Sok mással együtt a televíziózás sem mindig volt olyan, mint manapság: többek között az olimpiát sem nézhettük élőben. Aztán 1972. szeptember 5-én minden megváltozott.
Szinte szürreálisnak tűnik, hogy 50 esztendeje miképpen éltük az életünket, hogyan működött a világ, pedig még csak nem is a régmúltról beszélünk. Már csak emiatt is izgalmas azt megnézni – ha már időutazásra nem vagyunk képesek, akkor filmen –, hogy bizonyos krízisekre hogyan reagáltak az akkori emberek. Márpedig krízisek akkoriban is akadtak. 1972-ben, Németországban is. A Szeptember 5, Tim Fehlbaum új filmje is egy ilyen krízist mutatott be, méghozzá olyan körülmények között, melyekkel a kor embere abszolút nem számolt. Egy olyan tragikus helyzetet, amelynek során a média is próbálta a technikai vívmányok segítségével a lehető legtöbbet, legjobbat nyújtani.
München. A modern Németország a múlt véres foltjait tisztára mosva igyekezett olyan békés, barátságos olimpiát lefolytatni, amely semmiben sem emlékeztet a hitleri birodalom olimpiájára, szám szerint a 11.-re. A palesztin Fekete szeptember szervezet azonban más elvek és eszmék mentén gondolkozva szeptember 5-ére virradó hajnalra a kerítésen átmászva nemcsak bejutott az olimpiai faluba, de a Connollystraße 31 alatt megszálló izraeli olimpiai csapat 11 tagját is túszul ejtette, közülük kettőt rögtön halálosan megsebesítve. Az ellenállást tanúsító birkózó-edző, Moshe Weinberg, és Yossef Romano súlyemelő már a szálláson életét vesztette.
Ezt is ajánljuk a témában
Nicole Kidman a női örömök ünneplésének nevezte a független A24 stúdió új filmjét. Talán már ebből is leszűrhető, hogy a Jókislány kellően provokatív – de azért nem a szürke újabb árnyalata.
A német rendőrség és vezetés számos esetben hozott rossz döntést, hibát hibára halmozva, de ezek közül a legnagyobb talán az volt, mikor határozottan elutasította az izraeli speciális egység beavatkozását.
A helyzet azonban minden téren új volt, így annak az ABC-különítménynek is, mely a helyszíni stúdióból közvetítette élőben az olimpiát. Amikor pedig a helyzet megváltozott, akkor a csapat a sport helyett a túszdrámát kezdte közvetíteni. Így, miközben a Fekete szeptember terroristái a túszok életét veszélyeztetve (és óránkénti kivégzést kilátásba helyezve) az izraeli fogságban lévő több száz társuk szabadon bocsátását követelték; a helyi rendőrség pedig képzetlen, szedett-vedett embereit küldte a helyszínre – az ABC munkatársai telefonos bejelentkezéssel, külső és belső videós stábbal közvetítette élőben a túszdrámát, amit ennek köszönhetően a világon 900 millióan követtek figyelemmel. A média pedig örökre megváltozott.
A svájci Tim Fehlbaum filmje nem kifejezetten foglal állást, legalábbis az esetnek utánaolvasva nagyjából pontosan követi le az akkori eseményeket. Persze már a hetvenes években is dúltak az előítéletek, legyen szó franciáról, németről vagy arabról, de ezek viszonylag kortalan emberi bizalmatlanságról tesznek tanúbizonyságot, és nem hergelnek egyik irányba sem.
A másfél órás mozifilm emiatt leginkább nagy kedvencemre, a 2006-os A United 93-asra emlékeztet. Dokumentarista, naturalista filmes elemekkel igyekszik bemutatni a stúdióban lévő emberek szemén és kameráján keresztül a borzalmas eseményeket, amelyek során a palesztin támadókon és egy rendőrön felül a teljes izraeli csapat az életét vesztette.
Emiatt nem beszélhetünk vidám vagy könnyed szórakozásról, noha néhány gyengébb poén azért besül, de hangulatilag újra a United 93-ast tudom felhozni, mégha a Szeptember 5. nem is olyan embert próbáló és lelkileg megrázó, mint a túszokkal egy légtérben nézni a zuhanó, rázkódó gép belsejét.
A színészek kifejezetten jól alakítják a média néha önmagukkal és igazságérzetükkel is küzdelmet folytató dolgozóit, akik lelkiismeretesen igyekeznek felelősségteljesen élni a lehetőségeikkel, melyek másnak korábban nem adattak meg. Peter Sarsgaard és Ben Chaplin, valamint John Magaro külön kiemelendő, de jó az is, hogy a német oldalról Marianne Gebhardt szerepében Leonie Benesch képviselteti magát, aki magyarázatot ad arra a kollektív nemzeti bűntudatra, amely a holokauszt miatt azóta is Németországra nehezedik. Amikor pedig szóba kerül, hogy miért nem volt rendőri biztosítás az olimpiai falu területén, a
Ezt is ajánljuk a témában
Brady Corbet filmje lehetett volna életrajz is, de végül inkább fikció a végeredmény, egy kis csavarral.
Németország jó híre fontosabb, mint a közbiztonság?” kérdés lényegében akár a mai korra, az Európát egyre inkább veszélyeztető, egyre égetőbb problémákra is szólhatna.
Mind zenéjét, mind a hetvenes éveket idéző technikai megoldásait tekintve a Szeptember 5 egy erős moziélmény, amelynek történetét ismerve az ember pontosan tudja, hogy mire ül be. Én még ugyan néztem volna, hogy a kor megoldásaival a szakemberek hogyan hárítanak el egy-egy akkori problémát, valamint többet is szívesen megtudtam volna az eseményekről, kialakuló vitákról, mert a feldolgozott tragédia számomra többet ér mindössze másfél óránál, de mindent egybevetve csak üdvözölni tudom a megszületett döntést, miszerint ez a több mint 50 éves történés az 1976-os A borzalom 21 órája és a 2005-ös München után még mindig filmvászonra való.
Az 1972-es, müncheni túszejtő tragédiát TV-s szemmel bemutató mozifilm
A United 93-as esetében rengetegen hangot adtak nemtetszésüknek, miszerint a szintén megrendítő és a néző szemébe könnyeket csalogató Véres vasárnapot is rendező Paul Greengrass túl gyorsan, túl aktuális témát és traumát dolgozott fel. Ez a müncheni tragédiára ma már nem mondható el, a stáb pedig, azt gondolom, hogy az archív felvételekkel és az események bemutatásával tisztelettel és alázattal nyúlt a témához, azt egy bizonyos, lényegében pártatlan szemszögből bemutatva, így magát az eseményt megörökítve az utókornak. Mert manapság mindez szinte hihetetlennek tűnik, vagy legalábbis alig múlt el a korszak, amikor ilyesmit legvadabb rémálmainkban sem képzeltünk volna. De ma már bármi megtörténhet.
A 91 perces Szeptember 5 2025. február 20-tól nézhető meg a magyar mozikban, megtekintése 16 éven aluliaknak nem ajánlott.
Nyitókép: UIP Duna
Három különböző korú nő, három különböző élet egy helyen. A Minden, ami fénynek tűnik Mumbai nyomorát, kultúráját és hagyományait mutatná be e sorsokkal, de igazából egyiket sem ismerjük meg.
Azt mondják, hogy a kísérteties film a feje tetejére állítja a műfajt, ráadásul vérfagyasztó. Mi azért fenntartásokkal kezeljük, hogy ez a jelenlét lehet az év egyik legfélelmetesebb alkotása.
Nicole Kidman a női örömök ünneplésének nevezte a független A24 stúdió új filmjét. Talán már ebből is leszűrhető, hogy a Jókislány kellően provokatív – de azért nem a szürke újabb árnyalata.
A belügyminiszter is megszólalt az olimpiai rendezéssel kapcsolatban, mellyel szerinte Németország hatalmas lehetőséget kapna.
Brady Corbet filmje lehetett volna életrajz is, de végül inkább fikció a végeredmény, egy kis csavarral.
Petro Porosenko korábbi ukrán elnök az Ukrajna és az Egyesült Államok közötti növekvő feszültségek kapcsány nyilatkozott.
A terem befogadóképességének növelésére kényszerítették a szervezőket.
