Queer: amikor a művészet nevében egy szánalmas, ötvenes férfi fiatal fiúkra vadászik (VIDEÓ)

Daniel Craig arcára csak úgy hullnak a lila szirmok, mi pedig, a nézők, hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ez művészet. Vagy Scorsese szavaival élve ez mozi. Ez film. Luca Guadagnino pedig újra megcsinálta a tutit! És talán így is lenne, ha közben valóban kapnánk valamiféle értéket, vagy éppen erkölcsi tanulságot, netán belelátnánk abba a mélységbe, mely próbálja elfogadtatni velünk, hogy ami nem normalitás, az is természetes – de a Queer igazából semmit nem szemléltet és semmit sem bizonyít, maximum azt, hogy kiábrándító, amikor egy ötvenes alkesz fiatal fiúkat elégít ki orálisan.

Magát queernek, sőt testetlennek vallja

Az ‘50-es évek Mexikóvárosa egy színes, izzó, élettel és mulatozással teli forgatag, ahol még az is rálel a „nyugalomra”, akinek a saját hazájából a drogügyletei miatt kellett elmenekülnie. William Lee (Daniel Craig) – akit nem titkoltan maga a szerző, a popkultúra egyik ikonja, William S. Burroughs ihletett – pontosan ilyen személy, nem mellesleg erősen melegnek tűnik, de magát queernek, sőt testetlennek vallja, 

Ekkor, alkohol- és egyéb mámortól ittasan találkozik össze azzal a huszonéves fiatalemberrel (Karl Steinberg, Daan de Wit alakításában), aki teljesen leveszi a lábáról.

A fiatal azonban alig-alig vesz tudomást róla, pedig egyszer még sikerül is ágyba csalni, amikor viszont Lee előáll az ötlettel, hogy utazzák be együtt Dél-Amerikát, Karl végül beadja a derekát. Az idős férfi áll mindent, a fiúnak pedig csak heti kétszer kell kedvesnek lennie hozzá – szól a gyomorforgató megállapodás, amely egyszerre idézi meg Vladimir Nabokov és Adrian Lyne Lolita történetét, valamint a mai „sugar daddy” karaktereket. Még szerencse, hogy Karl már felnőtt, különben igen gyorsan kijönnék a moziteremből.

Nincs tanulság, nincs igazi élmény

A Queer alatt Luca Guadagnino próbálja a lufit hatalmasra fújni, hogy mindent felülmúljon, így a Szólíts a neveden vagy a Challengers sikerét, noha kevés sikerrel jön össze a mutatvány. Eleve nehéz lenne ismét olyan mesterművet alkotni, mint amilyen a Dario Argento klasszikusából 2018-ban született Sóhajok volt (az minden gonoszsága ellenére egy filmművészeti csoda), de hasonlót azért nem is vártam – és a Queer valóban művészibb a többi, megemlített produkciónál, valami mégis hiányzik belőle. Több fejezetre bontva ismerjük meg Lee életét és a kialakuló románcot, de utóbbi inkább egy félresikerült kapcsolat, ami időnként érzelmeket, többnyire viszont csak szenvedést és vágyakat biztosít.

Mexikóváros egyébként csodálatos helyszín, szinte már egy kubai festmény elevenedik meg vele a vásznon, amit Guadagnino itt-ott Lee fantáziáival tesz igazán szürreálissá. A végére pedig minden egy totálisan elvont trip irányába megy, ahol igazság szerint rendezői maszturbálást láthatunk. De még ez sem tereli el a figyelmet a tényről, mennyire ízléstelen egy 57 éves, alkoholista, vén homokost nézni, amint egy huszonéves fiút elégít ki orálisan. És lehet a szerző bármennyire ikon, ezt a fajta „szerelmet” nehezen tolerálom. Pláne, hogy nem is szerelemről van szó, mint inkább függőségről és beteg vágyakról. 

Túl hosszú, túl felesleges

Ha azonban nem veszem figyelembe sem a történetet, sem az egy-egy közönségesebbre sikeredett jelenetet, akkor sem biztos, hogy elégedett lennék. Meztelen ebéd ide, Junkie oda, nem vagyok Burroughs rajongója, így egy ilyen önreflexiót sem annyira tudok értékelni, pláne úgy, hogy tisztában vagyok azzal is, hogy igazából miképp alakult a kapcsolata Joan Vollmerrel. Számomra túl hosszú, túl felesleges a Queer, amely semmi olyat nem közvetít az emberiség számára, amire szükség volna.

Daniel Craig a színésztársaival együtt remekel, így az alakításokra nem lehet panasz, de általában a látvány is kiemelkedő, és több az egyedi ötlet, mint például a Challengersben volt. A zenékbe már jobban bele tudok kötni, főleg olyanokba, mint mondjuk, a Mexikóvárosban felcsendülő Nirvana, ami teljesen idegen a helyzettől és a helyszíntől, az elhúzott játékidőt pedig már említettem, amely miatt a film azért tele van feleslegesebb jelenetekkel. Ha viszont azt veszem alapul, hogy Luca Guadagnino produkciója eredetileg 200 perces lett volna, és azt rövidítette alig 2 óra fölé, akkor hálásnak kell lennem, mert az az egy óra esélyesen semmi olyat nem adott volna hozzá a végeredményhez, ami kihagyhatatlan.

amikor a direktor és a stáb legtöbb tagja sokkal tehetségesebb annál, hogy ilyesmire áldozza a képességeit. Persze ízlések és pofonok, avagy biztosan akad majd, aki szerint „ez egy kihagyhatatlan alkotás”, „a Mandiner firkásza” pedig csak kirekesztő, és emiatt van ilyen véleménnyel, de én továbbra is azt gondolom, hogy attól még, mert valaki meleg vagy biszexuális, az önmagában nem erény – erényből pedig a Queerben nem sok van, mert egy izzadt, vén alkoholista éppen úgy nem az, mint az a néhány lankadt pénisz, amely a társaságában vászonra került. 

Nyitókép: Mozinet