Az elmúlt tíz évben kiderült, hogy a férfi az nő, a nő pedig férfi, az apa tulajdonképpen anya és fordítva. Az amerikai utcákon fiatal, fehér diáklányok rasszistázzák a fekete, középkorú rendőröket. A Netflixen egymást érik a sorozatok, amikben a legtermészetesebb dolog, hogy a még pár éve is elképzelhetetlen álidentitások, életérzések tömege jár-kel a Föld nevű bolygón, azt a hatást keltve, mintha a társadalom egyik fele eleve a hagyományostól eltérően élne, a másik, elmaradottabb és butácskább fele pedig úgy szeretne élni, de magának sem meri bevallani. Megpezsdültek az egyszerű ember mindennapjai, na.
Sokakból (tulajdonképpen a társadalom túlnyomó többségéből, főleg nyugatról keletre és északról délre haladva) ez a fenomén tudatos megfigyelésből adódó vagy csupán a közérzet szintjén jelentkező rosszérzést, akár frusztrációt vált ki: ők az elmaradottabb, butácskább személyek, a rossz emlékű múlt mementói, akiket például a Netflix sorozatai hülyének néznek. De a Netflixről majd legközelebb, hiszen itt van nekünk a világirodalom, en bloc.
A sorok írója nemrég beleolvasott az Odüsszeiába, egyik kedvencébe, amikor megvilágosodott a maga módján. Arra jött rá, hogy az elmúlt tíz év őrületével szemben fölösleges hadakozni, idegeskedni, elméleteket gyártani: semmi szükség rá, létezik energiatakarékosabb és élvezetesebb megoldás az ellenállásra, vagy éppen a szellemi alapállásunk újraépítésére. Nem kell hetente kiizzadni világmegváltó gondolatokat. Kezdetnek
elég lesz hátradőlni és újraolvasni (akár olvasgatni) a világirodalmat.
A jófajta szépirodalom ugyanis (bármilyen hihetetlennek tűnhet) a manapság jobboldalnak, vagy konzervatívnak nevezett világlátást támogatja, teljesen öntudatlanul és természetesen. Hogy miért? Azért, mert a konzervatív világkép tapasztalatokon alapul és a konkrét valóságban gyökeredzik, a neoliberális/baloldali pedig főként ideológiákban. Az ideológia pedig folyton eltávolodik attól, amiről egyedül érdemes írni. Na, de mindegy is.
A jelentős irodalmi művek központi gondolatai szinte kivétel nélkül az alapvető identitások körül forognak,
végtelenben horgonyzó, nagy erejű szimbólumokat bontanak ki. A szélsőséges feministák és a meleglobbi okoskodása nem azért nem kap komoly szerepet a minőségi irodalomban, mert nem léteznek melegek és hisztérikus jogvédők a golyóbison: hanem azért, mert egész egyszerűen nem elég fontos, amit képviselnek. Az írók se akarnak rosszat maguknak: nem írnak arról, ami önmagában senkit sem érdekel. Bemutatni a jelenséget más kérdés, de nem erről beszélünk. Az írók politikai véleménye és szerepvállalása pedig ebből a szempontból lényegtelen.
Homérosz Odüsszeusza végül így vagy úgy, de hazatér a családi tűzhelyhez. A hazatérés motívuma nélkül értelmét vesztené a szellemi alapul szolgáló kerettörténet. Szóval
nem ragad ott egy random szigeten, nem operáltatja át magát szirénné,
nem veszi föl az összes vallást és szokást, amelyikbe belebotlik. Esze ágában sincs, inkább hazamegy.
Dosztojevszkij Raszkolnyikovját nem érheti vád, hogy ne lenne elég modern: agyal, kételkedik, gyilkol, kurvázik. Aztán fogja magát, beleszeret egy nőbe(!), a szerelem és a vallás ereje (Szonya révén) győzedelmeskedik idegbeteg énjén. Még Szibériát is vállalja...és még véletlenül sem kapaszkodik tovább az ideológiába, ami végül gyilkosságba taszította.
Faulkner, Hemingway vagy Cormac McCarthy hősei a férfi és a nő szerepvállalásának csodálatos dokumentumai, könyveik tele vannak az emberlét ellentmondásosságával, összetettségével és hősiességével. Meg mindazzal, amitől az amerikai egyetemek, vagy a nyugat-európai liberális pártok képviselői hidegrázást kapnak.
Charles Bukowskinál nehéz lenne öntörvényűbb, nyitottabb, szabadabb gondolkodású írót találni. Az alkoholizmusban és a nők bűvkörében botorkáló amerikai mégis a legelemibb kérdéseket feszegeti: nők és férfiak, lét és nemlét, szerelem és magány.
A sort a végtelenségig lehetne folytatni: női és férfi szerzőkkel, magyarokkal és nem magyarokkal egyaránt, 3000 évvel ezelőttről éppúgy, mint a tavalyi évről. És igen, nem állunk egy helyben,
az élet sziporkázva változik körülöttünk: csak az nem változik, amiről valójában szól.