A baloldal dekonstruál, a tradicionalitás teremt

A baloldalon az elmúlt években újra

a mainstream világmédiától egészen a magyar ugar ellenzéki bozótosáig, valamint a kocsmák és könyvtárak mélyéig, ami a legszembetűnőbben (és a legröhejesebben) a vélt vagy valós, de mindenképpen jelentéktelen identitások bálványimádásában csúcsosodik ki.

Egy történet 2019-ből, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból: sorban álltunk a pénztárnál, a büfé mellett, hosszú volt a sor. Előttem egy lány meg egy fiú beszélgetett, diákok lehettek, húsz év körüliek, ismerkedtek: félig randi, félig véletlen. A nagy semmiről beszéltek egy ideig, aztán a fiú egyszer csak azt mondta:

– Amúgy én nem vagyok magyar.

Nagyjából erre kaptam föl a fejemet, mert nyilvánvaló volt, hogy de igen. A lány is furcsállotta a dolgot. A beszélgetés csöppet leegyszerűsítve a következőképpen zajlott.

– Nem is tudom – mondta a fiú. – Szar ez az egész. Nem tudok azonosulni vele. Valójában skandináv vagyok.

– Viccelsz? – kérdezte a lány. 

– Nem – mondta a fiú.

Látszott is, hogy nem viccel. Elégedetten, intelligensen mosolygott és a könyvtár üvegburáját bámulta. Fikarcnyi rossz szándék sem volt benne, leszámítva a látens öngyűlöletet. Áradt belőle a szabadság és az O1G. Amikor nagyjából ötödször ismételte el, hogy ő nem magyar, akkor nem bírtam tovább. (Talán azért, mert akkoriban olvastam Danyiil Harmsz abszurd történetét az identitás teljes megsemmisüléséről, A 10-es számú kék füzet című irodalmi remeket, és nehéz volt szembesülni a pusztulással hús-vér emberek között.)

Megszólítottam az álskandináv srácot.

– Én valójában teknősbéka vagyok – mondtam.

Mindketten gyanakodva néztek hátrafelé.

– Csak vicceltem – tettem hozzá gyorsan, mert konfliktuskerülő is vagyok.

Aztán jót nevettünk, és egy pillanatra magam is elhittem, hogy a mosoly országában élek.

Pedig a helyzet már rég nem vicces. A konkrét esetben az álskandináv diák csupán követte az importált divatot, ennyi történt. Ő „csupán” kiürült belül és elvesztett egy olyan alapértéket, ami alanyi jogon járt volna neki, ha el nem rabolják tőle. Mert nem lehet máshogy mondani:

miközben intelligensen bámulod a könyvtár mennyezetét. Sőt, még hálás is leszel érte, mint az álskandináv fiú. Épp ezeket a definiálhatatlan, időtlen, megújuló erőforrásokat: az otthon, a haza szimbólumát, magát a termékeny kötődést őrzi a tradicionalitás, és ugyanezeket támadja a politikai baloldal izmosabb fele.

A jó hír, hogy ugyanabban a pillanatban, amikor az amerikai és nyugat-európai mainstream a dogmák bigott őrzésének a hibájába esett (a „liberalizmus” ugyanis az érdeklődő attitűd helyett felvette a dogmatikusat), egyben belezuhantak egy ördögi spirálba:

Mivel az újféle identitásokat és a nyelvhasználatot érintő definíciók naponta változnak, az elvárások száma egyre duzzad, a szexuális kisebbségek száma pedig a végtelenhez közelít, így előállt az a képtelen helyzet, hogy

hiszen a naponta változó elvárásoknak egyszerűen nem lehet megfelelni. Vagyis a hülyeség nem életképes modell.

Egyrészt van, aki kiszól a bégetésből, mint a Harry Potter-sorozat írónője, akinél elszakadt a cérna, és kijelentette, hogy csak a nők menstruálnak (igen, ez azt jelenti, hogy a progresszív körök máshogy látják azt, amit nem lehet máshogy látni), másrészt a liberálisnak nevezett elit

bármelyik jelentéktelen részidentitást meg lehet sérteni, akár több száz vagy ezer évvel visszamenőleg, így az emberiség megközelítőleg 100 százalékára kilövési engedélyt bocsátottak ki. Így vált bűnbakká a római császároktól kezdve Kolombuszon át a propagandacsatornává züllött New York Times munkatársáig mindenki az ég alatt. 

Nincs határ: terror van.

Magyar valóságra lefordítva: az orbánozáson kívül a magyar ellenzék tíz év alatt képtelen volt életszagú és előremutató gondolatokat megfogalmazni a politikai éterben. Maradt Baranyi Krisztina ferencvárosi BLM-szobra, Gyurcsány Ferenc, Fekete-Győr András és Donáth Anna napi három, főként a nyugati sajtó pillanatképét rögzítő Facebook-bejegyzése, „a család az család” szlogen, no meg a Pride. Kábé ennyi. Egyetlen megnyilvánulásra sem emlékszem, hogy megkérdőjeleztek volna egy nyugati divathullámot. Szobordöntés, a genderlobbi szélsőségei, emberek kitörlése a történelemből, a BLM gyújtogatása és őrjöngése decens polgárok magánterületén – és a magyar politikai ellenzék térfelén laboratóriumi csönd.

amiket a szürreális körülmények között működő amerikai oktatás és tébolyodott mainstream újságírók ötölnek ki napról napra.

Az aktuális emancipációs erőszakhullám tombolása nélkül a Tóth Kriszta-féle botrány sem született volna meg. Rátámadni a nőimádó, totál liberálisnak számító Jókai nőalakjaira (akik nem olyanok mint például Meghan Markle vagy Oprah Winfrey, az új arisztokraták) olyan alacsony intellektuális színvonalat jelent, amivel fölösleges vitatkozni. Tóth Kriszta akciója bemutatta a „bűn” történelmi múltba való visszavetítésének abszurd művészetét.

Meggyőződésem, hogy a tradíció híveinek politikai irányultságtól függetlenül az attitűdre kell koncentrálnia, nem a dogmákra és definíciókra. Ha a tradicionalitás (akár baloldali) kéviselői követik a mainstream zsákutcát, akkor az immanens, magától értetődő és újratermelődő értékek fokozatosan kivesznek az életünkből, könyvtárak mennyezetét bámuló álskandináv srácokká változunk mindannyian.

A egyéni szabadságjogokon, környezetünk megóvásán, hazaszereteten, lokális kötődéseken és a szimbólumok őrzésén nyugvó tradicionális szemlélet azért fog megmaradni, mert természeténél fogva befogadó és integráló. Nincs szüksége tagadásra.

Fotó: MTI