Pressman vigyázó szemét kénytelen az Orbán-barát republikánusokon tartani?

Lehet, hogy magyar a miniszterelnök nem ad csevegős nagyinterjút a baloldali lapoknak, de mióta megérkezett hazánkba Pressman úr, azok az amerikai nagykövettel vigasztalják magukat. Április elején a Népszava kísérhette el alásszolgájaként Pressman urat, amiből kiváló bekérdezős, bocsánat, rajongói cikk született. Kedden meg a 444 jelentette be, hogy szerdán bejelent valamit a nagykövet. Mégpedig: „az amerikai kormány új intézkedést tervez a magyar kormány megbüntetésére, például felmerült, hogy szankciót vetnek ki befolyásos személyekre”. 

Hát na, ez és más hasonló belengetések magasra tették a lécet mind jobb- és baloldalon, utóbbi lapjai például alig várták, hogy Orbán további elszigetelődéséről, sőt, akár kitiltásáról cikkezhessenek. Beindult a baloldali vágyvezérelt gondolkodás a „minél rosszabb a kormánynak, annál jobb nekünk” elve alapján. Egy napig nem aludtak a balos kollégák, kedd éjjel alig várták a reggelt, szerdán kávé nélkül sem bírtak magukkal, hogy délután öt után világgá kürtölhessék, micsoda büntetéseket kapott a magyar vezetés az Amerikai Egyesült Államoktól (alásszolgája, Pressman úr, tessék már valami csúnyát bejelenteni!). Szóval titokban Orbán fejére vágytak, de legalább Szijjártóéra, de legalább néhány hétköznapi politikuséra, a la Ukrajna (ők mondjuk be sem jelentik a kitiltást, az érintett csak a határon szembesül vele, hogy visszafordítják).

Aztán az eredmény úgy sikerült, mint mikor egy nagyon várt film félremegy, és a nézők otthagyják a popkornt a moziban, meg a filmet is. Bár persze bizonyára a nagykövetségi sajttájról nem szivárgott el a baráti média, de a kedélyek euforikusból mérgesbe válthattak át.

Nem mondom, lehet, hogy az adott orosz kötődésű banknak ez fáj, bár nem tudom, milyen gyakran utazgattak az érintettek az Egyesült Államokba. A magyar kormány is vette a jelzést, kilépett a Nemzetközi Beruházási Bankból.

Szóval az egész inkább szimbolikus aktus, nagyobb a füstje, mint a lángja, és a lényege talán az üzengetés – nem is elsősorban a magyar, hanem főleg az orosz kormánynak. Ha az ukrajnai háború amerikai-orosz proxyháborúvá vált, akkor mi itt egy diplomáciai mellékhadszíntér lettünk Pressman úrnak köszönhetően. Nekünk üzen, de elsősorban valójában az oroszoknak (persze ez a részemről puszta kremlinológia). Nem tudom, a háttérben ez kinek mennyire fáj, de az biztos, hogy a magyar baloldali médiának az fáj most nagyon, hogy nagyobb vadakat vártak. Persze egyébként most úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Eddig a hangulatuk volt magasan, most a vérnyomásuk lett.

Ugyanakkor a dolognak van még egy olvasata. A múltkoriban épp azt fejtegettem, hogy a magyar kormány versus David Pressman konfliktus elsősorban nem Amerika–Magyarország-konfliktus, és nem nyugat–kelet-konfliktus,

Ez abból látszik, hogy az előző adminisztrációval és az előző nagykövettel igen kiválóan kijöttünk egymással. És abból is látszik, hogy a republikánusokkal egyre szorosabb kapcsolatot épít ki a magyar jobboldal.

Itt volt például tavaly tavasszal a CPAC, és itt lesz idén is májusban. Az amerikai és a magyar jobboldal barátkozásának a CPAC – az amerikai jobboldal talán legfontosabb seregszemléje – az egyik fő terepe. Ron DeSantis floridai kormányzót egyre többen nevezik a floridai Orbánnak – a jobboldal részéről ez egy elismerés, a baloldal részéről pedig megrökönyödés. Mindenesetre az amerikaiak egyre nagyobb érdeklődéssel figyelik a magyar gender-, család- és bevándorláspolitikát.

Tekintve, hogy a kapcsolatok az amerikai jobboldallal Donald Trumpig érnek, aki mindenféle politikai célzatú New York-i perek ellenére is jelen pillanatban a legesélyesebb republikánus elnökjelölt-jelölt, mindez nehezen volna kihagyható a képletből az amerikai diplomácia szempontjából is.

Szóval abba, hogy pusztán pár bankárt sikerült kitiltani Amerikából (akik amúgy sem biztos, hogy egy-egy nyaraláson túl odamentek volna), belejátszhatott az is, hogy – akármennyire is utálja Biden a republikánusokat – az amerikaiak magyarországi nagykövetének mindenképp fél szemét a vibráló republikánus-fideszes kapcsolatrendszeren kell tartania. Már nem csak megfigyelés céljából, hanem figyelembe vétel céljából is. Azaz

Sok gyümölcse van a CPAC-nek és ennek az amerikai-magyar jobboldali közeledésnek, és lehetséges, hogy az egyik az ez.

A nyitóképen: David Pressman. Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd