Törőcsik Tibor tanácsadó szakpszichológussal ezúttal a horror műfaj hatásairól és a félelem érzetéről beszéltünk.
Nyitókép: Hulton Archive/Getty Images
Előző cikkemben a kaposvári, 38 éves Törőcsik Tibort az általános mentális egészségi állapotokról, a koronavírus és az internet hatásairól kérdeztem, ezúttal pedig inkább a horror műfaj és a félelem lett a kiindulási pont. A tanári pályára készült szakpszichológusnak ez sem volt ismeretlen a terep, elvégre diplomamunkája is a zsánerhez és annak egy világhírű klasszikusához köthető. Persze nem kifejezetten egy alműfajra, vagy akár önmagában a horrorfilmekre fókuszáltunk a beszélgetés során, már csak azért sem, mert a kiindulási pont ennél messzebbre vezet vissza, egészen odáig, hogy…
***
Kezdjük az alapokkal: mi a félelem és miért jó nekünk? Már ha van bármiféle pozitív hozadéka.
A félelem – vagyis a vélt vagy valós fenyegetésre, előrevetített fájdalomra adott reakció – egy velünk született érzelem, egyike a hat alapérzelemnek. Azért soroljuk ide, mert univerzálisan megjelenhet bármely életkorban, társadalmi kontextustól vagy kultúrától függetlenül. A félelemérzet az egyik legösztönösebb („legállatiasabb”) vonásunk, ezért a világ minden pontján, minden ember képes felismerni a félelmet kifejező arcokat – interkulturális vizsgálatokban is csak néha keverik össze a meglepődéssel.
Természetesen a félelemnek megvan a maga értelme, ez pedig nem más, mint a túlélési érték. Az evolúciós pszichológia úgy tartja, hogy a törzsfejlődés során azok a tulajdonságok maradnak fenn nagyobb eséllyel az egyedekben, amelyek adaptívak. Vagyis azok az élőlények, amelyekben a félelem érzete kialakul, nagyobb eséllyel mérik fel jól és kerülik el a számukra veszélyt jelentő helyzeteket, így a túlélésre is több esélyük van.
Ezt is ajánljuk a témában
Törőcsik Tibor tanácsadó szakpszichológussal beszélgettünk az általános mentális állapotról, a Covid és az internet hatásairól és a manapság sokat emlegetett betegségekről.
Mi minden képes félelmet kiváltani az emberből?
Embereknél tulajdonképpen bármi, de elsősorban az életet valamilyen szempontból veszélyeztető, károsító dolgoktól félünk, vagy amiről így vélekedünk. A rendszer elméletileg akkor működne jól, ha csak akkor félnénk, amikor a helyzet ezt indokolja, és az átélt félelem intenzitása egyenes arányban lenne a vészhelyzet súlyával: azaz minél jobban veszélyezteti az életemet a szituáció, annál jobban „érdemes” félnem. A valóságban viszont ez nincs mindig így.
Vannak emberek, akik akkor sem élnek át félelmet, ha valóban veszélyben az életük (ilyenek pl. a pszichopaták), de vannak olyanok is, akik még a legártalmatlanabb dolgoktól is képesek megijedni: gondoljunk csak az arachnofóbiásokra, akik egy három milliméteres, teljesen ártalmatlan póktól is képesek halálos rettegést átélni.
Noha a fóbiák legnagyobb része meghatározott élőlényekre vagy helyzetekre irányul (ezek evolúciósan előhuzalozott, potenciális veszélyforrások), mégis azt mondhatjuk, hogy bármivel kapcsolatosan kialakulhat félelem, legyen szó gombokról vagy galambokról, esetleg lepkékről. Itt a társításnak, a pavlovi kondicionálásnak, és a kora gyermekkori élményeknek óriási szerepük van.
A horror biztonságos körülmények között szimulálja a félelemkeltést. Valóban biztonságos?
Erről Chuck Schuldiner, a Death legendás énekes-gitárosának mondása jut eszembe: „Reality is far more evil than a demon”, magyarul a valóság sokkal gonoszabb (tud lenni) egy démonnál. Mégis, azok a horrortartalmak szoktak betalálni és jól működni, amiket realisztikusnak ítélünk, illetve logikailag is rendben találunk. A történet ettől válik hihetővé, még akkor is, ha gyakorlatilag semmi köze a valósághoz. Úgy érezzük, megtörténhet, akár még velünk is – ez segíti az involvációt, a bevonódást, s az élmény kialakulását. A horror akkor működik jól, ha lehetővé teszi a magas fokú beleélést, így a borzongás mint érzelmi lenyomat valóságossá és hitelessé válik.
Szerencsés esetben a „fogyasztás” után különleges, egyedi élményekkel gazdagodva térünk vissza a biztonságos valóságba. Esetenként viszont annyira megérinthet minket egy-egy horrorisztikus tartalom, hogy még a saját biztonságérzetünk is megreccsen, azt érezzük, hogy ez már sok – ilyenkor kapcsoljuk ki a TV-t vagy csukjuk be a könyvet. Így védjük magunkat a további lelki fájdalmak, sérülések ellen. A túlságosan empatikus emberek amúgy sem szokták keresni ezeket a tartalmakat.
Pszichológusként mit gondolsz, veszélyes a horrorfilm?
A horrorfilm olyan, mint a csípős paprika. A kapszaicint sem fogyasztásra „találták ki” (valójában épp, hogy az ellen), mégis sokan vannak, akik kifejezetten kedvelik a csípősség élményét, mások meg egyáltalán nem. Azonban nagy különbségeket találni abban, hogy ki milyen intenzitásban, mértékben és gyakoriságban keresi ezt az érzést (vagy épp hajlandó eltűrni).
Függ attól, hogy mi az egyén igénye, vagy mennyire van hozzászokva – mert a túlzott mértékű fogyasztás ebben az esetben is könnyen megfeküdheti az ember „gyomrát”. Valakinek már egy erősebb akciófilm vagy thriller is átlépheti az ingerküszöböt, valaki pedig sztoikus nyugalommal, napi szinten nézi a legkeményebb horrorokat. Gond abból lehet, ha az igény és a fogyasztás mértéke nem találkozik egymással...
Selye János, világhírű stresszkutató szerint „a stressz az élet sava-borsa”, és kétségtelenül igaza volt. Az viszont nem mindegy, hogy izgalmas, energetizáló „jó stressz” (eustressz) alakul ki bennünk, vagy káros, romboló hatású „rossz stressz” (distressz) ér minket. Fontos, hogy ugyanaz az ingeranyag (a stresszor) – esetünkben a horrorfilm – kiből az egyik, kiből a másik hatást képes kiváltani. Ekképpen lelki veszélyt inkább csak azokra jelenthet a horror, akik azt distressz-forrásként élik meg.
Ezt is ajánljuk a témában
Egy új francia horrorfilmet kapott fel az internet, és bár megvan benne minden, amiért „szeretjük” a Netflixet, így is érdemes lehet a figyelemre.
Ha horror, az olvasás kifejezetten az elménket stimulálja, a film az érzékszerveinkre hat, míg a videójáték már bevon minket a cselekménybe. Számítanak ezek a különbségek? Ha igen, milyen eltéréseket tapasztalhatunk a hatások között?
Igen, számítanak. Mindegyik színtér máshogy képes hatni, és nem mindegy, hogy a befogadó melyikre nyitott, fogékony inkább. A horrorkönyveknél az ingeranyagot maguk a betűk, szavak jelentik, melyekből mentálisan gyúrunk össze valamilyen produktumot: nem mindegy, hogyan képzeljük el, hogy mit teszünk hozzá, veszünk el, hogyan alakítjuk.
Lehet szegényesebb vagy gazdagabb a kép, fakóbb vagy színesebb, és gyakorlatilag senki sem tudja megmondani, van-e két ember, akikben pontosan ugyanúgy csapódik le az adott írás.
King azt mondja, hogy olyan ez, mint a telepátia író és olvasó között. Bár az információátadás és -rögzítés legősibb módja ez, újabban mintha egyre kevésbé olvasnának efféle könyveket az emberek…
A horrorfilm ingeranyaga már sokkal egzaktabb. Azt viszonylag „fogyasztásra készen” kapjuk. Mivel az ember vizuálisan vezetett lény (a mindennapokban perceptuált ingereink több, mint 90%-a vizuális), az elménknek kevesebbet kell dolgoznia, kevesebb energiát kell beletennünk, s a kreativitásnak-fantáziának is kevesebb tere lehet, mint a könyvek esetében. A szellemileg kimerültebb emberek ezért hajlamosabbak inkább a TV elé leülni szórakozni, mintsem könyvet ragadni (persze kivételek mindig vannak).
Az első, még szárnypróbálgatós szakdolgozatomban, melyben A légy című filmek (az 1958-as eredeti és az 1986-os remake) befogadását vizsgáltam a fiatalabb és az egy generációval idősebb korosztálynál, azt találtam, hogy inkább a fiatalabb nemzedék számára fontos a modern megvalósítás, a látvány, így az utóbbi alkotás által kiváltott élménybe jobban be tudtak vonódni, mint az idősebbek – akik viszont ugyanúgy értékelték a film korábbi és a 30 évvel később készült változatát is. A horrorban a látványnak márpedig kulcsszerepe lehet, hogy melyik alkotó mit képes kihozni egy-egy témából, legyen az egy bodyhorror, slasher vagy gore: a fiatalabbaknak tehát ez úgy tűnik, hangsúlyosabb szempont, mint az idősebbeknek.
A játékoknál pedig természetesen az interakcióra kerül a hangsúly, ahol a művet élvező egyén aktívan alakíthatja magát a cselekményt, s esetenként meglepően nagy arányban teheti ezt (pl. Detroit: Become Human vagy Until Dawn). A videójáték kifejezésen egyébként mindig kicsit felszisszenek, hiszen
magához a „játék” elnevezéshez gyakran olyan jelzők kapcsolódnak, mint gyerekes, szimpla, hovatovább bugyuta vagy értelmetlen időtöltés. Nyilván a videójáték ilyen is lehet, egyszerű, agymunkát és különösebb lelki beleélést nem igénylő kikapcsolódás, ami a maga nemében rendben is van, de a videójátékok egy nagy része mégiscsak külön művészeti ágként tekinthető.
Gyakran csontig hatoló, megindító, mélyenszántó történettel bíró alkotásokról van szó, melyek hosszú órákra (akár száz órákra!) képesek odaszegezni a modern embert a képernyő elé. Horrorjátékokon belül is hihetetlen színes a paletta: találunk akciódús-izgalmas-pörgős (pl. Doom-sorozat vagy Painkiller), pattanásig feszült-nyomasztó-túlélős (pl. Evil Within vagy Resident Evil-sorozat), karakterfejlesztős-gyűjtögetős változatot (pl. Diablo-sorozat), de olyat is, amit már sokan inkább öncélú horrorként tartanak számon (pl. Agony).
Ezt is ajánljuk a témában
A járt utat járatlanért el ne hagyj, tartja a mondás, amit láthatóan a japán játékfejlesztők is jól ismernek, elvégre kimondottan ügyeltek arra, hogy a bevált elemeken ne változtassanak.
És ha már különböző művészeti formák és horror, én a zene kategóriáját is mindenképpen ide sorolnám. Azokat a zenéket, amik valóban sötét témákról szólnak, vérről, háborúról, ördögökről, blaszfémiáról, halálról – nem nehéz kitalálni, hogy elsősorban a meglepően sokrétű metal zenékre gondolok, ahol az atmoszférikus és doom metaltól kezdve a heavy és trash irányzaton át egészen a death és black metalig a pokol legmélyebb bugyrait is fel lehet fedezni.
A korhatár-besorolásnak van értelme? Tényleg ennyit számít, hogy 6-12-16-18 évesen nézem meg mondjuk, a Démonokat vagy a Rosemary gyermekét?
Megvan a maga értelme, mert nem mindegy, hogy milyen ingerekkel mikor találkozunk először. Az egy hónapos gyereknek sem adunk félig átsült marha sztéket... Általánosságban igaz, hogy az érzelmi terhelhetőség, valamint a realitással való összevetésre irányuló kritikai képesség (elkülöníteni, hogy mi igaz és mi nem) az életkor előrehaladtával nő. A gyerekek, minél fiatalabbak, annál inkább hajlamosak összemosni a valóságot a filmmel.
Nem véletlen, hogy a kicsiknek szóló történetek egyszerűek, rövidek, s teljesen egyértelmű, hogy ki a jó és ki a gonosz – a horrorfilmek ennél lehetnek jóval bonyolultabbak.
Noha a mesékben is történnek erőszakos, akár horrorisztikus mozzanatok, ezek segítenek megragadni, azonosítani a gyerekeknek saját magukban is az agresszió érzését – legyen ez akár mások védelmére irányuló erőszak. Ezek javarészt írásos-képes tartalmak, vagy egyszerű mesefilmek, amikből az elme annyit fogad be, amekkora az aktuális érettségi szint.
A horrornál a korhatár-besorolás tulajdonképpen a túlfogyasztástól véd, hogy „ne rontsuk el a gyomrunkat”. Persze az egy más kérdés, hogy ezeket a javaslatokat ki tartja, tartatja be és ki nem, de az idejekorán átélt horrorisztikus élmény egy egész életre megmaradhat, és irracionális félelmek, szorongások, fóbiák forrása lehet. Ugyanakkor tegyük hozzá, hogy az „elég jó” befogadáshoz mindig kell egy értelmi érettségi szint is (ami nyilván együtt jár az életkorral), hogy igazán megértsük a művet. Az általad említett Rosemary gyermekének cselekményét kevés 6 éves gyerek tudná értelmezni.
A kifejezetten erőszakos vagy inkább a lelkünkbe kúszó horrorfilmeknek erősebb a hosszabb távú hatása?
Kinél milyen gombokat nyomogatnak az említett tartalmak... lehet, hogy valaki számára pont egy-egy véres, gyomorforgató jelenet az, ami sokáig kísérteni fogja, másokat meg épp a láthatatlanul megjelenő, lelkileg megrázó történések traumatizálják.
Nyilván a legnagyobbat azok a horrorfilmek szakítják, amelyek az erőszakosságot és a pszichikai hatásokat ügyes arányban vegyítik. Emellett nagyot szokott ütni az is, amikor az alkotók hagynak elég teret a projekcióra, vagyis nincs a néző szájába rágva minden, egy-egy szál elvarrása vagy akár maga a lezárás a néző képzeletére van bízva.
A függő véggel záródó történetekre egyébként sokkal jobban szoktunk emlékezni, mert a befejezetlenség egy olyan le nem vezetett feszültséget indukál, ami segíti a felidézést (lásd Zeigarnik-jelenség). Persze a horror gyakran felpiszkálhat olyan korábbi, mélyebb sérüléseket is, amelyeket már eltemettünk magunkban és amelyekre nem akarunk emlékezni. Azonban ha valakiben sok elfojtás van, ösztönösen kerülni szokta az ilyen témájú filmeket. Vagy épp, hogy keresni – a lélek működése sokféle lehet.
Erőszakos az, aki erőszakos filmeket néz?
Nem, ezt így nem mondhatjuk. Szondi Lipót, magyar-svájci pszichiáter szerint minden embernek (természetünktől fogva) vannak ösztönösen agresszív törekvései, amelyeket irányíthat kifelé vagy befelé. Ennek az aktuális mértéke dinamikusan változik, annak függvényében, hogy az egyénnek mennyire sikerül csatornázni, kiüríteni ezeket a törekvéseket, vagy épp mennyire nem.
A pszichológia szublimációnak nevezi azt a folyamatot, amikor a belső feszültséget valamilyen proszociális, társadalmilag elfogadott formában sikerül megélni: pl. kidolgozzuk magunkból a fájdalmainkat egy vers formájában, vagy létrehozunk egy festményt, amely a félelmeinket ábrázolja. Ugyanilyen kategóriába sorolható az is, ha erőszakos filmeket nézünk (illetve olvasunk, zenéket hallgatunk, horrorjátékot játszunk...), ahol az élményeknek kanalizáló, s akár vágybeteljesítő szerepük van.
A horrorfilmek által kiüríthetjük magunkból ezeket a – tudatos vagy tudattalan – erőszakos törekvéseket. Erre rímelhet az a feltevés is, hogy az ún. mikroszadisztikus szakmák képviselői (pl. hentes, vadász, fogorvos stb.) szoktak a legnyugodtabb és legbarátságosabb emberek lenni, mert a mindennapokban megélik a rombolást, fájdalomokozást. A horror műfajának ugyanígy lehet egyféle katalizátor funkciója: biztonságos közegben pengetünk meg olyan húrokat, amiket az életben talán sosem tennénk, s egy pillanatra lehetőségünk nyílik kacérkodni olyan gondolatokkal és vágyakkal, amelyeket máshogy sosem élhetnénk meg – és ez lélektani szempontból sokkal egészségesebb működés lehet, mint az agresszió totális tagadása, vagy elfojtása.
Ezt is ajánljuk a témában
M. Night Shyamalan lányának első egész estés rendezése szépen felmondja a leckét, de ez elég?
Mi várható a soros elnökségtől az igazságügy területén? Mit gondol az uniós vitákról? Mit tehetünk Európa és hazánk versenyképességéért?
A volt főpolgármester ezúttal sem rejtette véka alá a véleményét.
Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutató szerint alapvetően más élet várhat ránk, és eljött az ideje szembenézni ezzel.
A történelmet nem az elit, hanem a helyi szereplők alakítják, az ő történeteik pedig bonyolult erkölcsi döntésekből állnak – mondja Matthew Longo, Hollandiában élő amerikai politológus. Interjúnk.
A Partizánban arra keresték a választ, hogy miért rezonálnak a „szélsőjobboldali” válaszokra az európai választók tömegei, és hogy mi Orbán célja a kínai nyitással, hogy mit tehet az Unió a globális versenyben való lemaradás megállításában.
A The Joe Rogan Experience podcast vendége volt a republikánusok elnökaspiránsa.
Az ukrán fővárosban több mint öt órán át tartott az éjszakai légiriadó nagyszabású orosz dróntámadás miatt.
A Herman Ottó Múzeum Régészeti Osztály csapata tartott közösségi régészeti napot.
