Németország az utolsókat rúgja: egészen példátlan „műsort” adott le az ottani köztévé

Médiatörténeti mérföldkőhöz érkezett Németország:

Az ilyesmire ma már persze nem feltétlenül kapjuk fel a fejünket (az se igen éri el az ingerküszöböt, ha a canterburyi katedrális belső terét teleragasztgatják graffitimatricákkal – milyen lélekemelő is az, ha a szent térben hónapokon át profán aluljáró-hangulat fogadja a betérőt), az október végi münsteri esemény azonban mégis állatorvosi lóként szemléltet néhány, Magyarországon is fel-felbukkanó jelenséget. Nézzünk hát bele a tévéközvetítésbe.

Valahol jogos, hogy pont azt a vasárnapot választották az „LMBTQ mise” időpontjának:

míg a vámos szemlesütve veri a mellét, és bűneit elismerve kéri Isten irgalmát. (Meg is kapja, természetesen.)

Ebből akár még egy igényes katolikus szentmisét is ki lehetne hozni a rendezetlen, illetve rendetlen kapcsolatban élő istenkeresők számára, ha egy lelkipásztor komolyan veszi feladatát.

A münsteri templomban azonban a pap a köszöntés után elegánsan kihagyja a mise bűnbánati részét:

Míg egy „normál” mise látogatói lehetőséget kapnak az elcsendesedésre és az önmagukkal való rövid szembenézésre, a „queer” liturgián ez elmarad – cserébe van helyette itt-ott andalító háttérzene, plusz van az egész misén végighúzódó gondolat, hogy téged kirekesztenek, téged bántanak. Ha valakinek valóságos közutálatban volt része, az épp a vámos, aki azonban a bibliai történetben mégse emiatt panaszkodik, hanem a vétkeit bánja – erre érkeznek Igazikeresztényék, és kiveszik a „queer” miséből a lelkiismeret-vizsgálatot.

Majd jön a prédikáció a farizeusról, aki „egotripen van” és ujjal mutogat másokra – valamint a derék vámosról, aki tudja, hogy nem kell tettetnie magát, ezért „megigazultan tér haza” (a gondolatmenet során a „bűnbánat” kifejezést olyan gondosan kerüli a plébános, mintha a legszigorúbb tabu lenne). „Az üzenet tehát világos, ez pedig Jézus üzenete: légy önmagad!” – vonja le sajátos következtetését az úgynevezett lelkipásztor a münsteri közösség és a televíziónézők számára, hozzátéve:

Körülbelül mintha tartanának egy külön istentiszteletet azok számára, akik nem az egyház tanítása szerint bánnak a pénzükkel, és ott ebből a példabeszédből a pap levonná a tanulságot: éld meg a te gazdagságodat, vállald őszintén a Guccijaidat.

– nyilvánvaló, hogy a példabeszédben épp a farizeus az, aki nagyon is önmaga, aki nagyon is a saját kis igazságát éli, míg a vámos pont valami jobbat keres, hiszen őszinte bűnbánatával érzi, hogy valami nincs rendben az életével.

Ezután két „tanúságtétel” következik: először egy férfit hallunk, akit nem szenteltek diakónussá, ezért el is távolodott az akkori katolikus közösségétől (hogy miért nem lehetett belőle diakónus, azt nem említi, de feltételezhetjük, hogy sem a hosszú, hiteles házasság, sem a cölibátus kritériuma nem teljesült, ami heteroszexuálisok esetében is kizáró ok), de nem fordított teljesen hátat az egyháznak, hanem

Története végén felteszi a kérdést: „vajon bűnös vagyok én, csak mert a szerelmem állítólag nem egyeztethető össze a hitemmel?” Íme, a pozíció nélkül maradt, „kiábrándult” katolikus, aki a hasonló „kiábrándultak” körében olyan jól bele tudja lovallni magát a saját sérelmeibe és a saját „igazságába”, hogy már fel se tűnik neki, mennyire abszurd a panasza, tekintettel a pár perccel korábban felolvasott evangéliumi szakaszra.

Majd jön egy leszbikus nő: szigorú katolikus neveltetésben részesült, és problémát okozott számára, hogy miként egyeztesse össze hitével a szexuális irányultságát; de aztán megismerte a katolikus „queer közösséget”, és ott rájött, hogy valójában mégis simán működik a kettő együtt. Fura történet, hisz maga a hajlam eleve nem ütközik semmilyen tanítással (a katekizmus is kifejezetten tiszteletet, együttérzést és gyöngédséget ír elő az ilyen helyzetben lévőkkel szemben) – ami pedig a konkrét kapcsolatokat illeti,

Akkor se, ha ez egy egész életen át tartó súlyos keresztet jelent. Talán mert Jézus Krisztus kinézte abból a nőből, hogy képes a követésére, továbbá tudta, hogy meg fogja kapni az ehhez szükséges kegyelmeket, míg az LMBT mise szervezői ezt a jelek szerint elképzelhetetlennek tartják.

Hiszen a pap (aki mellesleg a helyi püspöki gimnázium lelkigondozója) összegzésképpen Ferenc pápa jól ismert, kiragadott mondatát idézi – „Ha valaki meleg, de jóakaratú és keresi Istent, akkor ki vagyok én, hogy elítéljem?” –, majd azt kreatívan tovább is költi, állítván, hogy Isten azt mondja mindannyiunknak: „élj úgy, ahogy vagy, és legyél őszintén része a közösségnek”.

Ahogy azt se, hogy miközben egy szimpla edzőteremben fel sem merül, hogy az oda járók ne próbáljanak alkalomról alkalomra (akár komoly szenvedés árán) közelebb jutni az ideálhoz, miért volna keresztényi azt sulykolni a templomba betérő, esetlegesen szorongásokkal élő embernek, hogy minden jól van úgy, ahogy van, nincs szükség semmilyen edzéstervre.

Az „alászállt a poklokra” és hasonló kemény, de egyben megerősítő hitigazságok kimaradnak, mindenki mehet vissza a megszokott kis életébe, mintha mi se történt volna.

Egy friss német felmérés szerint mindenesetre az ottani katolikusoknak és evangélikusoknak ma már csupán 39 százaléka állítja azt, hogy ha nem lenne eleve tagja az egyházának, akkor „belépne” (16 százalék „biztosan”, 23 százalék „valószínűleg”) – húsz éve még 62 százalék volt ez az arány. A katolikusok valamivel jobban ragaszkodnak egyházukhoz, mint a még progresszívebb evangélikusok, ugyanakkor a katolikusoknál is csak a férfiak húzzák fel az átlagot – a feminista és LMBTQ-lobbik fellépése mára oda vezetett, hogy

Úgy tűnik, az AfD lassan kezdhetné követelni, hogy a köztévé közvetítse a queer muszlimok pénteki imáját. Biztosnak tűnik a módszer arra, hogy csökkenjen Németországban az iszlám befolyása.

***

(Nyitókép: Kay Nietfeld/AFP)

***