Az újraolvasás szükségességéről

Az elmúlt tíz évben kiderült, hogy a férfi az nő, a nő pedig férfi, az apa tulajdonképpen anya és fordítva. Az amerikai utcákon fiatal, fehér diáklányok rasszistázzák a fekete, középkorú rendőröket. A Netflixen egymást érik a sorozatok, amikben a legtermészetesebb dolog, hogy a még pár éve is elképzelhetetlen álidentitások, életérzések tömege jár-kel a Föld nevű bolygón, azt a hatást keltve, mintha a társadalom egyik fele eleve a hagyományostól eltérően élne, a másik, elmaradottabb és butácskább fele pedig úgy szeretne élni, de magának sem meri bevallani. Megpezsdültek az egyszerű ember mindennapjai, na.

Sokakból (tulajdonképpen a társadalom túlnyomó többségéből, főleg nyugatról keletre és északról délre haladva) ez a fenomén tudatos megfigyelésből adódó vagy csupán a közérzet szintjén jelentkező rosszérzést, akár frusztrációt vált ki: ők az elmaradottabb, butácskább személyek, a rossz emlékű múlt mementói, akiket például a Netflix sorozatai hülyének néznek. De a Netflixről majd legközelebb, hiszen itt van nekünk a világirodalom, en bloc.

A sorok írója nemrég beleolvasott az Odüsszeiába, egyik kedvencébe, amikor megvilágosodott a maga módján. Arra jött rá, hogy az elmúlt tíz év őrületével szemben fölösleges hadakozni, idegeskedni, elméleteket gyártani: semmi szükség rá, létezik energiatakarékosabb és élvezetesebb megoldás az ellenállásra, vagy éppen a szellemi alapállásunk újraépítésére. Nem kell hetente kiizzadni világmegváltó gondolatokat. Kezdetnek

A jófajta szépirodalom ugyanis (bármilyen hihetetlennek tűnhet) a manapság jobboldalnak, vagy konzervatívnak nevezett világlátást támogatja, teljesen öntudatlanul és természetesen. Hogy miért? Azért, mert a konzervatív világkép tapasztalatokon alapul és a konkrét valóságban gyökeredzik, a neoliberális/baloldali pedig főként ideológiákban. Az ideológia pedig folyton eltávolodik attól, amiről egyedül érdemes írni. Na, de mindegy is.

végtelenben horgonyzó, nagy erejű szimbólumokat bontanak ki. A szélsőséges feministák és a meleglobbi okoskodása nem azért nem kap komoly szerepet a minőségi irodalomban, mert nem léteznek melegek és hisztérikus jogvédők a golyóbison: hanem azért, mert egész egyszerűen nem elég fontos, amit képviselnek. Az írók se akarnak rosszat maguknak: nem írnak arról, ami önmagában senkit sem érdekel. Bemutatni a jelenséget más kérdés, de nem erről beszélünk. Az írók politikai véleménye és szerepvállalása pedig ebből a szempontból lényegtelen.

Homérosz Odüsszeusza végül így vagy úgy, de hazatér a családi tűzhelyhez. A hazatérés motívuma nélkül értelmét vesztené a szellemi alapul szolgáló kerettörténet. Szóval

nem veszi föl az összes vallást és szokást, amelyikbe belebotlik. Esze ágában sincs, inkább hazamegy.

Dosztojevszkij Raszkolnyikovját nem érheti vád, hogy ne lenne elég modern: agyal, kételkedik, gyilkol, kurvázik. Aztán fogja magát, beleszeret egy nőbe(!), a szerelem és a vallás ereje (Szonya révén) győzedelmeskedik idegbeteg énjén. Még Szibériát is vállalja...és még véletlenül sem kapaszkodik tovább az ideológiába, ami végül gyilkosságba taszította.

Faulkner, Hemingway vagy Cormac McCarthy hősei a férfi és a nő szerepvállalásának csodálatos dokumentumai, könyveik tele vannak az emberlét ellentmondásosságával, összetettségével és hősiességével. Meg mindazzal, amitől az amerikai egyetemek, vagy a nyugat-európai liberális pártok képviselői hidegrázást kapnak.

Charles Bukowskinál nehéz lenne öntörvényűbb, nyitottabb, szabadabb gondolkodású írót találni. Az alkoholizmusban és a nők bűvkörében botorkáló amerikai mégis a legelemibb kérdéseket feszegeti: nők és férfiak, lét és nemlét, szerelem és magány.

A sort a végtelenségig lehetne folytatni: női és férfi szerzőkkel, magyarokkal és nem magyarokkal egyaránt, 3000 évvel ezelőttről éppúgy, mint a tavalyi évről. És igen, nem állunk egy helyben,