Európa vezetői katasztrofálisak, de a legrosszabb még hátravan a New York Times szerint

A New York Times egy hosszú esszét jelentetett meg az európai politika alakulásáról, amelyben a szerző arról ír, hogy a nyugati „centrista” vezetők szörnyű politikai döntései a radikális jobboldal uralmához vezethetnek. 

A cikk felidézi, hogy körülbelül egy évtizeddel ezelőtt a populizmus hulláma söpört végig a kontinensen, ami nyugtalanító időszak volt Európa vezetőinek. Úgy tűnt, jobboldali-fordulat történik, amit azonban sokszor a választási rendszerek ügyes kijátszásával elkerültek. Az írás szerint a veszély azonban nem múlt el, sőt azt állítja, hogy Olaszországban és Magyarországon is szélsőjobboldali vezetők vannak. Megállapítja: 

Franciaországban Emmanuel Macron elnök kormánya zuhanórepülésben van, miközben Marine Le Pen uralja a közvélemény-kutatásokat. Németországban Friedrich Merz kancellár úgy tűnik, képtelen elfordítani a szavazókat az Alternatíva Németországért párttól. Nagy-Britanniában Keir Starmer miniszterelnök szinte ugyanolyan gyorsan süllyed, ahogy a bevándorlásellenes Reform U.K. emelkedik. A színpad készen áll a szélsőjobboldali győzelemre” – állítja a szerző, aki szerint lehetséges lenne visszahódítani a szavazókat, de az európai vezetők ezt állandóan „elszúrják.”

A nagyok bukása 

A cikk átveszi Európa három legfontosabb gazdaságának a helyzetét. Franciaországgal kapcsolatban arról ír, hogy 2017-ben megválasztása után Macron elnök ígéretet tett Le Pen szavazóinak, hangsúlyozva, hogy ő tud választ adni az aggodalmaikra. Az azt követő hónapokban gyakran dicsekedett azzal a tervével, hogy aláássa a Nemzeti Tömörülés támogatottságát. 

Az írás azonban megállapítja: ez a terv nem valósult meg. 2022-ben a választók elvették tőle a többséget. Macron úr erre úgy reagált, hogy megkerülte a parlamentet, hogy átnyomja nyugdíjreformját, és 2024-ben előrehozott parlamenti választásokat írt ki. Ahelyett, hogy mandátumot adtak volna neki, a franciák elutasították, ami egy stabil kormányzásra képtelen, megbénult törvényhozást eredményezett. Franciaország két év alatt öt miniszterelnököt váltott. Macron talán végigcsinálja a 2027-ig tartó mandátumát, de Le Pen és a Nemzeti Tömörülés tűnnek a biztos befutóknak. 

A cikk szerint a németeknél Merz és koalíciós partnerei Németország jövőjét a remilitarizációra tették fel, nemcsak Oroszország elleni védelem céljából, hanem az ipari újjáéledéshez szükséges stratégiaként is. Eddig a stratégia nem mutatja jelét annak, hogy gyengítené a felemelkedő AfD-ét.

2030-as jóslatok

Azzal folytatják, hogy 2030-ra „minden esély megvan arra, hogy már nem a populizmussal flörtölő választókról beszélünk, hanem a szélsőjobboldali pártokról, amelyek Európa főbb országait vezetik.” Farage, Le Pen és Wilders típusú személyiségek egész Európában hatalmat szerezhetnek. 

A szerző nem hagyja szó nélkül, hogy az állam sok helyen olyan nagy hatalomra tett szert, hogy ez szerinte visszaüthet egy „radikális” kormány esetén. 

Az írás annyit ugyanakkor elismer, hogy a Nemzeti Tömörülés és az AfD nem fasiszta pártok. 

A cikk egy szélsőjobboldali EU-t vizionál, amelyben az első lépésként Európa zöld megállapodása kerülne a kukába. Helyette az európai beruházások valószínűleg a nemzeti hadseregek újjáépítésére, a tömeges deportálások apparátusának bővítésére és Európa külső határainak megerősítésére irányulnának. 

„Ha a kontinens centrista kormányai nem változtatnak irányt, a szélsőjobboldal megszerezheti Európát. Utána minden lehetséges” – borzong a New York Times újságírója. 

Nyitókép: Kin Cheung / POOL / AFP