A drogliberalizáció alig érdekelt valakit, mielőtt Soros György százmilliókat ölt a népszerűsítésébe – amerikai szakértő a Mandinernek

Magyarországon nincs könnyű helyzetben az, aki szót emel a drogok ellen, legyen kormányzati vagy ellenzéki pozícióban, szóljon hozzá a kérdéshez laikusként vagy közéleti megmondóemberként, minden téren falakba ütközik, és nem azért, mert nagy általánosságban ne lenne társadalmi konszenzus azzal kapcsolatban, hogy a kábítószerek fogyasztása és terjesztése ellen küzdeni kell. A módszerek és a mértékek kapcsán viszont már koránt sincs egyetértés. Talán még a szakértőknek van a leghálásabb helyzetük a téma kapcsán, de amióta a sztráraddiktológusok kora leáldozott, és a média nem hordozza a tenyerén az igen hamar minden máshoz is érteni akaró orvoscelebeket, nehéz érdemi felvilágosító munkát folytatni e téren.

Felvilágosításra pedig igenis szükség van, mert a magyar társadalom hajlamos azt gondolni, hogy már mindent tudunk a különböző szerekről, pedig, ahogy az élet rengeteg területén, a változás itt is villámsebességgel hagyja maga mögött azt, aki nem rendelkezik naprakész tudással. Ezért hiánypótló a Mathias Corvinus Collegium (MCC) november 17–20. között zajló MCC Budapest Summit on the Global Drug Epidemic elnevezésű rendezvénye, ahol a kábítószer elleni nemzetközi szintű küzdelem neves szaktekintélyei tartanak előadásokat és panelbeszélgetéseket a drogok elleni fellépés legújabb fejleményeiről.

Itt volt szerencsénk mikrofonvégre kapni a marihuána legalizációja elleni küzdelem egyik élharcosával, több amerikai elnöki adminisztráció drogtanácsadójával, a Smart Approaches to Marijuana (SAM) alapító igazgatójával, Kevin Sabetet. A téma szakértőjével a Magyarországon az egyik legfélreismertebb kábítószerfajtáról beszélgettünk, amiről minden átlag magyar mindent tudni vél, pedig az információkészletünk évtizedes lemaradásban van vele, a mögötte álló érdek- és lobbicsoportokkal, illetve az eddig ismeretlen kockázataival kapcsolatban: a marihuánáról.

Sokan úgy vélik, a marihuána nem számít igazán veszélyes drognak, és a legalizáció támogatói gyakran azzal érvelnek, hogy erre a szerre nem lehet rászokni. Önnek, aki 1994 óta foglalkozik drogprevencióval és kutatással, mi a véleménye erről?

Ez egy az egyben hazugság. Először is: ma már tudjuk, hogy azok közül, akik az elmúlt évben marihuánát fogyasztottak, körülbelül minden harmadik ember gyakorlatilag függő. A függőség sajátossága pedig az, hogy az ember gyakran nem is érzi magát annak, tagadja a valóságot. Az igazság viszont az, hogy a szer tönkreteszi az életüket, a családi kapcsolataikat, és ezt ők maguk nem feltétlenül látják, vagy hajlandóak beismerni.

Ez rendkívül erősen hat az agyra. Mentális betegségeket okoz, különösen skizofréniát és pszichotikus állapotokat vált ki. Az ember ezek során elszakad a valóságtól, nem létező dolgokat lát, extrém paranoiássá válik. De már fizikai problémákat is látunk: az új kutatások a cukorbetegséggel, szívbetegségekkel mutatnak összefüggéseket. A „könnyű drog” és a „kemény drogok” közti különbségtétel már nem lehetséges, valójában nem létezik. Minden kábítószer csupán olyan vegyi anyag, amely rabságba ejti az agyat. Márpedig az agyunk a legfontosabb szervünk, nem érdemes idegen anyagok hatása alá helyezni.

Ez tehát arra vezethető vissza, hogy magában a növényben növelték meg mesterségesen a THC mennyiségét?

Igen, a THC-szint növekedése alapvető tényező. A legalizáció pedig tovább rontott a helyzeten: ahol legális lett a szer, ott gyakorlatilag korlátlan hozzáférést engedtek olyan THC-szintekhez, amelyeket az emberiség eddig sohasem tapasztalt. Az árak pedig zuhanásnak indultak, hiszen a legalizáció gazdasági hatása az, hogy olcsóbbá válik a szer. Ez együtt nagyon veszélyes kombináció.

Hogyan kapcsolódik mindez az Egyesült Államok jelenlegi fentanil-kríziséhez?

Szinte minden mindennel összefügg. Az emberek szeretnek külön drogként tekinteni a fentanilra, a metamfetaminra, a kokainra vagy a marihuánára. Természetesen különböző szerekről van szó, de a valóságban a kábítószer-függőséggel küzdők többsége többféle drogot használ egyszerre. Ezek a szerek mind ugyanazokat az agyterületeket támadják.

Ez a függőség lényege és legnagyobb veszélye.

Az előadásában említette a marihuánafogyasztással együtt járó erőszakot. Ez mennyire új jelenség? Mert Magyarországon is egyfajta „nyugis drogként” tartja számon a közvélemény a kannabiszt, és pont ellenkező képzeteket társít hozzá.

A mai marihuána olyan mértékben teszi erőszakossá az embereket, ami még a kutatókat is meglepi.

Természetesen mindenki másképp reagál a drogokra, hiszen van, aki hetven évig dohányzik és megéri az öregkort, más hat év után tüdőrákot kap. De a kockázat minden szerhasználónál jelen van és folyamatosan növekszik. Ez olyan, mint az autópályán való száguldozás: sokan megússzák baleset nélkül, de ettől még veszélyes.

Az amerikai fegyveres tömegmészárlások esetében például a tettesek 70–80 százalékánál kimutatható a marihuánahasználat. Ha tényleg „lenyugtatná” az embereket, nem támadna kedvük lövöldözni. De ez már nem a régi „füves cigi”, hanem egy teljesen más drog.

Beszéljünk kicsit az alkoholról. A drogliberalizáció hívei közül sokan azzal érvelnek, hogy mivel az alkoholfogyasztást engedélyezzük, a marihuánának is szabad utat kellene engedni, hiszen nincs különbség a kettő között, sőt az utóbbinak nincsenek veszélyei.

Az alkohol az ősidőktől kezdve része a nyugati kultúrának, akár tetszik, akár nem. Ugyanakkor társadalmi szempontból az első számú és az egyik legkárosabb drog: a legtöbb erőszak, letartóztatás, egészségügyi és oktatási probléma köthető hozzá. Társadalmi szempontból tehát egyáltalán nem tekinthető sikertörténetnek.

Egyéni szinten ugyan kevésbé addiktív, mint a mai marihuána vagy az opioidok, és 24 órán belül kiürül a szervezetből, szemben a mai drogokkal. Ettől függetlenül arra sem lehetünk büszkék, ahogyan az alkohollal sem bánunk társadalmi szinten. Több milliárd dolláros, multinacionális cégek bagatellizálják a kockázatait, és célzottan fiatalok felé reklámozzák a termékeiket. Erre nem lehetünk büszkék.

A drogok esetében most még van választásunk, most még változtathatunk. Az alkohol esetében – hiába szigorítanám én is szívem szerint a hozzájutás lehetőségét – sajnos erről nagyon rég lemaradtunk. Nem kéne megismételni a hibát.

Munkássága során gyakran használja a „Big Marijuana” kifejezést, a tengerentúlon az iparágakat szokás így jelölni. A kannabisz tényleg egy, mondjuk a dohányiparhoz, a Big Tobaccóhoz hasonló iparág lenne?

Igen, ráadásul szóról szóra ugyanazt a receptet követik, mint a dohányipar tette a cigaretta bevezetésével, alig száz évvel ezelőtt:

• A drogot erősebbé és könnyebben fogyaszthatóvá teszik.
• A fiatalok számára vonzó formákban árulják: vape, gumicukor, édességek, gyanták.
• Bagatellizálják a kockázati tényezőket, miközben a média mellé celebeket vonnak be a népszerűsítésére.
• Saját kutatásokat finanszíroznak, lobbistákat bérelnek.

Pontosan ezt tette a dohányipar is.

Kik állnak pontosan e mögött az iparág mögött?

Kezdetben idealisták, hippik, legalizációpárti aktivisták sorakoztak fel az ügy mögé. Miután ők „megágyaztak” a legalizáció gondolatának, a nagyvállalati világ egyszerűen bevonult erre az új piacra. Ironikus, hogy az eredeti ötletgazdák gyűlölik a kapitalizmust és a cégeket, mégis ezek számára teremtettek minden addiginál nagyobb lehetőséget.

Ön korábban Soros Györgyöt is említette, mint ennek a szegmensnek egy befolyásos szereplőjét. Milyen helyet foglal el ő pontosan ebben a képletben?

Ettől kezdve az emberek hirtelen elkezdenek foglalkozni vele, izgatta a fantáziájukat, és végül olyan dolgok helyességéről is elkezdték meggyőzni magukat, amikkel eredetileg nem értettek egyet. Nem hiszem, hogy Soros György azért fektetett volna ebbe, hogy pénzt keressen a marihuánán, hiszen már így is elég pénzt keresett azzal, hogy tönkretett globális gazdaságot. Inkább ideológia kérdésekről volt szó.

A valóság ezzel szemben az, hogy a drogok épphogy bezárják a társadalmakat. Ez az egész történet legnagyobb iróniája:

Ahogy ezek az ötletek egyre több pénzt kaptak, a korábban marginális nézetek kezdtek mainstreammé válni. Az szintén ironikus, hogy a finanszírozók jó része ki nem állhatja a marihuánaipart, mégis segített létrehozni azt. Én többször is szembesítettem ezzel őket, de egyszerűen nem hajlandók belátni ezt.

Mi a helyzet Kína szerepével, hogyan kapcsolódik a marihuánaiparhoz a távol-keleti ország?

A kereskedelem — különösen a drogkereskedelem — valójában egy hírszerzési művelet. Egy módszer arra, hogy olyan dolgokat ültess el más társadalmakban, amelyekre normális esetben nem is gondolnának. A drogkereskedelemnek rengeteg lehetősége van destabilizálni gazdaságokat, országokat, politikai intézményeket, rendszereket. Latin-Amerika nagy részét például már destabilizálta is. És hogy mit csinál Kína?

A kínai kriptovaluta pedig lehetővé teszi számukra és a drogkereskedők számára, hogy elrejtsék a profitot. Nagyon szorosan együttműködnek a mexikói drogkartellekkel a pénzek eltüntetésében. Ugyanez igaz az orosz maffiára is.

De az sem véletlen, hogy például a kokaincsempészek olyan legális iparágakba fektettek, mint a bányászat vagy a fakitermelés.

A legalizáció támogatói gyakran érvelnek azzal, hogy a liberalizált marihuána-piac felszámolná az illegális árusítást. A gyakorlatban ez működik?

Régebben ez csak egy elméleti vita, érdekes gondolatkísérlet volt, amiben én mindig azt az álláspontot képviseltem, hogy nem fog működni.

Mert, ha valamit legalizálunk, az után adózni kell. Ez része is a legalizációs érvelésnek. A feketepiac viszont nem adózik, így még alacsonyabbra viheti az árat, hiszen akkora profitot termel, hogy simán benyeli a nagyobb veszteségeket is.

A feketepiacon ráadásul gond nélkül kijátszható bármilyen szabály:

• bármikor árusíthatnak fiataloknak,
• nem kell engedélyeket kiváltaniuk és
• nem csak marihuánával kereskedhetnek, hiszen a többi drog nem tűnik el.

Rengeteg oka és előnye van annak, hogy valaki a feketepiacon maradjon. Sőt, a legális piac kiváló fedősztori az illegális tevékenységekhez, ugyanúgy, ahogy ez más iparágaknál is megfigyelhető.

Ha a legalizáció valóban megszüntette volna ezt, akkor Kalifornia — a világ ötödik legnagyobb gazdasága — esetében drámai visszaesést kellene látnunk a drogkereskedelemben. Ehhez képest épp növekedés tapasztalható. De ott van Hollandia, ahol kvázi legalizálták a marihuánát, és bizonyos más drogoknak is nagyobb mozgásteret engedtek.

Hollandia kiinduló- és belépési pont az európai kokain számára. Nagyon jól látszik tehát, hogy a drogpolitika igenis számít.

Az előadásában arról is szó esett, mennyire eltorzultak mára az ártalomcsökkentés gyakorlatai. Ennek milyen politikai vonzatai vannak?

Az ártalomcsökkentés eredetileg a marginalizálódott emberekhez, társadalmi csoportok elérését célozta, hogy bevonja őket a rehabilitációs folyamatokba. Ehhez olyan ideiglenes módszereket alkalmaztak, mint például a tiszta tű programok.

Az ilyen ártalomcsökkentő programok működtetői közül sokan valójában drogliberalizációs aktivisták, ez a valódi céljuk.

Ha valaki tiszta tűket ad, és mellette valódi segítséget is kínál a gyógyuláshoz, az akár hasznos is lehet, feltéve, hogy ez nem von el erőforrást és időt a kezelésektől és más, valóban hatékony programoktól. Ha a drogkezelés teljes mértékben finanszírozott, és emellett valaki ártalomcsökkentő tevékenységet is folytat, azzal nincs probléma. De ezeket a folyamatokat a végső gyógyulás irányába kellene terelni, ez kellene, hogy legyen a végső cél, mostanában pedig épp ezt felejtik el sokan. El kell érni ezeket az embereket és csoportokat, de nem szabad meghagyni őket azon a szinten, amin most vannak, a jelenlegi ártalomcsökkentő módszerek viszont csak konzerválnak.

A droghasználat büntetőjogi kezelése mennyire működik? A legalizáció hívei előszeretettel hirdetik, hogy egy jointért nem szabad tönkretenni egy fiatal életét.

Ebben teljesen igazuk van. Nyilván senkit sem kell öt évre börtönbe küldeni azért, mert volt nála egy füves cigaretta. Ott olyan emberekkel találkozna, akikkel nem kellene, és bekerülne a bűnözői hálózatokba. Ezt senki sem szeretné. De azt sem akarhatjuk, hogy ne legyen semmiféle visszatartó erő.

Tehát nem egyik vagy másik szélsőség a válasz.

Ezzel az érvvel pedig sok, józan gondolkodású emberhez is eljutnak, akik joggal mondják, hogy senki életét nem kell derékba törni egy minimális vétség miatt, ez így nem igazságos, és valóban aránytalanul sújtja a szegényeket, a fiatalokat és a színes bőrűeket. Így könnyű belecsúszni ebbe a narratívába. Éppen ezért fontos, hogy ne essünk egyik szélsőségbe sem.

Ha csak a rendészeti oldalra koncentrálunk, rengeteg olyan szer van — például háztartási vegyszerek vagy ragasztók —, amelyeket a rendőrség reálisan nem tud és nem is fog üldözni, pedig azokat is lehet tudatmódosításra használni. Tehát nyilvánvaló, hogy mindkét megközelítésre szükség van.

Az ön felfogása szerint tehát a rehabilitáció fontosabb, mint az ártalomcsökkentés. Hogy lehet a függőséggel küzdőket hatékonyan ebbe az irányba terelni?

Biztosítanunk kell, hogy bőségesen rendelkezésükre álljon tudományos eredményeken alapuló kezelés. Jelenleg rengeteg olyan kezelési módszer létezik, amely nem működik, ezért meg kell győződnünk róla, hogy a rendelkezésre álló opciók valóban hatékonyak-e.

Mindenekelőtt elérhetővé kell tenni ezeket. Ha valaki készen áll arra, hogy segítséget kérjen, rendelkezésre kell állnia a szükséges ellátásnak. Azok számára is, akik nem önszántukból kezdik meg a gyógyulás felé vezető utat.

Ráadásul ez működik, ez az igazán figyelemreméltó. Biztosítanunk kell, hogy a tizenkét lépéses programok könnyen hozzáférhetőek legyenek. Minden ilyen jellegű segítségnek rendelkezésre kell állnia, hogy valóban be tudjuk őket vonni a gyógyulási folyamatba, és ugyanezért fontos a családi támogatás és a stabil családi háttér is.

Rengeteg mindent tehetnénk, de ehhez olyan társadalmi struktúrákat kell kialakítanunk, amelyek segítséget nyújtanak az érintetteknek.

Jelenleg azonban a világban ennek épp az ellenkezője igaz.

***

Fotó:  FABRICE COFFRINI / AFP