Jókislány – íme Nicole Kidman provokatív és (nagyon) szabados élete! (VIDEÓ)

Mennyire lehet jó kislány az a középkorú családanya, akinek már a nyitány első pillanataitól az artikulálatlan nyögdécselését és morgását hallgatjuk, majd a megjátszott orgazmust követően félrevonul, hogy a laptopján futó enyhe SM pornó segítségével, magához nyúlva fejezze be azt, ami félbemaradt?

Persze a Jókislány cím eleve kicsit félrevezető az angol Babygirl címhez képest, és másképp is értelmezhető. A lényeg azonban ettől még változatlan: a Romy, egy vállalat vezérigazgatója bőrébe bújt Nicole Kidman nem éppen mintaanya.

Jókislány

Játszmázik, önmaga előtt sem teljesen beismerve a saját személyiségét és titkos vágyait, vagy éppen leküzdve azokat. Hiába van ugyanis családja, szerető férje (Antonio Banderas) és két leánygyermeke – Romy láthatóan valami másra vágyik. Az elnyomott női lélek mélyén pedig olyan vágyak rejlenek, amilyeneket nemrég Gillian Anderson gyűjtött össze egy könyvben névtelen levélíróktól. Persze ebben a konkrét esetben azért nincs annyi perverz fantázia. Bár az azért mindenképpen meglepő, amikor egy felelősségteljes anya és vezérigazgató attól indul be,

Márpedig Samuel (Harris Dickinson – Iron Maiden egy személyben) pontosan ilyen alárendelt viszonyba rángatja bele. Vagyis nem nagyon kell rángatni, hiszen a nő önként és dalolva adja magát, közben néha teljesen lealjasodva, minden méltóságát feláldozva az élvezetek oltárán. De cserébe láthatóan kap is valamit, ahogy kiéli soha be nem vallott, legtitkosabb vágyait. Amik aztán cégvezetőként és családanyaként is komoly veszélyeknek teszi ki.

Elemi ösztönök

Nem mondom, hogy mindig értem a női lélek rejtelmeit, elégedetlenkedésre és számos önellentmondásra alapjaiban hajlamos sokszínűségét, de az még emellett is feltűnő, ahogy Romy meggondolatlan tiniként szalad fejjel a falnak egy olyan fiatalemberrel, aki a domináns szerep ellenére sokszor mintha csak egy zavarodott kisfiú lenne.

Emiatt a tilosban járó párocska titkos kapcsolata ugyan dinamikus, de nem mindig logikus – hozzátéve azt is, hogy természetesen maga a szenvedély sem logikus, raadásul minden esetlensége ellenére Samuel legalább kellően pimasz, ami imponálhat a nőnek. Ettől függetlenül a szexuális feszültség érezhető és valódinak tűnik,

Javarészt a színészek is emlékezetes alakítást nyújtanak, kiemelten Kidman és Banderas, de Dickinson nekem például túl fapofa volt néhány, már-már autizmusra utaló jellel. Az meg vicc, mikor kb. egy az egyben lemásolja Joaquin Phoenix táncát az első Jokerből.

ami technikailag, látványa, hangjai, hangulata terén viszont nem kifejezetten lehet elmarasztalni.

Igen, a Jókislány összességében provokatív, és mer jobban elmerülni a női lélek néha kataklizmikus őskáoszban fürdőző mélységéiben, de még akkor sem öncélúan teszi ezt, ha nem is minden tetszett benne, nem is mindent tudok elfogadni a cselekményéből. Nicole Kidmant ráadásul a BMX banditák óta szeretem (na, az is jó régen volt), hozzátéve azt is, hogy valamennyire ő is Demi Moore és a kortárs színésznő A szer őrületében bemutatott útjára lépett, sajnos régóta küzdve kora és külseje ellen.

Amiért nagy kár. De a jó hír: kapunk némi tanulságot a végére, ami végül lezárja a próbatételt, és ugyan nem legitimizálja a nő tetteit, de talán jobban a lelke mélyére látunk, mint a legtöbb, idealizált esetben.

Nyitókép: ADS Service