A transzneműség totalitárius tragédiája

„A transzmozgalom elvárja az iskoláktól és a szülőktől, hogy haptákba vágva tegyenek eleget az esetleges »transz diákok« minden kívánalmának, védendő az illető identitását és magánszféráját, de egyáltalán nem foglalkoznak senki más identitásával és magánszférájával. Egy amerikai útmutató úgy fogalmaz, hogy a »a transznemű diákok iránti tisztelet kell, hogy legyen a kiindulópont«. Mások problémái ugyanitt puszta »kényelmetlenségként« vannak elkönyvelve. Ha például egy lány kellemetlenül érzi magát, hogy egy biológiai fiú magát lánynak állítva egy öltözőbe kerül vele, akkor az útmutató szerint el kell neki magyarázni a helyzetet, azaz be kell adni neki a transzideológiát.  

Az egész nyugati világban egyre erősebb az a trend, ami a szülőket elmaradott, beszűkült gondolkodású ellenségnek tekinti, így egyre inkább terjed az a gyakorlat, amely szerint a »támogató otthoni környezet hiánya« miatt nem szólnak az iskolából a szülőnek, ha gyermeke abortuszra készül, bejelenti hogy homoszexuális vagy transznemű. Kanadában előfordult, hogy egy nemi szerepzavarral küszködő, mérsékelten autista, 11 éves lányt az iskola anélkül bátorított a fiúként való viselkedésre, hogy értesítette volna a szüleit. A lány az iskolában fiúként, otthon lányként élt, és a szülőket csak azután értesítették, hogy a lánynál öngyilkos hajlamok jelentkeztek. Mindezek nem elszigetelt jelenségek, hanem kurrens, erősödő trendek. (...)

A transznemű ontológia abból indul ki, hogy lehetséges rossz testbe születni, azaz személyünk neme lehet ellentétes a »születéskor ránk kiosztott nemmel«. Ennek elsődleges bizonyítéka szerintük pusztán az, hogy valaki így érez. Ezt az érzést kötelező elfogadni és megerősíteni. Első ránézésre ez összhangban van a második hullámos feminizmusból származó azon állítással, hogy a nemi szerepek, férfiasság és nőiesség elsősorban »társadalmi konstrukció«, és nem sok köze van biológiai nemünkhöz. A feministák azonban többé-kevésbé el szokták ismerni a biológiai nem valóságát, és éppen a személyiségünket, vele együtt a férfiasság és nőiesség kategóriáit tartják elsősorban társadalmi konstrukciónak. A transznemű dogmatika épp fordítva gondolkodik: itt a nemi identitásunk adott születéstől fogva, és a biológiai nemünk az, amit ehhez próbálnak igazítani. Egy Mey Rude nevű aktivista le is írta: »itt az ideje, hogy felhagyjunk a biológiai nem társadalmi konstrukciójával, amit a transzellenesség védelmében használnak«.  

Így aztán ki is bontakozott a konfliktus a feminizmus egyes irányzatai és a transzneműek között. Volt olyan feminista szerző, aki a patriarchális nemi sztereotípiák erősítésével vádolta meg a transzmozgalmat.  Pedig a kettő között azért rokon vonások is felfedezhetőek, hiszen a hatvanas évek gender-elméletet megalapozó, radikális feministáinak köszönhetjük a biológiai nem és a nemi szerepek, nemi identitás radikális elválasztását és a férfi-női »dualizmus« megkérdőjelezését.  Nem is beszélve arról, hogy az ünnepelt feminista Judith Butler is elnyomó nyelvi konstrukciónak tartja a biológiai nemet. 

A gyermekek úgy kerülnek civilként a harctér kellős közepére, hogy ha a nemi identitásunk már veleszületett módon ellentétes lehet a biológiai nemünkkel (egyben megváltoztathatatlan), akkor ebből következően nyilván annál jobb, minél hamarabb érkezik a segítség, hiszen bizonyára könnyebben birkóznak meg azok a transzneműségükkel, akiket már kis korukban saját felfogásuknak megfelelően nevelnek, és nem harminc, hanem mondjuk 4-5 éves korukban kezdik az »átmenetet«. 

Ryan T. Anderson szerint a nemi identitást és a biológiai nemet élesen elválasztó feministák és a transzmozgalom is ugyanúgy a gnosztikus dualizmus tévedésébe esnek. Ugyanakkor arra is rámutat, mielőtt pontról pontra cáfolja a transzmozgalom állításait, hogy igazából ezzel a mozgalommal nem lehet vitatkozni. A transzmozgalom taktikája szerint ugyanis állandóan változtatja az álláspontját, és egyre többet követel; ennek ellenére teljesen süket az ellenérvekre; és mivel ennyire dogmatikus, ezért hajlamos a kényszerítésre.”