„Mint gyerekek, transzok voltak. Többé már nem azok” – segélykiáltásszerű riport jelent meg a New York Timesban, a laptól szokatlan hangvételben

„Mint gyerekek, transzok voltak. Többé már nem azok” – ezzel a címmel közölt riportot a New York Times Pamela Paul tollából még február elején. A szöveg a detranzíciónálókról, azaz azokról szól, akik megbánták, hogy transzneműek lettek-voltak. A téma erős tabu az LMBTQ-mozgalomban, sőt a nyugati közvéleményben is, bár mostanában egyre jobban feszegetik a kérdést, ami irtó kellemetlen a transzmozgalomnak. Válaszul a transzmozgalom mindig azzal jön, hogy egy jelentéktelen kisebbség példáját politikai elnyomásra használják fel ellenfelei. Az elwoke-osodott, szélbalra tolódott New York Times erősen követi a trendeket, azaz erősen transzpárti, így már önmagában az figyelemre ad okot, hogy egy ilyen riport megjelenhetett a portálján.

De mit ír Pamela Paul? 

„Grace Powell 12 vagy 13 éves volt, amikor rájött, hogy akár lehetne fiú is.” Utánaolvasva arra jutott, hogy ennek oka az, hogy rossz testben él. A „tranzíció”, azaz nemváltás tűnt a nyilvánvaló megoldásnak, ráadásul azzal etették meg, hogy „ha nem váltasz nemet, megölöd magad”. 17 évesen hormonterápiába kezdett, a főiskola elkezdése előtt levették a melleit. Powell szerint 

 Egyetlen pillanatban sem kérdezték a szexuális irányultságáról. És soha nem kérdezték a korábbi traumákról, így sem a terapeuták, sem az orvosok soha nem hallottak arról, hogy gyermekkorában szexuálisan bántalmazták.”

Hozzáteszi: „a transznemű aktivisták a saját szélsőséges ideológiájukat nyomatják”, mely szerint „a klinikusoktól elvárják, hogy megerősítsék a fiatalok genderidentitását, és még orvosi kezelést is nyújtsanak, anélkül, hogy feltárnák a szorongás egyéb lehetséges forrásait.” Mindenkit, aki ezt ellenzi, transzellenesnek minősítenek, legyen szó amúgy liberális szülőkről, óvatosabb orvosokról vagy a nemváltást megbánókról.

Márpedig az érintett szülők száma egyre nő, mivel egyre nő az érintett gyermekek száma is, ráadásul ők már nem felnőtt fejjel, hanem még gyerekként „tranzicionálnak”, azaz váltanak nemet. A New York Times-nak nyilatkozva azt mondja Laura Edwards-Leeper, az egyik első amerikai gyermek genderklinika alapítója, hogy 2007-ben, amikor a praxisát kezdte, minden páciensnek régóta fennálló, mély nemi diszfóriája volt. De a maiaknak nincs ilyen előtörténete, nincs szó a gyermekkoron áthúzódó nemi identitászavarról. Ma hirtelen áll elő a dolog, elsősorban tinédzser lányok körében – ezt hívják „gyorsan jelentkező nemi identitászavarnak” (rapid onset gender dysphoria, ROGD). Ezzel kapcsolatban még nincs elég kutatás, de 

A Human Rights Campaign emberijogi szervezet egyenesen azt állítja, hogy a „gyorsan jelentkező nemi identitászavar” csak egy „jobboldali elmélet”. Szakemberek egy része arra szólított fel, hogy senki ne használja a kifejezést.

Azonban – mint arra a New York Times szerzője felhívja a figyelmet – azok az egészségügyi szakemberek és tudósok, akik szerint a klinikusoknak nem kellene automatikusan beleegyezniük egy fiatal öndiagnózisába, gyakran félnek megszólalni. Például a brit Országos Egészségügyi Szolgálat által készített jelentés az azóta bezárt brit Tavistock genderklinikáról azt írta, hogy személyzet nyomás alatt érzi magát, hogy kérdés nélkül elfogadják azt a „megerősítőnek” (affirmatívnak) nevezett megközelítést, ami szerint – megintcsak – kérdés nélkül el kell fogadni, ha valaki a biológiai nemével ellentétes neműnek, azaz transzneműnek mondja magát. Holott ez a hozzáállás épp ellentétes azzal a diagnosztikai megközelítéssel, amit a képzésük során tanultak.

Stephanie Winn, egy oregoni család- és házasságterapeuta eddig az affirmatív szemléletet képviselte, s számos transz páciense volt. De miután 2020-ban számos detranzícionáló – azaz a nemváltást megbánó személy – videóját látta, kérdései merültek fel. 2021-ben felszólalt az egész kérdéskör árnyaltabb megközelítése mellett, nagyobb figyelmet igényelve a detranzícionálóknak. Emiatt aztán azonban megtámadták a transz aktivisták, és például az engedélye visszavonatásával fenyegették, mondván, hogy konverziós terápiával arra vett rá pácienseket, hogy változtassák meg az álláspontjukat. Az illetékes Oregon Board of Licensed Professional Counselors and Therapists eljárást is indított ellene, melynek végül nem lett rossz következménye.

A transzmozgalom szerint a detranzícionálók ügyét politikailag kihasználja a jobboldal, ám az érintettek szerint egyszerűen csak a konzervatív médiumok kíváncsiak a történetükre – teszi hozzá Pamela Paul.

Azok az érintett szülők, akikkel a NYT munkatársa beszélt, mind név nélkül vállalták a dolgot – amit sokat mondó. Nekik általában azt a bombasztikus és érzelmileg manipulatív kérdést teszik fel, hogy: „azt szeretnéd, hogy halott legyen a fiad, vagy hogy legyen egy élő lányod?” Azt mondják nekik, hogy az affirmatív modellen kívül keresni bármilyen megoldást gyorsan oda fog vezetni, hogy gyermekük öngyilkos lesz. Ezt az állítást általában tudományos tanulmányokkal is igyekszenek alátámasztani, de mint a New York Times rámutat, eme tanulmányok módszertanilag problémásak, nem egyértelműek a belőle levonható következtetések, és más bajaik is vannak. A Wall Street Journalnak pedig 2023-ban 21 szakértő levelet írt, melyben azt hangsúlyozzák, hogy a nemváltás részeként alkalmazott hormonterápia nem akadályozza meg a kérdéses öngyilkosságokat.

Ráadásul az érintett gyermekek és fiatalok esetében magas a komorbiditás, azaz 

leginkább szorongásos zavaraik vannak, illetve jellemző körükben az autizmus spektrumzavar. Az sem világos, hogy mikor melyik probléma okozza a másikat. Számos esetben nem a nemi diszfória jött létre legelőbb, hanem épp valamelyik másik mentális zavar, és arra épül rá a nemi diszfória. Ennek ellenére a három fő amerikai szakmai szervezet, az Amerikai Pszichiátriai Szövetség, az Amerikai Pszichológiai Szövetség és az Amerikai Gyermekorvosok Akadémiája is teljes egészében kiáll az affirmatív modell mellett, ami sok szakembert frusztrál – írja Pamela Paul.

Az egész transzügy megosztotta az amúgy is törékeny LMBTQ-mozgalmat is. Ahogy egy nyilatkozó mondta az NYT-nak: „Meleg férfi voltam, aki úgy néz ki, mint egy felpumpált nő, és egy leszbikussal randevúztam, aki úgy nézett ki, mint egy felpumpált férfi. Ha ez nem konverziós terápia, akkor nem tudom, mi az.”

Aaron Kimberly, egy ötven éves transz, aki 33 évesen „váltott nemet”, és kórházi nővérként dolgozott, azt tapasztalta, hogy minden nemi diszfóriás fiatalt, akit hozzá küldtek, az instrukciók szerint hormonterápiára küldtek, függetlenül attól, hogy vannak-e egyéb mentális problémái. Szerinte valami nagyon félrement, ezért meg is alapította a körültekintőbb ellátásért küzdő Gender Dysphoria Alliance-t és az L.G.B.T. Courage Coalitiont.

A transz aktivisták egyik kedvenc mondása, hogy a gyerekek tudják, kik ők, nem kell ezt megkérdőjelezni. Csakhogy a szülői tapasztalat más: 

Egy anyuka például azt mondta a lapnak, hogy tinédzser fia először transzneműnek mondta magát, majd a visszacsinálhatatlan orvosi beavatkozások előtt meggondolta magát, és ezt azzal magyarázta: „Csak lázadtam. Úgy tekintek rá, mint egy szubkultúrára.”

Sasha Ayad, egy phoenixi terapeuta, a When Kids Say They’re Trans: A Guide for Thoughtful Parents (Amikor a gyerekek azt mondják, hogy ők transzok: útmutató megfontolt szülőknek) szerzője úgy gondolja: „a gyerekek és serdülők feladata az, hogy kísérletezzenek és felfedezzék, hogy illeszkednek  a világba, és ennek egy jó része, különösen serdülőkorban, az identitástudatukról szól. A gyerekek ebben a korban gyakran nagy bizonyossággal és hirtelen állnak elő azzal, hogy épp kinek hiszik magukat, és mit szeretnének tenni az identitástudat érvényesítése érdekében.”

Hozzátette: „mindig is tudtuk, hogy a serdülők különösen képlékenyek társaikkal és társadalmi környezetükkel kapcsolatban, és hogy a kísérletezés gyakran arra irányul, hogy eligazodjanak az adott fejlődési szakasz nehézségei között, mint például a pubertás.” Ráadásul a kutatások szerint 

a hormonterápiát vállalók 30 százaléka pedig megszakítja azt négy éven belül, habár annak hatásai, beleértve a terméketlenséget, visszafordíthatatlanok. A tranzíció szószólói szerint a pubertásblokkolót és hormonterápiát vállaló gyermekek 98 százaléka tovább folytatja a nemváltást, de ez sem teljesen megalapozott állítás, mivel „az ilyen korai beavatkozások megszilárdíthatják a gyermekek önképét anélkül, hogy időt adnának az átgondolkodásra vagy bevárnák a szexuális érést.” Hozzátehetjük: valójában nem létezik olyan, hogy egy gyermek transz, hiszen a nemi érés túlnyúlik a kamaszkoron is.

Grace Powell úgy fogalmazott a lapnak: „nem éreztem jobban magam a nemváltástól. Felnagyította azt, amit magamban rossznak találtam. Arra számítottam, hogy ez mindent megváltoztat, de ez továbbra is csak én voltam, kicsit mélyebb hanggal. Két évbe telt, mire belekezdtem a detranzícióba, és újra Grace-ként éltem.”

Sokuk például egyáltalán nem jelenti, hogy „visszafordult”, azaz nem tud róluk sem az ellátórendszer, sem a statisztikák. A New York Times több detranzícionáló történetét bemutatja, egyikük például pszichoterapeuta. Ő a New York-i Paul Garcia-Ryan, aki 15-30 éves kora között élt nőként, és teljes mértékben meg volt győződve róla, hogy ő nő. Ma ő a Therapy First szervezet elnöke, ami megkérdőjelezi az affirmatív modellt.

A lapban Pamela Paul azzal zárja riportját: a transzmozgalomnak nem bizonyítatlan kezeléseket kellene erőltetnie, az óvatosabb irányba való elmozdulás pedig toleránsabb, elfogadóbb lenne. A detranzícionálókat pedig nem démonizálni, hanem megérteni kell, felülemelkedve a kultúrharcos politikán.

Mint azt a Mandineren korábban megírtuk: 

például vaginoplasztikát – azaz alakították át fiú nemiszervüket látszólagos vaginává. S ezek csak az egészségbiztosítás által állt esetek. Ez azt jelenti, hogy már végeznek tőlünk nyugatra kiskorúakon nemváltó műtéteket, miközben a szó szerinti nemváltás lehetetlen, az erősen invazív és kockázatos beavatkozás csak kozmetikázás, viszont visszafordíthatatlan. Közben pedig az is kiderült, hogy az amerikai hozzáállásnál jóval szigorúbb holland protokoll is szétesett, azaz elégtelennek bizonyult a nemi diszfóriától szenvedő gyermekek, fiatalok kezelése tekintetében, holott Nyugat-Európában ez volt a transzmozgalom egyik fő hivatkozási alapja. Eközben Amerikában a transz iskolai útmutatók szerint el kell titkolni a szülők elől, ha magát lánynak képzelő fiú alszik a lányoknál. 

A Parents Defending Education nem teljes körű felmérése szerint 2024 januárjában az Egyesült Államokban 18587 iskolája nem hajlandó információkat kiadni a szülőknek gyermekük nemi identitásáról és nemi irányultságáról – mindez 10,8 millió gyermeket és szüleiket érinti.