Hamarosan minden többgyermekes anya tesztelheti, hogy ő maga miként sáfárkodik az adófizetői pénzekkel.
Az is a jó az újabb és újabb, többgyermekeseknek járó kedvezményekben, hogy
családi állapotra való tekintet nélkül minden egyes polgár nyer vele egy ingyenes személyiségtesztet:
a bejelentésre adott reakciója alapján megvizsgálhatja, milyen fejlődési szinten tart azon a létrán, amelynek alsó végpontja a szektás elvakultság és a komcsi irigység, a felső pedig a felelős és szuverén, feddhetetlen polgári-keresztényi magatartás.
Itt van például a háromgyermekes anyák adómentessége.
Tiszás csoportokban az intézkedés bejelentése óta zajlik a háborgás
(„ez egy újabb választási fogás, amely kizárólag a Fidesz által preferált társadalmi csoportokat segíti”, „kamatostul kell majd visszafizetnünk a kampányintézkedés árát”, „államcsődöt hoz a fejünkre” stb.) – ami némileg szürreális annak fényében, hogy
Magyar Péter már tavaly is szilárd ígéretként lengette be ugyanezt az intézkedést,
miként „nemzeti konzultációjában” is külön programpontként szerepeltette az szja-mentesség háromgyerekes anyákra és a gyermeküket egyedül nevelő anyákra történő kiterjesztését, hogy most egyenesen azt állítsa: „a TISZA már ellenzékből is el tudta érni, hogy sok év ígérgetés után végre megkapják a 2 és 3 gyerekes édesanyák az adómentességet”. „Végre”.
A szöveg alatt negyvenezer lájk, a hozzászólások között harcos orbánozások a gyermekteleneket és az egygyermekeseket diszkrimináló „fideszes” húzás miatt.
Péter, ments meg minket ettől a gonosz gyermektelenfóbtól, kvázi.
Annak a kevéske (konkrétan három) kommentelőnek, aki az efféle szelektív kiakadás helyett képes volt magát az intézkedést véleményezni, máris járna egy pont a tesztünkön.
Figyelemreméltó az olyan típusú reakció is, hogy „nekem már felnőttek a gyerekeim, úgyhogy nincs szükségem ilyen osztogatásra; bárcsak inkább szednék be tőlem is az adót és költenék az egészségügyre”! Egyrészről
örülhetünk, hogy az így vélekedő ötvenesek-hatvanasok kirepülő gyermekeit nem kell segíteni az otthonteremtésben és a családalapításban,
hanem megoldják mind szülői segítség nélkül (az szokott lenni az állítás, hogy ez ma Magyarországon nem lehetséges). Másrészről fura ez: eddig az volt a probléma, hogy fölösleges dolgokra szórják el az adófizetők pénzét, illetve úgymond lenyúlják – erre most, amikor fokozatosan tömegek előtt nyílik meg a lehetőség arra, hogy adójuk száz százalékát a nekik kedves célokra fordítsák, kezdődik a tiltakozás, hogy „igenis vegyék el tőlem az adóforintjaimat, ahogy azt kell”.
Most tudja majd csak igazán bizonyítani minden érintett anya, hogy valóban szívügye a korszerű és barátságos oktatási infrastruktúra:
néhány szülő összeteszi az adómegtakarítását, és már kezdődhet is a suliban a mosdófelújítás. Akár a saját gyerekeikében, akár egy lepukkantabb iskolában. Nem kell hozzá közbeszerzés, a szubszidiaritás elvének megfelelően a saját kis szintjén dönthet az SZMK a kivitelezőről – az iskolafenntartó illetékesei pedig tesztelhetik, hogy a hivatali packázás-e az erősségük vagy a diákok érdekében történő konstruktív együttműködés.
Aki kényelmetlenül érzi magát, mert a fia osztálytársát egyedül nevelő egygyermekes édesanya hátrányt szenved hozzá képest, nyugodtan indítványozhatja, hogy
az osztály saját hatáskörében kompenzálják az egygyerekeseket az osztálypénz és a többi felmerülő iskolai költség alóli mentesítéssel.
De olyan összegről beszélünk, hogy egy adott település gazdagabb családanyái idővel összedobhatják a helyi kórháznak egy-egy szükségessé váló diagnosztikai eszközre; ahogy akár magántanárok is fizethetők hátrányos helyzetű tanulók számára, ha valahol erre mutatkozik igény. A hívő kedvezményezettek a gazdag ember különös felelősségének tudatában mélyebben belenyúlhatnak a pénztárcájukba, amikor templomfelújítási vagy karitatív célra zajlik gyűjtés –
a lehetőségek tárháza szinte végtelen.
Tényleg minden érintett tesztelheti, hogy miközben a politikusokat szidja és/vagy miközben másokon számonkéri a kereszténységet és a hitelességet, ő maga miként sáfárkodik kicsiben a rábízott adófizetői pénzekkel.
Érdekes felvetés az is, hogy „persze, én meg majd finanszírozhatom az egészet, gyermektelen egyedülállóként”. Az „egészet” eleve nem kell finanszírozni, hiszen
a többgyermekes szülő a popsikenőcstől kezdve a beszélő plüsshörcsögön és a túró rudin át az egy főre jutó alsónemű- és fogkefemennyiségig
minden egyes, a gyermekei (és későbbi unokái) számára vásárolt termékkel visszaforgat az államkasszába akár 27 százalék áfát, amely terhek alól a gyermektelen kvázi mentesül. De ott van például a gyermektáboroztatási, a gyermekruha- vagy a játékipar is, amelyeket szintén a szülők pörgetnek – ha a gyermekteleneken múlna, a GDP-nek az a része egy az egyben kiesne.
Felmerül továbbá a kérdés, hogy a méltatlankodó egyedülálló vagy egygyermekes szenved-e anyagi szempontból bármiféle nélkülözést – lehet, hogy igen, ám ha mégse, akkor ott gyanús, hogy
a szimpla irigység esete állhat fenn.
Tanulmányok kimutatták, hogy a képzettebb nők a gyermekvállalással, különösen a korai gyermekvállalással jelentős jövedelemtől esnek el a gyermektelen kolléganőikhez képest – esetükben tehát az adómentesség kifejezetten kompenzációnak tekinthető. Ha a munkavállaló többéves hátránnyal indul a karrierlétrán, mert otthon gondoskodott két vagy három adófizető-csemetéről, esetleg még meg is spórolva az államnak (és a gyermektelen adófizetőnek) a bölcsődei ellátás költségeit, és emiatt 15 százalékkal kevesebb pénzt visz haza, mint a vele egyidős, gyermektelen kolléga,
akkor mostantól majd az állam kipótolja neki ezt a 15 százalékot – értelemszerűen egészen a nyugdíjig,
hiszen az „elvesztett” évekből adódóan az „anyasági bérhátrány” alapesetben az életpálya egészében fennáll. Ezen anyagi értelemben véve nem sok az irigyelnivaló.
Más a helyzet például az olyan apák esetében, akik egyedül nevelik gyermekeiket, mert az anyuka elhagyta őket. Ők akár jogosan is sérelmezhetik, hogy övék az összes költség és feladat, az anyukáé pedig az adómentesség (amennyiben legalább 12 éven át a családdal élt, mert különben nem jár neki) –
erre is van azonban megoldás, mégpedig az érintett anyák kezében.
Ők adott esetben mérlegelhetik, hogy mit tesznek a megspórolt adójuk összegével: esetleg az apának utalják-e át automatikusan, vagy a gyerekek között osztják szét, vagy egyéb módon fektetik be a család javára, illetve tehermentesítésére – ha nem teszik, noha az élethelyzetük úgy kívánná,
az nem a családpolitika és az adórendszer hibája, hanem az egyén személyes erkölcsi tragédiája.
Végül pedig ott az a rendre előjövő kritika, hogy „az állam semmibe veszi az egy gyereket”, tehát hogy neki csak két gyerektől fölfelé család a család. Ez természetesen csak akkor lenne igaz, ha a családi adókedvezmény, a babaváró, az otthonfelújítási támogatás és társaik igénybevételéhez minimum egy ikerpárt kellene felmutatni – ugye, hogy nincs így. Tény, hogy demográfiailag a két- és többgyermekes családok kívánatosabbak;
ennek azonban nem valamiféle orbáni becsípődés az oka, hanem a biológia, tessenek azt szidni, bár azért se jár túl sok pont a személyiségteszten.
Azok az egygyerekesek pedig, akik eddig kifejezetten azért nem vállaltak többet, mert szerintük két gyerek megfelelő színvonalú eltartása már vállalhatatlan költség lenne és/vagy túl sok energiát igényelne az egyhez képest, ezzel a véleményükkel maguk mutatnak rá arra, hogy a két- és pláne a többgyerekeseket joggal illeti meg adóügyi prémium. Persze az se szégyen, ha egy pár most suttyomban elismeri, hogy
az anyagi okokkal való takarózás eddig igazából csak ürügy volt,
és mégis felbátorodik, illetve kedvet kap egy másodikhoz. Ha a döntés felelős és szuverén, még pluszpont is jár érte a teszten.
***
Ezt is ajánljuk a témában
Ide nem holmi korfák és KSH-számok kellenek, hanem tekintélyes európai szakemberek. Nos, íme. Francesca Rivafinoli írása.
(Nyitókép: )
Ezt is ajánljuk a témában
De egy 45 év feletti férfi se – lássuk, kit iktatott volna ki ezzel a magyar közéletből. Francesca Rivafinoli írása.
A rendőrség ma intézkedett Ruszin-Szendi Romulusz fegyverügyében, mert fegyverrel ment az emberek közé!
A Tisza politikusa lakossági fórumokra járt a fegyverével, ami még a volt baloldali honvédelmi miniszter szerint is szabálysértés.
Újabb szakértő mutatott rá a tiszás ötlet Achilles-sarkára, ezúttal a kormánykritikus lap hasábjain.
Nem meglepő módon egészen más eredmények jöttek ki, mint a Tisza-párt kamufelméréseiből.
A Die Welt tudósítása szerint „autokrata” a kormányfő, de „szembetűnő a jólét”, „jó a képzési rendszer” és világszínvonalú az innováció. A helyzet több mint érthetetlen tehát. Francesca Rivafinoli írása.
Juhász Ferenc szerint a volt vezérkari főnöknek fegyvertartási engedélye lehetett, viselési viszont valószínűleg nem.
A szíriai kormányváltás és az amerikai csapatok távozása jelentette káoszt használják ki.
Charlie Kirk halála borzalmas veszteség, mert most már senki sem tudja észérvekkel meggyőzni arról, hogy az általa képviselt nézetek vállalhatatlan baromságok.
