Nicolas Cage az a sátánista sorozatgyilkos, aki senkit sem bánt – Longlegs – A rém filmkritika

Nyitókép: ADS Service

Nicolas Cage szerepelt már mindenben, romantikus drámától az akciófilmig, az utóbbi években mégis főleg horrorfilmekben láthatjuk, amiért a rajongói közösség elég hálás. A klasszikus Psychoval igencsak nagy hírnévre szert tett Anthony Perkins fiával, a rendező Oz Perkinsszel meg is találták egymást, mint zsák a foltját, bár a komoly maszkmesteri munkálatokat igénylő szerep kapcsán annyit tudni kell, hogy Cage határozottan elzárkózik attól, hogy további sorozatgyilkos szerepeket vállaljon. Úgy fogalmazott, hogy nem szereti az erőszakot és nem akar olyan emberek bőrébe bújni, akik másokat bántanak.

Maga a sztori egyébiránt mindössze annyi, hogy Lee Harker ügynök még friss hús az FBI-nál, éppen ezért, társaihoz hasonlóan, viszonylag egyszerű feladatokkal bízzák meg. Egészen addig, míg ki nem derül, hogy jó megérzései vagy éppen látnoki képességei vannak. Ekkor folyik bele a nyomozásba, amelynek elkövetője úgy gyilkol, hogy nincs is jelen. Legalábbis erre következtetnek az ügynökség emberei, hiszen a Longlegs néven ismert rém úgy hagy kódolt leveleket a gyilkosságok helyszínén, hogy közben a családokkal általában az apa végez, majd öngyilkosságot követ el. Az indíték természetesen ismeretlen. És hogy ez hogy lehetséges és hogy jön ide Nicolas Cage? Na, ez az augusztus elsejétől a hazai mozikban is elérhető filmből derül ki.

Ördögien nyomasztó

Nem szeretem az ördögöt a falra festeni, de a Longlegs – A rémben valóban van valami ördögi. Párhuzamként sokan felhozzák a Hetedik (1995), A bárányok hallgatnak (1991) filmeket, emellett egyértelmű, hogy az inspirációs források között ott a Zodiákus (2007) is, de én a Feltámadást (1999) is bedobnám a kalapba, hiszen a vallás és az okkult ott van még jelen az alapvetően realista sorozatgyilkosos zsánerben. Mert igen, ahogy Oz Perkins debütáló művében (February), úgy legújabb filmjében is jelen van az okkultizmus és egyfajta sátánista szemlélet. Viszont túlzásnak érzem az első véleményeket, amiket a sajtó felkapott a korai bemutatók után.

Mármint láttam ennél gonoszabb filmeket, a 2015-ös A boszorkány például szerintem továbbra is sokkal kegyetlenebb, miközben azt üzeni, hogy nincs esélyünk a sátán mesterkedéseivel szemben. Azért ez itt nincs jelen. Maga a műfaj valahol pont az 1999-es A csontember és társai féle thrillerek és a horror határmezsgyéjén táncol, ezért is nehéz eldönteni, melyik műfajba sorolható leginkább. Ráadásul a grafikus erőszakkal is csínján bánik. Ritkán látunk hullát, vért vagy halálesetet, viszont ha igen, akkor az kellően látványos. Az atmoszféra ezzel együtt nagyon ráül az emberre, eléggé nyomasztóvá válik, de nem kifejezetten félelmetes így sem.

Nicolas Cage a Longlegs igazi réme?

Amellett pedig, hogy Nicolas Cage sokszor képes kifejezetten ripacs módjára színészkedni, ami részben a hírnevét okozta, a Carter ügynököt alakító Blair Underwood mellett ő a mozifilm legjobb eleme. 

A többiek meg inkább csak néznek maguk elé és sodródnak az árral. A Maika Monroe-féle Lee Harketről is inkább talán Dana Scully, avagy Gillian Anderson ugrik be az X-aktákból, mintsem Clarice Starling, avagy Jodie Foster. De a zene jó és hangulatos, az operatőri munka pedig kifejezetten igényes. Már csak a kameraállások miatt is állandóan fokozódik a feszültség, ahogy sikerül megtalálni a legjobb szögeket.

Ami a legfőbb problémám, az ugyanaz, mint sok más mai, hasonszőrű filmnél. Azt érzem, hogy van egy jobb elképzelés és koncepció, amit érdekesen ki lehetne bontani, valamiféle egyedi film képében, de nem sikerül mindent a helyére tenni, az egészbe úgy életet lehelve, hogy annak tényleg legyen értelme. Valami hiányzik. Valami nem az igazi. A Longlegs – A rém pedig egy egész jó ötlet, egy egész jó thriller-horror, de akár több is lehetne. Legalábbis valami hasonló, mint amit az első szakvélemények sugalltak. Mert ugye szó volt arról, hogy ez az év legdurvább horrorja, sőt olyanok is elhangzottak, hogy ilyen gonosz film még nem is létezett és hasonlók. Ehhez képest azért nem okoz akkora frászt a megtekintése, sőt történet szempontjából az egész egy kicsit esetleges.

Ami a hype után marad

Mindig kétélű fegyver előre nagy hírverést csapni a filmeknek és játékoknak. Mert ugyan az első hétre meg lehet dobni a számokat, de gyorsan híre megy, ha valamiről mást állítanak, mint a valóság. Egy idő után ráadásul mindenkinek elege van abból, hogy jó előre mindent az aktuális legjobbnak mondanak. Ebben az esetben azért akkora csalódás nincs. 

még ahhoz képest is, hogy a sorozatgyilkos tevékenysége itt kicsit a levegőben lóg. Nekem az emberi arc mögé rejtőző valódi bestia némiképp félelmetesebb, lásd The Long Shadows, ami az év elején alaposan odatette magát a témában, pedig ott még sátáni erőket sem vetettek be a siker érdekében.