Az öngyűlölet többször megjelent a történelemben, de ma különösen erős, és fontos intézkedés ellene a vallások, hagyományok és családok erősítése – mondja a Mandinernek az MCC Feszten előadó Benedict Beckeld filozófus.
Melyek a nyugati oikofóbia, az öngyűlölet,az otthongyűlölet fő megnyilvánulásai és okai? (Nálunk Közép-Európában nem igazán van ilyen, kivéve néhány szűk akadémiai kört).
Az oikofóbiának számtalan megnyilvánulása van a nyugati világban, de néhány példa: a nemzeti hősök szobrainak ledöntése; különböző ünnepek eltörlése vagy átnevezése; az a felfogás, hogy a saját kultúra zsarnoki vagy egyszerűen csak egyszerű és unalmas, míg más kultúrák érdekesek és nemesek; az a nézet, hogy a nemzeti zászló lengetése idegengyűlölő; és a tudományos tantervek megváltoztatása, mind az iskolákban, mind az egyetemeken, a saját klasszikusok ismeretétől és az azokra való büszkeségtől való eltávolodás, valamint a tudományos tanszékek „dekolonizációjára” tett kísérlet.
Az oikofóbia fő okai beleilleszkednek abba a folyamatba, amin minden sikeres nyugati társadalom keresztülmegy, nevezetesen a jólét, a szabadidőosztály megteremtése, a külső ellenség legyőzése és az ezzel járó biztonság, valamint egy kellően szabad szellemi tér, ahol az emberek eszmét cserélhetnek anélkül, hogy a világi vagy vallási hatalmak túlságosan elnyomnák őket.
A filozófiai egalitarizmus érzése is fontos, amely a társadalom demokrácia felé való elmozdulásával fejlődik ki. A teljes egalitarizmus nem szükséges az oikofóbiához, de annál több lesz az oikofóbia, minél inkább egalitárius irányba mozdult el egy társadalom. Mivel ezek a jellemzők visszatérőek a történelemben, az oikofóbia is visszatérő, és nem kizárólagosan modern jelenség, ellentétben azzal, amit sokan hisznek. Egy adott egyén rendszerint azért lesz oikofób, mert ez lehetőséget kínál neki arra, hogy személyesen a csoportja fölé emelje magát. Tehát a hiúság és az önérvényesítés egyéni szinten is okai az oikofóbiának.
Benedict Beckeld Svédországban született, gyermekként vándorolt ki az Egyesült Államokba, és amerikai állampolgár lett. Filozófiából és klasszika filológiából doktorált a németországi Heidelbergi Egyetemen, ahol filológiát is tanított, majd a filozófia és klasszika filológia professzoraként dolgozott a franciaországi Párizsban. Munkája során a világ számos országába eljutott, jelenleg New Yorkban él, főállású író. Szakterülete a politikai filozófia, a történelemfilozófia, az esztétika és az antik világ. Legutóbbi könyve a „Western Self-Contempt: Oikophobia in the Decline of Civilizations” a Cornell University Press kiadásában megjelent első szisztematikus monográfia a kulturális öngyűlöletről.
Ön azt írja, hogy az oikofóbia ciklikusan visszatér a nyugati világba. Ebben az értelemben hasonlít a haladásba vetett hithez, amiről Robert Nisbet írt egy könyvet, amiben azt alapvetően nyugati hagyománynak állítja be (The History of the Idea of Progress). Ön is tárgyalja könyvében az oikofóbia történelmi megjelenéseit. Melyek voltak az előzmények?
Igen,
a haladás eszméjét, mint az oikofóbia gyúanyagát pozitivizmusnak nevezem a könyvben, és ez az oikofóbia erősítésében együtt működik filozófiai ellentétével, a relativizmussal.
Itt az a különbség, hogy a relativizmus korábban, már az ókorban megjelent a történelemben, míg a pozitivizmus vagy az ilyen értelemben vett progresszivizmus modernebb jelenség. Az oikofóbia első megjelenését tehát az ókori Görögországban, különösen Athénban tapasztaljuk, ami érthető, hiszen az okok, amelyekre utaltam, ott voltak a legerősebbek, mint például a gazdagság, a nyitott szellemi tér és az egalitarizmus érzése. A relativizmus abban az időben táplálta az oikofóbiát, különösen a Szókratész utáni nemzedékben. További történelmi előzményei közé tartozik a korai és középső Római Birodalom, bár akkor még nem volt olyan erős, mint Görögországban. Általában az oikofóbia a történelem minden ismétlődésével erősödik, de Róma kivételt képez, mivel a rómaiak szellemi tere és egyenlőségérzete nem volt olyan nyitott és erős, mint Athénban. De olyan alakok gondolataiban vagy leírásaiban, mint Seneca, Petronius, Lucanus, Juvenal és Tacitus, a tendencia egyértelműen jelen van. Aztán a felvilágosodás korának Franciaországában ismét találkozunk az oikofóbiával, méghozzá nagyon erősen, Nagy-Britanniában pedig a késő viktoriánus korszakban kezdődik.
Vannak-e olyan jellemzők, amelyekben a mai oikofóbia különbözik történelmi elődeitől?
Az oikofóbia minden egyes ismétlődéssel egyre intenzívebbé válik, ahogyan azt már korábban említettem, mivel az oikofóbia előfeltételei a történelem során egyre erősödnek. Ezért tehát az oikofóbia ma szélsőségesebb és intenzívebb, mint a múltban volt.
Amit ma általában "wokizmusnak" neveznek, az az oikofóbia egy különösen modern vonulata, de fő összetevői már korábban is megjelentek, mint például a saját csoport becsmérlése és az androgünség vagy a szexuális "fluiditás", amely aláássa a hagyományos erkölcsöket.
Mindez korábban is megtörtént, csak ma még szélsőségesebb és perverzebb. Az egyetlen különbség az, hogy az oikofóbia ma néha etnikai összetevővel is bír, ami a görögöknél nem volt így, bár Rómában halvány nyomai vannak, például Tacitusnál. Ez egy kicsit jobban előtérbe kerül a felfedezések kora után, a kora újkorban, amikor az újonnan felfedezett népek egzotikuma és újdonsága volt divatban. Ez aztán lehetővé tette a felvilágosodás francia oikofóbjai számára, hogy a távoli egzotikus népeket dicsőítsék. De ez a fajta faji oikofóbia, amelyet etnomazochizmusnak is neveztek, ma minden bizonnyal sokkal gyakoribb, mint a múltban.
Könyvét Roger Scruton oikofóbia-értelmezésére alapozza. Hogyan látod, hogy Scruton öröksége megmarad-e?
Scruton nagy szolgálatot tett nekünk azzal, hogy hasznos kifejezést talált erre a jelenségre. Különösen jó, hogy a fóbia szót használta a kifejezésben, hiszen ez állítólag az idegengyűlölet ellentétes véglete. Ebben az összefüggésben azonban érthető módon leginkább Nagy-Britanniával és Európával foglalkozott, és a jelenséget a második világháború utáni időszakra korlátozta. De örömmel mondhatom, hogy amikor a megjelenés előtt bemutattam neki a könyvem kéziratát, azt írta nekem, hogy meggyőzte az érvelésem, miszerint ez valójában egy régi történelmi és visszatérő jelenség. A könyvben utalok arra az éleslátó figyelmeztetésére is, hogy az oikofóbiára adott reakció nem biztos, hogy az lesz, amire az oikofóbok számítanak, és valóban, ezt látjuk most kibontakozni, mind Európában, mind Amerikában.
Ön is említi a könyvében a nyugati elit aszimmetrikus hozzáállását a kultúrákhoz: a saját kultúránkat lenézik, mások kultúráját dicsérik. Eric Kaufman ír erről Whiteshift című könyvében.
Igen, tulajdonképpen ez történik, amikor az oikofóbia keveredik az allofíliával, a másik szeretetével, ahogy ez általában történik, és ennek is van ókori görög eredete. Úgy tűnik például, hogy Diogenész, a cinikus is bűnös volt az ilyen allofíliában, és már Xenophanész is leírja. Mint már említettem, az oikofóbia etnikai és minden bizonnyal faji összetevője modernebb, ami azért lehet, mert minél messzebbre megyünk vissza a történelemben, annál kevesebbet tudtak az emberek más etnikumokról.
A saját etnikum lealacsonyítása azonban – ahogy az oikofóbia általában véve is – lehetőséget kínál a kiemelkedésre és az egyéni felemelkedésre.
Ez pedig fokozatosan a nyugati népek saját közösségeiken belüli marginalizálódásához vezet, ahogyan azt mindenütt látjuk magunk körül, de különösen Nyugat- és Észak-Európában.
Más kultúrákban, civilizációkban miért nincs meg ez az oikofóbia?
Valójában más kultúrákban is van néha oikofóbia, de kevésbé. Mivel, mint említettem, az egalitarizmus, a szellemi szabadság és más jelenségek többnyire nyugati sajátosságok, logikus, hogy az oikofóbia elsősorban nyugati sajátosság, mivel ezek az oikofóbia előfeltételei közé tartoznak. De a nem nyugati társadalmakban is előfordulhat különböző mértékben, és a könyvben néhány példát is hozok erre. A különbség azonban gyakran az, hogy
a nyugati oikofóbia, bár általában a külső kultúrákkal való érintkezés serkenti, a hazai szellemi mozgalmak eredményeként keletkezik, míg a nem nyugati oikofóbia általában erős nyugati hatás eredménye.
Egy ideig tanárként dolgoztam például Afrikában, a Szaharától délre, és ott az oikofóbia a nyugatiasodás eredményeként jelentkezik, és ez elég paradigmatikus. Indiában is megtalálható például. Az történik, hogy a nyugati technológia és eszmék elterjedése arra készteti a fiatalabb generációt, hogy elhagyja faluját, és a fővárosba költözzön, ahol nyugatiasabb életet élnek. Amikor végül visszatérnek a falujukba, gyakran megvetéssel tekintenek a régebbi, hagyományos életmódra, és a Nyugatot felsőbbrendűnek tartják Afrikához vagy a saját törzsükhöz képest. Ahogy a nyugati oikofóbok általában nagyon keveset tudnak a nem nyugatiakról, úgy ezek a nem nyugati oikofóbok is általában nagyon keveset tudnak a Nyugatról. Tehát azt mondhatjuk, hogy a nem nyugati oikofóbia kevésbé szerves, organikus, mint a nyugati oikofóbia. Végső soron az oikofóbia túlnyomórészt nyugati jelenség, de nem kizárólagosan.
Mi változtathatna a nyugati oikofóbián, ha egyáltalán bármi?
A történelem azt mutatja, hogy ha az oikofóbia egyszer már teljesen kifejlődött, rendkívül nehéz leküzdeni. De ez persze nem jelenti azt, hogy ne próbálkozzunk.
Fontos ellenintézkedés lenne a nagycsaládosok és a vallás elfogadásának ösztönzése, legalábbis a vallás esztétikai aspektusaié, még akkor is, ha valaki nem hisz minden teológiai elemében. Minél több gyermeke van valakinek, annál inkább megvan a vágy arra, hogy a saját hagyományait és szokásait átadja a következő generációnak. A vallásnak és a rituáléknak ebben mindenképpen döntő szerepük van.
Az oktatás természetesen fontos, de tévedés azt állítani, hogy a magasabb szintű oktatás megállítja az oikofóbiát, mert gyakran éppen a képzettebb emberek a legoikofóbbak, és ennek minden okát felsorolom a könyvben. Ami igazán számít, az a kínált oktatás fajtája. Az az elképzelés, hogy az oktatásnak értéksemlegesnek kell lennie, nevetséges, mert soha nem lehet értéksemleges. Azok, akik azt mondják, hogy annak kellene lennie, nem értik, hogy mindig valamilyen értéket közvetítünk. Tehát az a fontos, hogy milyen értékeket hangsúlyoznak, és a gyerekeknek a nemzeti történelmük hősies és hazafias változatát kell megtanítani. Ez persze nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyunk minden rosszat, ami a történelemben történt, de fontos, hogy az ilyen dolgokat egy nacionalista és végső soron hősies és megváltó keretbe foglaljuk. Különösen Nyugat-Európában, ahol ez nagy probléma, a konzervatívoknak fel kell hagyniuk azzal, hogy finnyásak a saját történelmükkel kapcsolatban, és meg kell érteniük, hogy az iskolákban mindig értékeket sulykolnak a gyerekekbe, ezért győződjünk meg arról, hogy ezek az értékek a helyes értékek.
Ön hangos kritikusa a tudományos világnak. Mik a fő érvei?
Igen, a legnyilvánvalóbb az, hogy a konzervatív akadémikusokat általában elhallgattatják és diszkriminálják, vagy a legtöbb esetben egyáltalán nem is veszik fel őket. Ezt természetesen sokan elmondták már, és ez egy fontos szempont. Ezen túlmenően az akadémiai világban ennek következtében kialakult csoportgondolkodás rossz tudományos munkához vezet, és talán ez a legfőbb kritikám az akadémiai világgal szemben, eltekintve a nyilvánvaló első ponttól. Ez azt jelenti, hogy
az akadémiai módszertanok elavulnak, és az empirizmus és az induktív érvelés összeomlik. A baloldal fél attól, hogy hová vezethet az empirizmus és az induktív érvelés,
ezért ezekkel szerinte nem szabad foglalkozni, különösen az utóbbival. Így a tudományosság minősége nagyon rossz lesz, és minden, ami más, vagy ami új módszerrel próbálkozik, cenzúrázva lesz, és soha nem publikálják. Ez ahhoz is vezet, hogy a legapróbb dolgokra koncentrálnak, ami szintén fontos, de nem szabadna a nagyobb kérdések rovására történnie. A nagyobb kérdések az indukció révén válnak lehetővé, amely ma alapvetően halott a tudományos életben. Bejefezés előtt álló következő könyvemnek egy része részletesebben foglalkozik ezzel a témával, különösen a módszertani kérdéssel.
A következő könyvem, amely ősszel jelenik meg, a konzervatív társadalomtudósok akadémiai diszkriminációjáról fog szólni. Ön is tapasztalt már diszkriminációt?
Érdekesen hangzik, és szívesen elolvasnám. Igen, tapasztaltam diszkriminációt, bár az én esetemben ez nem volt olyan súlyos, mint más emberek esetében, mert diákként, majd professzorként a munkám nagy része meglehetősen apolitikus volt, és így ezek a dolgok nem merültek fel annyira. A legtöbb bajom az akadémiai diszkriminációval azután történt, hogy már kiléptem az akadémiai életből, különösen akkor, amikor megpróbáltam kiadatni az utolsó könyvemet, a Western Self-Contemptet (Nyugati önmegvetés), amiről már beszéltünk. Végül mégis kiadták a Cornell University Press kiadónál, mert ott a filozófiáért felelős szerkesztő történetesen egy csodálatos és hagyományosan gondolkodó nő volt, aki nyitott volt ezekre az elképzelésekre. De a legtöbbször nagyon rosszul bánik az emberrel az akadémiai intézményrendszer, amikor egy ilyen könyvet kínál kiadásra. Ráadásul a megjelenés után a Cornell marketingosztálya megtagadta a könyv népszerűsítését, így mindent nekem kellett megtennem. Még egy olyan cikket is terjesztettek, amelyben személyesen engem támadtak, de legalább utólag bocsánatot kértek.
Mit gondol Orbán Viktor politikájáról?
Nem tanulmányoztam alaposan a politikáját, ezért nem akarok túl sokat mondani, de a benyomásom nagyrészt pozitív. A negatív oldalról úgy gondolom, hogy túlságosan barátságos Oroszországgal, mert Oroszország viselkedése valóban bűnös, ellentétben azzal, amit egyes nyugati konzervatívok tévesen hisznek, akik semmit sem tudnak az orosz történelemről és mentalitásukról. De azt is megértem, hogy Orbánnak pragmatikusnak kell lennie Putyinnal szemben, és figyelembe véve Nyugat-Európa politikai viselkedését, megértem, hogy egy olyan országnak, mint Magyarország, úgyszólván fedeznie kell magát, de összességében azt kívánom, hogy legyen egy kicsit ellenségesebb Oroszországgal szemben.
De a pozitív oldalon van a legtöbb más dolog: értékelem az erőfeszítéseit, hogy távol tartja az iszlám bevándorlókat Magyarországtól – ez rendkívül fontos –, és hogy figyelmen kívül hagyja, amit a brüsszeli EU-s főnökök mondanak. Az is nagyszerű, hogy bátorítja a hagyományokat és a családok gyarapodását. Ezek mind csodálatos dolgok.
Szóval összességében azt mondanám, hogy ő és Giorgia Meloni a kedvenc európai vezetőim. Igaz, nincsenek sokan versenyben ezért a pozícióért.
Fotó: benedictbeckeld.com
Cserébe Tusk kényelmetlenül feszengve állt Orbán Viktor mellett, amikor a magyar miniszterelnök leszögezte, hogy Európára most nem Oroszország jelenti a legnagyobb fenyegetést, hanem valami egészen más.
„Mert minden erőnkre szükség lesz, hogy ki tudjunk maradni ebből a háborúból.”
A politikus Orbán Viktornak is üzent.
Ráadásul közvetlenül veszélyezteti Magyarország energiaellátását.
Nincs hite a hasztalan, teát iszogató, kekszet falatozó európai vezetőkben, meg amúgy is, le kéne lőni a légtérsértő drónokat.
Már a Politico sem titkolja tovább.
Nem lehetnek boldogok a Kasimpasánál.
Iskolabezárás, kórházi ágyritkítás, „nyugdíjreform”, közigazgatási tisztogatás, agrártámogatások megvonása, igazságügyi puccs – többek között ezekről beszélt a Tisza alelnöke.
