A majom is a régi nótát üti: cirkusz, hobbit, vér és drogos poén kell a népnek

Fura ez az Osgood Perkins. Számomra már a Longlegs – A rém is határesetnek bizonyult, de A majom után biztosra veszem, hogy az ifjabb Perkins túl nagy dózist fogyasztott apja Psycho-hagyatékából, majd az elméje valahol a Bates-motel felett, a dombon álló ház ablakában rekedt, ahol fura filmeket készítve segítségért kiabál. Mert ép ésszel fel sem fogható mindaz, amit a Stephen King rövid sztorijából tovább szőtt történet bemutat. De ne siessünk előre, hiszen azért bőven akadnak itt bemutatásra váró események.

Fekete komédia, ami se nem horror, se nem vígjáték

Adva vagyon az ikerpár, Hal és Bill, kiknek pilótaként dolgozó édesapját csak pár percig látjuk, mikor véres ruhában igen gyorsan meg akar szabadulni egy doboló majom-bábutól, amely állítása szerint, ha dobol, valaki halálát okozza. Erre egyből bizonyítékot is kapunk, majd kiderül, hogy az apa eltűnt, az iskolás gyerekek azonban megöröklik a majmot, ami igen hamar a fejükre nő, hogy még több balesetnek tűnő halálesetet okozzon. Bill azonban annyit piszkálja öccsét, hogy Hal a majom titkára fényt derítve testvére halálát kívánja,

Mindezt az első 10-20 percben bemutatja a film, majd a novella sztorijának teljesen búcsút intve ugrunk annyit az időben, hogy megismerjük a felnőtt Hal-t, aki éppen korábbi kapcsolatából származó fiával szeretne jó viszont ápolni, amiben nemcsak Elijah Wood, avagy Zsákos Frodó egy elfuserált alteregója akadályozza, de nagyjából 20 év távolságából egyszer csak felbukkan Hal régen látott testvére, vele együtt pedig az elátkozott majom is, amivel újabb és újabb halálesetek következnek be.

Az a majom, aki ilyet néz

Láttam olyan véleményt, hogy Osgood Perkins filmje mennyire szórakoztató és szimplán élvezni kell. És persze, biztosan megvan az a réteg, amelyik bármin a hasát fogva nevetgél, hiszen egy időben és bizonyos életkorban a böfögős poénok is nagyon nagy sikert arattak, de a mozifilmeknél illene egy bizonyos határt betartani. A majom nagyjából első 10 percében, a bébicsősz temetése alatt bukkan fel a fiatal pap, aki a garázsban füvet szívó tinik stílusában kommunikál és viselkedik teljesen szürreálisan, majd a gyerekek anyja ad elő a halálról egy olyan morbid beszédet, ami után egy normális embernek ketté áll a füle.

Hogy egy ilyen produkciót a producer James Wan és a stúdió hogy engedett át, az egyszerre nagyon jó kérdés és kimondottan ijesztő, hiszen ezek szerint arrafelé úgy gondolják, hogy erre van igény. Ha pedig valóban erre van igény, az komoly aggódásra ad okot. Pedig valahol a mélyben A majom egy jó horrorfilm lehetett volna, morbid koncepcióval és kimondottan merész, véres halálesetekkel, de vígjátéknak nem elég vicces, inkább csak szánalmas, ráadásul túl komor. Horrorként ezzel szemben komolyan vehetetlen. Ez amúgy senkinek sem tűnt fel?

A falat nézem inkább

Jópofa kikacsintások (Stephen King történetekre utaló nevek) ide, Végső állomás-hatás és hangulat amoda, ez egy tragikomédia, de nem a jó értelemben. 2013-ban, a Seth Rogen-féle, egyesek által a vígjátékok megváltójaként üdvözölt, ultra igénytelen és gusztustalan Itt a vége után is kifejtettem, hogy remélem, nem ez a vígjátékok jövője, és akkor szerencsére nem sikerült a bányászbéka segge alá vinni a minőséget. Osgood Perkins filmje annyira azért nem primitív, mint az említett hulladék volt, de már közeledik hozzá, így ezúttal is csak reménykedni tudok, hogy amikor ismét a normalitás felé teszünk határozott lépéseket, a mozi nem telik meg ehhez hasonló produkciókkal.

A fényképezés szép, technikailag nehéz belekötni a végeredménybe, de attól, mert díszes, színes, csillogó papírba csomagolják, a szar még szar marad.

Nyitókép: Prorom