Készüljenek: Magyar Péter és még valakik hamarosan górcső alá veszik az „önök” lakását és a kellően homályos „minden”-t – bizony!

Méghogy a TISZA-vezér újabb hangzatos ígéretei államcsődhöz vezetnének! Ugyan.

Jó, az kétségkívül sajátos, hogy miután néhány hete, a többgyermekes anyák szja-mentességének bejelentésekor legott felcsendült a kórus, hogy

amiből gazdálkodhatna, egyenesen „sóval és borssal” hintve be Magyarország földjét („csak mondom, hogy rögződjön” – jelentette ki az egyik önjelölt közgazdász, az Umbriában kortyolgatott Aperolja mellől), ugyanezen felhördülők most a megkönnyebbült várakozás és a lelkes ujjongás közötti érzelmi tartományban fogadták, amint Magyar Péter a két- és háromgyermekes anyák adómentessége mellé(!) gyorsan előirányozta minden más polgár jövedelemadójának 9 százalékra csökkentését, egyidejűleg „az” egészséges élelmiszerek áfájának „maximum” 5 százalékra mérséklését,

hogy csak néhány pontot említsünk az aktuális ötletbörzéből, amelyet Petőfiék „közös teherviselése” jegyében megfogalmazni méltóztatott.

Hiszen akik szociként azért bírálják a családi adókedvezményt, mert az nominálisan esetleg a gazdagabbnál hagy többet, miért is kezdenék most ünneprontóan számolgatni, hogy mekkora előny jelentkezne egy milliárdos bankárnál, ha csak 9 százalékot adózna, és

Mert az ugye világos, hogy aki a legújabb tiszás konzultációban egyetért azzal, hogy „ötmilliárdos vagyon felett extra adófizetési kötelezettséget szabhassanak ki”, az egyben azt is pártolja, hogy 4,99 milliárdig egyformán 9 százalékos szja és 5 százalékos áfa járjon, utóbbi kedvezmény pedig a magyar almára pontosan ugyanúgy legyen érvényes, mint a februári rózsadombi brunchhoz vásárolt dél-afrikai málnára. Én nem sajnálom tőlük,

hogy ha most azonnal előrehozott választások lennének, simán csökkenhetne 5 százalékra a szuperegészséges osztriga áfája, belefér az. (Itt érdeklődnék azoktól, akik – joggal – drágállják a tojást, hogy tudják-e vajon, az momentán hány százalékos áfakulcs alá tartozik.)

Ennyiben tehát valóban abszurd az ígéretcunami; és az is bizonyos, hogy csúnyán tévednek, akik szerint mindezek fedezetét simán biztosítanák a visszatartott uniós pénzek (amelyeket fejben már tucatszor elköltöttek egyebek mellett TGV gyorsaságú vonatokra, kórházi ebédként konfitált kacsát kínáló, várólistamentes egészségügyre és az iskolai tantermek klimatizálására).

– értem én, hogy remény nélkül nem lehet élni, de azért őrizzük meg a komolyságunkat. Aki suttyomban a saját számlájára utaltatja híveivel a pártja emlékkönyvének árát; akinek kézrátétellel kinevezett alelnöke a „nem voltak jók a szerződések, a számlák, a Magyar Marcinak az ügyei, satöbbi” indokokkal magyarázza költségeik elszállását; és aki

(miközben a közreadott számokból is csak az derül ki, hogy a bevallott költségvetésük mintegy felét rendezvénytechnikára, vizuális tartalomgyártásra és hasonló szolgáltatásokra, leánykori nevén propagandára tapsolják el, ami mellett még smasszerekre is több pénz jut, mint szakértőkre) – aki tehát kicsiben így gazdálkodik, arról azért elég erős azt feltételezni, hogy egy személyi fotós nem sok, annyit nem engedne meg magának az ő hallatlan puritánságában.

Elsősorban természetesen azért, mert simán blöff az egész – annyira azért senki nem lehet naiv, hogy úgy vélje: ugyanazok, akik a huszárgiccstől kezdve a verbális abúzusokig mindent lenyelnek, nem viselnék el csöndes, kicsiny sóhajjal, ha egyetlen reményük bejelentené:

ám gond egy szál se, mert csak kicsit kell meghúznod a nadrágszíjat (itt még kacsintana is egyet: nadrágszíj, haha, érted, mire gondolok), csak egy időre kell barátságtalan számlákkal és egyéb kellemetlenségekkel szembenézned, meg egy icurka-picurka szuverenitáskáról lemondani itt-ott, utána már szinte jön is majd az adócsökkentés újbóli belengetésének potenciális lehetősége, meglásd.

hét különböző szögből töltene fel hozzá portrét, a legeltökéltebb arckifejezéssel – alatta pedig csak úgy sorjázna a sok-sok köszönetnyilvánítás a bölcs döntésért.

A dolognak azonban ez csak az egyik része.

Hazugságokban bővelkedő sajtótájékoztatója után a TISZA-vezér odalépett a közmédia brüsszeli tudósítójához (akit a plénum előtt már hosszasan minősítgetett, hazugozott és fenyegetett, lásd 29:57-től itt), és a biztonság kedvéért külön is ledorongolta: „Szerkesztő asszony, aki ehhez adja a nevét, az szégyellje magát, és a sokmillió forintért” (örülhetünk, hogy bár az Európai Parlament épületeiben már nem egyszer szakadt le az álmennyezet,

miközben a 2004 óta tudósítóként dolgozó és a mostani sajtótájékoztatón is maradéktalanul BBC-konform kérdéseket feltevő újságírót kérte számon a neofita ellenzéki, aki a 2022-es miniszterelnöki évértékelőn a legelső sorban csápolt, milliókat markolva fel havonta az ország állítólagos lerohasztásának szolgálatában, „mi az, hogy, nagyon is”, zárójel bezárva).

Tehát miután ezt így belesziszegte Baraczka Eszter arcába, először indult is elfele, mint aki jól végezte dolgát – de aztán érezhette, hogy annyira feszíti keblét a túláradó tisztelet és szeretet, hogy ha nem ereszt ki belőle egy csöppet,

Visszafordult tehát, és odavetette: „Mindent ki fogunk vizsgálni a következő években, mindent. Az önök fizetését, a lakását, mindent.”

A bevételi oldal e tétele, amelyet konzultációra se bocsát, mert annyira világos és egyértelmű. Sőt: kormányra se kell kerülnie, már most be van neki ütemezve, hogy a következő években ő és még valakik górcső alá veszik az „önök” lakását és a kellően homályos „minden”-t. „Rettenet, a kormányfő azzal fenyegetőzik, hogy felszámol egy külföldről irányított pénzügyi gépezetet” –

Valószínűleg nem kevesen vagyunk ebben az országban, akik akár önként is megmérkőznénk Magyar Péterrel a „kinek a lakásában és életvitelében van kevesebb magyar adófizetői forint” versenyszámban, bár nem lenne túl nagy sportértéke a rajt-cél győzelmünknek – itt azonban jól láthatóan nem a tények számítanak. 

von Haus aus jogerősen: március 8-án Esztergomban még csak „háromezer politikusbűnözőről” beszélt, akik ellen nyomban vizsgálatot indítanának; öt nappal később Strasbourgban már Baraczka Eszter családjának vegzálásáról delirál,

Igaz, a Pártélet című lap például 1958-ban is figyelmeztetett, hogy „hiba lenne az osztályellenség körét csak a kulákságra leszűkíteni és szem elől téveszteni a többi ellenséges elemet”. És ki ne lenne alkalmasabb a széles körű, politikai alapon történő vizsgálódásra és újraelosztásra, mint az, aki

és hopp! már a nevére is írtak egy gellérthegyi lakást.

***

(Nyitókép: Mirkó István / Magyar Nemzet)