kettősségen kívüli létezés sok kultúra része volt a történelemben, s itt egyes őslakos amerikai törzsekre hivatkozik. Kérdés, hogy olyan törzsek, amelyek élete és hitei teljesen mások a miénktől, miért is szolgáljanak mintául épp e tekintetben.

Mindenesetre Milanovich kritikátlanul kijelenti, hogy a transzneműség „medikalizálása”, „mentális zavarként való számon tartása rendkívül káros”, ami negatívan hat a transzneműek jólétére és úgymond emberi jogi szempontból is aggályos.

A szerző felhozza az összes féloldalas közhelyet a transznemű emberekkel, köztük transznemű fiatalokkal kapcsolatban, az elnyomástól a transzfóbián keresztül a magas öngyilkossági arányszámokig. Rámutat, hogy 10 transzból 6 ki van téve a rossz mentális egészségnek. Dogmatikusan kijelenti, hogy a transz kliensek esetében 

Milanovich kifogásolja, hogy az „átmenet”, azaz a nemváltás megkezdéséhez szükséges a „segítő szakmák képviselőinek” „jóváhagyása”, beleértve az olyan durva orvosi beavatkozásokat, minthogy „a nemi identitásának megfelelő hormonokat szedjen”, a nemváltást állja a biztosító, és jogilag is nemet válthasson az illető (azaz a hivatalos dokumentumaiban ne a valódi, hanem az érzett nemét tüntessék fel).

Milanovich megjegyzi, hogy a „nemi identitás zavara” megjelölést felváltotta a „nemiszerep-diszfória”, ám ezt is problematikusnak tartja, sőt: szerinte „külön aggályos, hogy a diagnózis gyermekkorban is adható”. Milanovich szerint „a diagnózis ahelyett, hogy alapvetően kérdőjelezné meg a nemek dichotóm, leegyszerűsítő és módfelett sztereotip megközelítését, olyan gyermekeket nyilvánít beteggé, akik nem illeszkednek a számukra születéskor készen kapott szűk skatulyába”.

Milanovich Dominika csak azt nem említi meg, hogy a vonatkozó kutatások szerint 

Az sem említi meg, hogy a meglévő kevés kutatás szerint a transznemű felnőttek sem problémái nem tűnnek el, nem oldódnak meg a nemváltással, és (gyermekkorban is) magas a komorbiditás (például az autizmus), azaz a transznemű érzetek rendszerint más mentális problémákkal együtt jelentkeznek, és nehéz kibogozni, melyik okozza melyiket. A nemváltás egyáltalán nem biztos, hogy megoldja a problémáikat. És ha nem lenne meg: Amerikában végeznek kiskorúakon nemváltó műtétet.

(Lásd: Correction of a Key Study: No Evidence of “Gender-Affirming” Surgeries Improving Mental Health.)

Milanovich nem említi a nemváltást megbánók nagy számát sem, pedig ők azok, akik végül igazán „rossz testbe ragadnak”, hiszen a hormonterápia eredményét nem lehet visszacsinálni. Az ő arányukat a transzneműek 2 százalékára szokás tenni, s imigyen lekezelni, mint jelentéktelent, ám a klinikai gyakorlat szerint sokuk egyszerűen eltűnik a rendszerből, mivel nem foglalkoznak velük, tehát jóval többen vannak. Lisa Littman kutatása szerint csak a detranzícionálók 24 százaléka értesíti az egészségügyi rendszert, azaz a 2 százalék valójában 8 százalék körül lehet.

Nem is beszélve arról, hogy 

Még az erősen transzpártivá vált New York Times is írt azokról, akik gyerekként transznak tűntek, aztán megváltoztak, és a Washington Post is tárgyalta a témát.

A leszbikus aktivista úgyszintén elhallgatja a pubertásgátlók és hormonterápiák súlyos veszélyeit. A pubertásblokkolók akadályozzák a normális csontsűrűség kifejlődését, fokozzák a csontritkulás esélyét, a szexuális funkciók elvesztését okozhatják, negatív hatással lehetnek az agyfejlődésre, és az IQ teljes kifejlődését is akadályozhatják. A hormonterápia veszélyei hasonlók, például jelentősen növelik a csontritkulás és a szívproblémák esélyét. Az egész nemváltás könnyedén a szexuális funkciók elvesztésével járhat, és a termékenység megmaradása is kétséges.

A dichotóm, férfi-női „skatulyákkal” kapcsolatban Paul McHugh a John Hopkins Kórház pszichiátriai osztályának volt vezetője, a világ egyik vezető pszichiátere és Lawrence Mayer pedig biostatisztikus és epidemiológus, pszichiáter és orvos 2016-os, genderügyi szakirodalmi áttekintésükből azt a következtetést vonták le: míg a nem heteroszexuális irányultságú és identitású emberek valóban ki vannak téve társadalmi eredetű mentális problémáknak (kirekesztés, stigma stb.), 

– még ezek többségéért sem feltétlenül. A biológiai nemek egymást kiegészítő szerepet játszanak az emberi reprodukcióban, a két nem közt pedig fiziológiai és pszichológiai különbségek is vannak. A biológiai nem egyértelmű, állandó és belső tulajdonságunk, a gender identitások elképzelése viszont nehezen megfogható. A biológiai nemükkel nem azonosuló emberekre vonatkozóan nincs rá bizonyíték, hogy érzéseiket biológiai eredettel lehetne magyarázni. A nemekről, nemiségről való gondolkodás egyértelműen definiálható és ellentmondások nélkül használható keretét pedig a biológiai nemeken alapuló nemi binaritás, a férfi-női kettősség adja meg. A nemekről, nemiségről való gondolkodás egyértelműen definiálható és ellentmondások nélkül használható keretét pedig a biológiai nemeken alapuló nemi binaritás, a férfi-női kettősség adja meg.

Interszex

Milanovich azt is megjegyzi, hogy szerinte „aggasztó fejlemény”, hogy a BNO-11 továbbra is rendellenességként nevezi meg a különféle interszex-állapotokat, amivel a WHO „kihagyta a lehetőségét”, hogy „depatologizálja az interszex embereket”, és így csökkentse az őket érő „emberi jogi sérelmeket”.

Itt is megfigyelhető az a módszertan, hogy a szakirodalom akkor tekintély a szerző számára, ha alátámasztja a saját gender-ideológiáját, ha azonban a tudományos közösség valamely állítása nem igazolja azt, akkor nem a gender-ideológia a hibás, hanem a szakirodalom. 

Azt nem említi Milanovich, hogy legalább 15-féle olyan rendellenesség van, amit interszexuálisnak sorolnak be, holott azok többsége egyértelműen besorolható férfinak vagy nőnek.

A megjegyzés arra is rávilágít, hogy itt emberképek ütközéséről, ideológiai háborúról van szó. Nem lehet ugyanis semlegesen megállapítani, hogy rendellenesség helyett emberi jogokról van szó.

Milanovich szerint az ilyesfajta rendellenességgel születő újszülöttek esetében fel kell hagyni a „normalizáló” műtéttel, mert abba az illető újszülött nem tudott beleegyezni, és sérti az emberi jogait, valamint a műtét rá nézve „rendkívül káros”. Sőt, biztatni kell a szülőket, hogy gyermeküket „a lehető legsemlegesebb módon” neveljék.

A szerző ezzel minden interszex-állapotot egy kalap alá vesz, holott azokat külön kellene vizsgálni. Állítása lényegében azonos azzal, hogy egy szem- vagy fülrendellenességgel születő csecsemőt, ha tudnak, se műtsenek meg. Hiszen ha a nemi rendellenességek nem rendellenességek, hanem identitások, akkor ez igaz kell legyen minden más rendellenességre is.

Érdemes felhívni a figyelmet rá, hogy 

Milanovich Dominika leszbikus pszichológus-újságíró ezután a hazai környezetet ismerteti, erre hely hiányában nem térünk ki. Következtetései összhangban vannak a fejezeten végigvonuló gender-ideológia felfogásával. 

Az ELTE szakpszichológiai továbbképzésén használt, egyébiránt kiváló kötet eme fejezetét tehát áthatja a gender-ideológia, ráadásul egyoldalú, és elhallgatja vagy nem fogadja el az eme szemléletbe nem illeszkedő tudományos eredményeket. Amelyek támogatják a szemléletét, azt azonban teljes magabiztossággal idézi, holott a legtöbb általa tárgyalt területen egyelőre nincs biztos tudásunk, sok további kutatásra van szükség.

Szilvay Gergely többek közt A genderelmélet kritikája című kötet és A gender-elmélet kritikájának vázlata (Bioetikai Szemle, 2023/1), illetve a Mark Regnerus és a tudományos kirekesztés módszertana (Valóság 2025/4) című tanulmány szerzője.

Illusztráció: Mandiner