A „melegterápia” és a heteroszexualitás, mint alap: válasz Milanovich Dominak

LMBTQ-nak lenni teljesen természetes, ez a tudományos, etikai, szakmai minimum, ellenben vajon miért nem kutatják a heteroszexualitás okait? – teszi fel a kérdést a Díványon Milanovich Domi Leszbikus vagyok, meggyógyulhatok? című cikkében, amelyből egyértelmű, hogy szerzője is ideológiai alapon közelít, tudományos tájékozottsága szelektív, az általa idézett cikkeket sem mind olvasta, és önellentmondásba is keveredik. (A Magyar Narancsban Takács Judit, az MTA szociológusa – nem pszichiátere vagy pszichológusa – zárja rövidre a kérdéskört annak lényegi tárgyalása nélkül.) 

Milanovich Domi akaratán kívül cáfolja az LMBTQ-ügyekben állítólag meglévő „tudományos konszenzust”, mikor épp azt akarja igazolni. Kiindulópontja ugyanis az, hogy minden, ami kritika az LMBTQ-mozgalom felé, minden, ami nem támasztja alá az ő álláspontjukat, az csakis valamiféle téves, elnyomó hozzáállásból fakadhat, ellenben ami elfogadja az LMBTQ-mozgalom előfeltevéseit, az felvilágosult tudományt művel.

Milanovich azt írja: a „sokan öngyilkosok lesznek: az egyik leghíresebb exgay (volt meleg) szószóló öngyilkossági kísérletéről éppen 2018 elején számoltak be a lapok”. Nos, a saját maga által linkelt cikket a szerző nyilvánvalóan nem olvasta, tekintve, hogy annak sem a címe, sem a szövege nem szólt a szóban forgó illető – Jackie Hill-Perry leszbikusból kereszténnyé vált amerikai fekete rapper – sosemvolt öngyilkossági kísérletéről. A cím amúgy: „Ex-Gay” Speaker, Attempted Suicide, and HCSMs. Ez egy felsorolás.

Tegyük hozzá: a napokban diadallal írta meg az Index, a HVG és mások, hogy újra melegekkel randizik a melegeket „kigyógyító” David Matheson – aki viszont nem azonos az M5 nagy vihart kiváltott műsorában emlegetett Joseph Nicolosival, az egyik legismertebb reintegratív terápia atyjával. Azaz: hogy Matheson módszere (amit amúgy nem vont vissza) nem jött be saját magán, nem jelenti azt, hogy más módszerek sem működnek.

„Aligha volt egy hideg, tudományos döntés”

A Dívány szerzője nagyon hangsúlyozni szeretné a meglévő tudományos konszenzust az előző másfél hétben a közéleti érdeklődés középpontjába került „konverziós” vagy „reparatív” terápia (pontosabban: terápiák, mivel sokféle van belőlük) áltudományos, sikertelen és ártó mivoltáról: 

„A leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű (a továbbiakban LMBT) emberek teljes joggal voltak sokáig bizalmatlanok a pszichológusokkal és a pszichiáterekkel szemben. Sajnálatos módon ugyanis éppen ezek a segítő szakmák voltak azok, amelyek hosszú évtizedekig minden olyan embert betegnek tituláltak, aki például nőként a nőkhöz vonzódott, vagy mondjuk, férfiként anyakönyvezték, de nem azonosult ezzel a nemmel. Ezzel a pszichológia nagyban hozzájárult a társadalomban uralkodó kirekesztés fenntartásához. A tudomány fejlődésével azonban ez a helyzet mára alapjaiban megváltozott.” 

Ezekből a mondatokból azonban rögtön az tűnik ki: Milanovich Domi számára a legfontosabb az egész pszichológiában, hogy az gondolkodás é tudományos megfontolás nélkül bármilyen érzést, irányultságot fogadjon el (kivéve, amit nem akar elfogadni a mozgalom). Az az álláspont, ami nem tetszik az LMBTQ-mozgalomnak, eleve nem lehet „tudományos”, és az egyetlen egy szempont az ideologikusan vezérelt „kirekesztés elleni küzdelem”. 

Jeffrey Weeks szociológus, történész, prominens melegaktivista, a homoszexualitással foglalkozó irodalom és a queerelmélet egyik legfontosabb szerzője, a londoni South Bank University volt dékánja azt írja Sexuality and its Discontents című munkájában: „az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1973-as döntése,

Inkább egy olyan politikai kampányra volt válasz, amelyet az a meggyőződés hajtott, amely az eredeti definícióra mint zavarra a homoszexualitást problémaként kezelő, elnyomó politikai-orvosi megközelítés eredményeként tekintett.”

Az 1973-as döntést a szavazatok 58 százalékos többségével hozták meg az APA-ban, ami – valljuk meg – elég gyér többség. Amikor pedig négy évvel később a Medical Aspects of Human Sexuality szakfolyóirat felmérést végzett az APA tagjai között, hogy mit gondolnak a homoszexualitásról, kiderült, hogy a pszichiáterek 69 százaléka továbbra is mentális zavarnak tekintette, és nem értett egyet az 1973-as döntéssel.

Robert Spitzer, a döntés egyik tető alá hozója maga 2000-ben úgy nyilatkozott (Bulletin of the German Institute for Youth and Society, 1., 33–36.), hogy a döntés „kompromisszum” volt. Spitzer úgy fogalmazott: mindkét oldal azt gondolta, a tudomány az ő oldalán áll. A Spitzer által is támogatott melegpárti oldal „hitte, hogy előítélet a homoszexualitást mentális zavarként számon tartani”, miközben azok, akik nem akartak változtatni a besoroláson, főleg a klinikai pszichoanalitikusok, „meg voltak győződve róla, hogy csak a melegmozgalom nyomására cselekszünk”. Spitzer hozzátette: a melegmozgalom úgy érezte, amíg mentális zavarként tartják számon a homoszexualitást, nem jutnak egyről a kettőre a jogaikért való küzdelemben, ezért

Nos, én nem kétlem, hogy a pszichiátria-pszichológia korábbi hozzáállása túlzó volt; de akármi is az igazság, kizárólag a kirekesztés elleni küzdelem szempontjából tekinteni eme tudományok történetére legalább ugyanúgy világnézetileg befolyásolt szemlélet, mint az APA 1973-as döntés előtti hozzáállása. Mindkét fél joggal vádolhatja egymást ideológiai megközelítéssel. Ebből következőleg ha a melegmozgalom megkérdőjelezhette a korábbi tudományos konszenzust annak elnyomó mivoltára hivatkozva, akkor a reintegratív terápia hívei is megkérdőjelezhetik a mostani „tudományos konszenzust” arra hivatkozva, hogy azt túlságosan befolyásolja az LMBTQ-mozgalom, illetve arra hivatkozva is, hogy a mozgalom kirekeszti és megtagadja a szabadságot a kisebbség kisebbségétől, az exmelegektől. (Már 1994-ben megtörtént, hogy az APA egyik washingtoni gyűlésekor nem a melegmozgalom aktivistái, hanem az egykori melegek tüntettek némán az APA ellen. És az APA új konszenzusa miatt hozták létre részben abból kivált szakemberek a reintegratív terápiával foglalkozó NARTH-ot.)

Bántalmazás és szexualitás

Milanovich Domi szerint „tudományosan nem nyert igazolást, hogy valamilyen trauma miatt válna valaki LMBT emberré. Valószínűleg többgénes öröklődés és környezeti hatások bonyolult interakciójaként alakul ki ez a teljesen természetes változatosság.”

Ez az állítás nem igaz, többgénes öröklődésről szó sincs. Martin Dannecker, a Frankfurti Egyetem Szexuáltudományi Intézetének professzora, a melegmozgalom egyik fő alakja egy 2000-es publikációjában, amelyben a német kormány felkérésére foglalt állást a kortárs gén-, agy-, hormon- és ikerkutatásokra vonatkozóan, azt írja: minden addigi kísérlet, ami biológiai magyarázatot akart adni a homoszexualitásra, kudarcot vallott. További kutatói statementekért ehhez a cikkhez és a könyvemhez utalnám a szerzőt: amúgy meleg vagy melegszimpatizáns kutatók sorra jelentették ki, hogy nem mutattak ki veleszületettséget semmiben, és ha van is ilyesmi, indirekt és gyenge hatású.

Olvassa el ezt is: Válhatnak-e heteróvá a melegek? Megközelítések és statisztikák

Milanovich állításával ellentétben viszont a szexuális bántalmazás és a homoszexualitás közötti (persze nem kizárólagos) összefüggést több kutatás is igazolja: például egy 1994-es kutatás szerint (Bradford et al. 1994) a megkérdezett 1925 leszbikus 25 százalékát bántalmazták szexuálisan vagy egyenesen meg is erőszakolták gyermekkorában; az elkövetők 31 százaléka rokon volt. Egy másik, 2001-es, 942 felnőttet vizsgáló kutatás arra jutott: a homoszexuális férfiak 46 százalékát, a leszbikus nők 22 százalékát szexuálisan bántalmazták (Tomeo et al. 2001). Összehasonlításképpen: ugyanez heteroszexuális férfiaknál 7 százalék, heteroszexuális nőknél 1 százalék.

Mégegyszer: ez nem jelenti azt, hogy mindenki, aki nem heteró, azt bántalmazták gyerekkorában vagy baja volt a szüleihez való kötődéssel. Azt viszont jelenti, hogy sokan vannak, akiknek volt ilyen baja.

Heteroszexualitás: már ez is kérdés?

Milanovich Domi szerint „aggályos továbbá, hogy a heteroszexualitás eredetét senki sem kutatja, senkit nem érdekel a genetikája, vagy a kialakulásában szerepet játszó környezeti hatások feltérképezése. Ez azért van, mert az, hogy valaki »ellenkező« nemű emberhez vonzódik, illetve hogy könnyen azonosul a számára születéskor kijelölt nemmel, még mindig normaként, természetesként, felsőbbrendűként van beállítva a társadalomban, amit ráadásul olykor még tudományos körökben is alapnak tekintenek.”

Nos: nem azért van.

Először is: heteroszexuálisok nem szokták problémának érezni heteroszexualitásukat, tehát nincs kutatandó probléma. Másodszor: a heteroszexualitás tényleg alap és norma, kiindulópont, amihez képest tér el minden más beállítódás. Egyszerűen az ember antropológiája, felépítése heteroszexuális, a két nem kiegészíti egymást. Ha ezt megkérdőjelezzük, és nem ez a kiindulópont, akkor rengeteg emberi szenvedést fogunk okozni csak azért, mert el akarunk fogadtatni egy normamentes normát, a relativizmus diktatúráját.

Robert Spitzer, aki, mint említettük, prominens pszichiáterként az 1973-as döntés egyik úttörője volt és nehezen volna melegellenesnek mondható, például a már idézett, 2000-es interjújában úgy fogalmazott, hogy mi, emberek mégiscsak

Ebből is látszik: az emberképünktől is függ, hogy minek látjuk a különféle nemi irányultságokat. Az egyik tipikus megközelítés szerint a különböző nemi irányultságok egyenrangúak és lényegében megváltoztathatatlanok. Ezzel ellentétes a konstruktivista irányzat; eszerint a szexualitás társadalmi konstrukció, amely alakítható és változtatható, a nemiség végső soron képlékeny. Itt is egyenrangú minden irányultság. Mindkettőnek vannak hívei az LMBTQ-mozgalomban, és vannak is vitáik egymással.  Amennyiben valaki a második állásponttal azonosul, s az egyéni választást hangsúlyozza, elítélheti a „konverziós” terápiát, mint a társadalmi elnyomás példáját, de következetlenség lenne a részéről a homoszexualitás eredendő megváltoztathatatlanságára apellálnia.

A harmadik, realista felfogás abból indul ki, hogy az ember eleve heteroszexuális felépítésű, de szexualitása törékeny, ugyanakkor a nemek egymásra vannak utalva, és

Azaz felépítésünk, antropológiánk heteroszexuális, de akármilyen, csak részben feltárt okokból ettől vannak eltérések; ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy úgymond szabadon választanánk nemi identitást a svédasztalról; és persze etikai megítélést sem jelent feltétlen. Gyógyítandó betegséget eme szavak hétköznapi értelmében meg aztán végképp nem. A reintegratív terápia szakemberei sem betegként tekintenek a hozzájuk fordulókra. Problémákkal küzdő emberekként tekintenek rájuk; problémákkal pedig mindenki küzd.

Az első és harmadik megközelítés szerint az embert biztos, hogy el lehet rontani. Ám gyökeresen mást gondolnak arról, hogy mivel és miként. Ha a heteroszexualitás az kiindulópont, akkor egyes törések esetén talán vissza lehet térni hozzá, és van egy biztos szempont, egyben legalábbis adott egy norma, amihez esetleg néhány esetben igazodni lehet. Ha egyik nemi irányultság sem alap, nincs ilyen, akkor anyting goes – illetve az LMBTQ-mozgalom szerint bármi azért mégsem. A Milanovich-féle felfogás épp a heteroszexualitás alap-mivoltát, magától értetődőségét akarja kétségbe vonni. De innentől a vita itt azért nehéz, mert egyre összetettebb és elvontabb az egész kérdéskör, a melegmozgalom pedig minden kritikában megmagyarázott fóbiát fog látni; mert ezt akar látni benne. 

Szabad választás – vagy mégsem?

És itt bukik ki Milanovich önellentmondása is. Kijelenti egyrészt, hogy „a leszbikusság, melegség, biszexualitás, transzneműség teljesen természetes emberi sajátosságok. Az elfogadó attitűd és az LMBT embereket érintő kérdésekről való szakmai tudás a pszichológusok és pszichiáterek részéről tehát nem jófejség, nem is terápiás irányzat kérdése, hanem egész egyszerűen szakmai minimum.” Másrészt pedig úgyszintén kijelenti, hogy „ha elfogadjuk a sokszínűséget, fel sem merül a megváltoztathatóság kérdése, hanem mindenki szabadon rendelkezhet a teste felett, és afelett is, hogy milyen vonzalmakat szeretne megélni.”

Kérdezem én: ha mindenki szabadon rendelkezhet a teste felett, és afelett is, hogy milyen vonzalmakat szeretne megélni, akkor éppenséggel

Nem az a pszichológia szakmai etikája, hogy az önmegvalósítást kell elősegíteni? Mi lesz a kisebbség kisebbségének szabadságával? 

Statisztikák bőven vannak az ilyen – nem konverziós, hanem – reintegratív terápiák sikerességéről (például itt vagy már említett, melegházasság-kritikus könyvemben), az LMBTQ-mozgalom válasza azonban ezekre az szokott lenni, hogy vagy hazudtak a válaszolók, vagy nem is voltak teljesen melegek, csak mondjuk biszexuálisok. Kérdés azonban, milyen alapon vonják kétségbe az önbevallásokat, mikor ez tényleg olyan kérdés, amiben nagyon más módszer nincs ahhoz, hogy válaszokhoz jussunk.

Az, hogy az „átnevelő táborok” károsak, nem kérdés, az sem kérdés, hogy sok sikertelen próbálkozás volt és sok a kuruzsló a „piacon”. 

Ugyanakkor vannak megbízható, reintegratív terápiával foglalkozó szakemberek bőven, akik senkire semmit nem akarnak ráerőltetni, és bőven vannak sikeres történeteik. Mi van akkor például, ha valaki gyermekkori abúzussal keresett fel egy szakembert, még csak nem is homoszexualitásával, és ahogy a terápia során feldolgozták a traumát, az illető homoszexualitása is eltűnt? Pedig nem is ez volt a cél. Elég sok hasonló történetet lehetne mesélni.

Transzneműség, ahonnan nincs visszatérés – vagy mégis?

És itt érünk el a transzeműség kérdéséhez. Milanovich szerint ugyanis a transzneműség természetes dolog, amit el kéne fogadni és megerősíteni benne az érintetteket. Magyarán: valakit az érzései miatt totál átoperálni oké, de afelé irányítani, hogy talán el kéne fogadnia a testét, nem oké. De ha az átoperálás oké, akkor a pusztán érzésekkel foglalkozó reintegratív terápia miért is probléma? Csak azért kérdezem, mert az átoperálás lényegében lehetetlen, csak felszínes látszatot teremt. 

És azért, mert az átoperáltak körében a felmérések szerint nem csökken az öngyilkossági arány, az alkoholizmus és a droghasználat az operáció előtti statisztikákhoz képest. Nyilván az LMBTQ-mozgalomnak erre is az aduász „társadalmi kirekesztés” a magyarázata, a valódi magyarázat azonban nem ez, hanem az, hogy a legelfogadóbb környezet esetén sem oldja meg az átoperálás a problémákat. 

Ryan T. Anderson házassági szakember, a Princeton Egyetemen működő Witherspoon Intézet munkatársa az ügyben írt könyvében számos olyan embert mutat be, aki az átoperálás után vagy annak valamely fázisában mégis inkább „visszaoperáltatta” magát. Ők úgy érezték, a transzmozgalom rájuk erőltette, hogy az operáció az egyetlen lehetőség, nem tájékoztatták őket más lehetőségekről. 

Cari Stella például kifejti videóiban kifejti, hogy a családja nagyon támogató volt, és Amerika egyik legtranszelfogadóbb részén lakik, semmiféle társadalmi kirekesztést nem érzett. 17 évesen kezdett hormongyógyszereket szedni és 22 évesen „változott át”. Aztán mégis amellett döntött, hogy visszaváltozik nőnek, mert rájött, hogy az egész transzsággal csak saját maga elől fut. 

Vagy itt van Andrea Long Chu vallomása a New York Timesból, aki kifejti, hogy tudja, hogy a hormonkezelés öngyilkossági hajlamokat fog erősíteni, hogy a teste a férfi nemiszervéből kialakított, vaginának látszó „front hole”-t örökké sebnek fogja érezni, hogy semmi garancia nincs rá, hogy boldogabb lesz, sőt; de szerinte joga van hozzá, hogy ha szarul akarja érezni magát, akkor az egészségügy ahhoz segítse hozzá. Teljesen elképesztő, tragikus történet. 

Nos, képzeljük el, hogy az Anderson által bemutatott visszaváltozóknak és mondjuk az időközben magát talán meggondoló Long Chunak

ezeket az internalizált érzéseket kell belőlük kiterápiázni, nem pedig arra kell törekedni, hogy elfogadják a testüket úgy, ahogy az van. Csak mert a transzmozgalomnak ez a törekvése, Chut is leszólták, hogy ne térjen el a hurráoptimista kórustól, pedig még csak nem is vissza, hanem még éppen átoperáltatja magát. Ami ma tudományos konszenzus és sokakon segít (például a gyermekkori nemi identitászavar kamaszkorra magától eltűnik, de ettől még a transzmozgalom operálna), az holnap elavult és betiltott, ártó, áltudományos megközelítés lesz?

A transznemű mozgalmon látszik, hová vezet, ha az elfogadás jogos kívánalma mellett megtagadjuk, hogy azért mégiscsak van egy adott, biológiai, „heteronormatív” alap, ami viszonyítási pont kell, legyen, és ami nem környezettől, társadalmi konvencióktól függ, hanem épp ettől az alaptól kellene függenie a társadalmi konvencióknak. 

A heteroszexuálisok számára nemi irányultságuk nem identitáskérdés; és jó lenne, ha mások számára sem az lenne.

Szilvay Gergely A melegházasságról – Kritika a klasszikus gondolkodás fényében című kötet (Századvég, 2016) szerzője.