az iskola nem közölheti a lányokkal és szüleikkel, hogy egy fiú fog köztük aludni, aki magát lánynak képzeli.
Sőt, ha bárki „kényelmetlenül érzi magát azért, mert transznemű diákkal kell osztoznia a szobáján, annak meg kell engedni, hogy egy másik, zártabb teret használhasson, mint például az iskolanővér irodájában található mosdót. De a transznemű diákot nem kényszeríthetik arra, hogy másik helyet használjon, és ezáltal a többiek kényelme legyen az első.”
Természetesen a sportcsapatokba is a „nemi identitás” alapján kell beosztani a diákokat, a magukat lánynak képzelő fiúkat tehát lánycsapatokba kell tenni.
Az útmutató annyival intézi el a kifogásokat a férfiak és nők testfelépítésére vonatkozóan, hogy a nők és férfiak közt is épp elég nagy különbségek vannak, ezzel azt sugallva, hogy például a magukat lánynak képzelő, fiú transznemű diákok esetében már nem számít, hogy a testfelépítésük amúgy fiús.
Az útmutató eme kiszólása összemossa a nemeken belüli kisebb különbségeket a nemek közti alapvető különbségekkel.
Szülők kukoricán térdepeltetve
A Schools in Transition külön taglalja, mit kell tenni a szülőkkel, akik nem fogadják el, hogy fiuk igazából lány, vagy lányuk igazából fiú. Ugyanis „a transznemű fiatalok sajnos nagymértékben tapasztalnak családi elutasítást”. Ez pedig az útmutató érzelmi zsarolásba átcsúszó nyelvezete szerint azért problémás, mert az ilyen családi „nyomás” bizony depresszióhoz, négyszeres öngyilkossági hajlamhoz, illegális droghasználathoz és az AIDS-fertőzés veszélyéhez vezethet.
Ezek a megállapítások minimum problémásak, az ok-okozati összefüggések ugyanis ennél indirektebbek és sokkal bonyolultabbak. Emellett pedig, mint láttuk, a nemi identitászavaros gyermekek túlnyomó többsége szimplán kinövi azt. Mindenesetre az útmutató szerint
a cél mindenképp az kell, hogy legyen, hogy a szülők elfogadják gyermekük nemi identitását,
amit az iskola „rentegegféleképp” elő tud segíteni, például tanácsadás nyújtásával, vagy hogy „safe space-t biztosít a gyermek számára, ahol feltárhatja szülei előtt genderidentitását”. Viszont: „fontos felvilágosítani arról a diák családtagjait, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha elutasítják a gyermek identitásának megerősítését”.
Ha például az épp válófélben lévő szülők nem értenek egyet a gyermek genderidentitása felől, akkor oda kell helyezni a gyermeket, ahol jobban elfogadják azt, és ha szükséges, az útmutató szerint akár a bíróságot is érdemes felvilágosítani a transzneműségről.
Pubertásblokkolók
Az útmutató a vége felé kitér a pubertásblokkolókra is, mondván, a transznemű diákok számára
ijesztő lehet, hogy elkezdenek kifejlődni másodlagos nemi jellegeik, amelyek nincsenek összhangban genderidentitásukkal.
Ilyenkor jól jönnek a pubertásblokkolók, amelyek „pause-gombként lehetőséget adnak a fiatalnak, hogy felfedezze nemi identitását anélkül, hogy nyomasztaná őt születésekor hozzárendelt neme állandó, nemkívánt testi jellemzőinek kialakulása”. Az iskolai tranzíciós terv pedig tartalmazhat „pubertást elindító, ellenkező nemű hormonkezelést, amely összeegyeztethető nemi identitásával”.
Azt nem említi a Schools in Transition, hogy ez azonban orvosilag, fejlődésbiológiailag igen problémás kérdés, hiszen ezzel beavatkoznak a normális fejlődési folyamatba. A transzmozgalom bevett állítása, hogy a pubertásblokkolók szedését bármikor abba lehet hagyni, és akkor a pubertás folyamata újraindul. Ez azonban spekulatív állítás, mivel aki pubertásblokkolót szed, az általában nem hagyja abba, tehát nincs a dologról tapasztalatunk. Emellett pedig a témában írt tanulmányukban Paul Hruz, Lawrence Mayer és Paul McHugh kifejti, hogy valójában a fejlődésbiológiában nincs értelme visszafordíthatónak mondani bármit is, mivel van a fejlődésnek egy normális, időzített sorrendje.