A tudatipar, a Netflix, az HBO és a BLM-projekt idomtalan, átlátszó nyomulása tesz minket türelmetlenné.
Arra, hogy rasszista legyek, jó esélyekkel születtem. Fehér vagyok, vidéki, hímnemű, magyar, ráadásul a templom mellett laktam a falu közepén. A helyzet súlyos volt, majdnem reménytelen.
Az lehetett a szerencsém, hogy a bennem élő rasszistát megzavarta egy pár körülmény a kitörésben: a faluban nem éltek cigányok, az országban nem éltek feketék, és a rasszizmus mint olyan nem jelent meg a napjaimban. Akkor meg hogyan lehetne foglalkozni vele?
A helyzet azzal bonyolódott, hogy kisgyermek koromtól rögeszmésen vonzódtam a színes bőrű nemzetek focicsapataihoz: brazil és nigériai drukker voltam, Amunike, Amokachi, Okocha... máig fejből tudom sorolni. Így teltek az öntudatlanságban lebegő, boldog évtizedek.
Az idilli állapot 2021 januárjában változott meg gyökeresen (előkészítő évek hosszú sora után), amikor egy héten belül kettő fontos esemény történt: 1) Nobel-békedíjra jelölték a Black Lives Matter mozgalmat. „A felterjesztő Petter Eide norvég képviselő szerint a mozgalom arra vette rá a világ országait, hogy saját társadalmukban is megküzdjenek a rasszizmussal.” 2) Eljutottam a Warrior című, HBO-GO-n futó sorozat második évadjának hetedik részéhez.
Magát a fölismerést aha-élménynek hívják: végtelenül bonyolultnak tűnő problémák válnak végtelenül egyszerűvé egy szempillantás alatt. A két esemény (BLM, Warrior) tulajdonképpen ugyanaz: az elemi hülyeség trónfoglalása.
Ezért juthat eszébe politikai vezetőknek, hogy az emberszabásúak vandalizmusáig és fosztogatásáig eljutó tüntetéseket békedíjra (!!!) jelöljék; és ezért juthat eszébe jó nevű rendezőnek, hogy elkészítse a Warrior című sorozat második évadjának hetedik részét.
Hogy a BLM micsoda, mit akar és mi van mögötte, nagyjából mindent tudunk, a Mandiner végigkövette a téboly születését és elhatalmasodását, így részleteiben nem ecseteljük. Olvashat róla itt, vagy itt, vagy akár itt.
Az utcákon értelmezett BLM azonban minden gusztustalansága ellenére szemből támad: legalább látható.
A Warrior és a többi HBO-GO-s és netflixes sorozat viszont annak a tudatiparnak a része,
Egyszerűbben szólva: életünk minőségét és tartalmát.
A Warrior hivatalos és szenvtelen ismertetése valahogy így nézne ki: az akciósorozat a 19. század második felében játszódik San Franciscóban. A történet középpontjában egy fiatal harcművész, Ah Sahm (Andrew Koji) áll, aki titokzatos körülmények között érkezik Kínából az Egyesült Államokba. A kínai negyed legerősebb, szervezett bűnözésből élő családjához csatlakozik. A Cinemax sorozata Bruce Lee írásaiból készült, alkotóként pedig Jonathan Tropper (Banshee) és a Justin Lin jegyzi.
A nem hivatalos ismertetés pedig így szól: az elnyomott kínaiak a csúnya, gonosz fehérek ellen harcolnak egy alapvetően elnyomó világban,
Nagyjából ennyi. Ugye, már ismerősebb?
Mindeközben a koreográfia, a verekedések és a díszlet kiválóak, az alaptörténet pedig elviszi a sorozatot: íme a hatáskeltő tehetség diadala a szórakozni vágyó szerencsétlenek fölött. Többek között fölöttem is.
A fullba tolt ideológia az ominózus részben találja meg önmagát: a rendezők legőszintébb pillanatai ezek. A kínai nyilvánosház biszex, kínai tulajdonosnője és alaposan felkészített női bérgyilkosa végtelenségig kizsákmányolt kínai prostituáltakat szabadítanak ki gonosz, szőrös, fehér férfiak karmaiból. (A sorozat egyetlen szimpatikusra gyúrt „fehérférfi” karakterét az menti meg a nagyvilág ítéletétől, hogy fekete szerelme volt.) Aztán felbukkan a katolikus pap: hidegvérű gyilkos, aki a gyóntatófülkében seftel bárkivel, aki fizet neki a legótvarabb ügyek megoldásáért. A katolikus pap ügyintézői hentesként dolgoznak: fehér, szőrös férfiak, akiket megbíznak a biszex, kínai tulajdonosnő kiiktatásával, ami persze nem sikerül, és a kínai csaj lenyomja őket.
Így tovább orrvérzésig.
Az utóbbi hónapokban (mindegy, miért) sorozatok tucatjait néztem végig az HBO-GO-n és a Netflixen. Központi állításom, hogy
Amikor csupán csak „tudod”, hogy az egész egy ideológiai baromság, akkor továbblépsz, nem is foglalkozol vele. Szavak, semmi más. De ha kapsz egy pofont vagy egy gyomrost, akkor nehéz tovább lépni.
Hosszú évek óta foglalkozom harcművészettel, ismerem az érzést, amikor megütnek: hiába a legjobb barátod, zsigerből visszatámadsz. Kicsit megszédülsz és közben felmegy a pumpa.
Nehéz szavakkal, ideológiai nyomulással elérni azt a hatást, amit egy lecsúszott ütéssel, rúgással egyszerű. A sorozatok (leszámítva egypár igazán jót, amiknek az aránya csökken) megugrották a mércét. A Warrior második évadának hetedik része közben konkrétan úgy éreztem, mintha pofoznának. És igen: a szőrös, kegyetlen, fehér henteseknek drukkoltam a biszexuális, kínai nyilvánosház-tulajdonosnő ellen. Azt kívántam, hogy verjék ki belőle a szart is.
Íme, így születik a „rasszizmus” 2021-ben. Így válik agresszív állat a volt Nigéria-drukkerekből.
Mert az ismételgetéssel – a homoszexuális szál bekúszásával minden egyes sorozatban az első évad kb. második részében, a bőrszínekkel való zsonglőrködéssel, ugyanannak a primitív világnézetnek a szajkózásával – csak azt a dühöt fokozzák, ami abból fakad, hogy hülyének néznek.
Mivel a radikális ideológusok és intézőembereik manapság nem irthatják ki a fél világot,
Az aránytalanság kiszúrja a szemünket: ha valaki nem egy kisebbség tagja, sok esetben képtelen becsatlakozni a filmek belső valóságába, a „művészet” nem szervesül. Csak egy szintig lehet azonosulni olyan identitásokkal, amiket nem érzel magadénak: a szint után jön a kopp és a semmi.
Nem a heideggeri Semmi, hanem a legsivárabb, hétköznapi, falkaparós semmi: az értéktelenség érzete.
Nincs forrása a filmekből áradó gondolatiságnak, egyedül a katatóniás hisztéria (valamiféle tömeghisztéria, mint a középkori haláltánc vagy a röhögőgörcs), ami az Egyesült Államok utcáiról, a demokrata városi tanácsokból és az egyetemi kampuszokról származik. Bonyolítják, hogy mélyebbre menjen, de nem megy mélyebbre, mert így működik az ideológia – horizontálisan, nem vertikálisan.
Ha az egyre sematikusabb sorozatok mégis jól futnak, annak egyetlen oka az lehet, hogy az idomítás, egyre szélesebb körökben, lassan beérik.
Ez hát a képzelt strukturális rasszizmus valós párhuzama: strukturális gyűlölete valakiknek (jelen esetben a fehér, lehetőleg szőrös férfiaknak), csak azért, hogy a gyűlölködők jónak (ne pedig valódinak) látszódjanak: a legprimitívebb tartalom magas vizuális színvonalon.
és egyáltalán nem az energia reflektív, őszinte, fiatalos világgá üvöltése, mint például a rock and roll születésekor. Ezért nem lehet szeretni őket, sőt, ezért kezdjük meggyűlölni az egész idomítósdit.
A helyzet az, hogy az élet rövid, ennek a rövid életnek pedig csak a töredék idejében vagyunk képesek valódi nyitottságra és odafigyelésre: ezekbe a pillanatokba türemkednek be a Warriorhoz hasonló tudatmódosító sorozatok, hogy ellopják, ami önálló és valódi maradt belőlünk.
(Fotó: MTI)
Kérdezhetnéd persze, hogy minek beszélek itt önmagamról, amikor te vagy a levél címzettje. Azért, kedves Péter, mert megszólítva érzem magam. Általad érzem megszólítva magam. Győrffy Ákos írása.
Visszatér szülőhazájába a szaúdi Al-Hilalnál hihetetlen összegeket kereső, de szinte csak perceket játszó dél-amerikai futballzseni.
A rapper időzavarba került.
Az író szerint „végre van egy magyar politikus, aki tehetségesebb az összes eddiginél”.
Hermész a görögöknél az istenek hírnöke, emellett az irodalom védelmezője is volt. Nem tudom elhessegetni magamtól az érzést, hogy talán ezért volt valami közünk egymáshoz.
Norvégiában világvége-hangulat van, amióta a vb-n kikapott Brazíliától a férfi kézilabda-válogatottjuk.
Chema Rodríguez elsősorban a hozzáállást hiányolta a franciáktól elszenvedett hétgólos vereség alkalmával, bár sem a védekezésünk, sem a támadásunk nem működött, és a játék többi eleme sem volt rendben. Bánhidi Bence pedig arról beszélt, hogy az ellenfél helyett végül saját magunkat leptük meg.
Kérdezhetnéd persze, hogy minek beszélek itt önmagamról, amikor te vagy a levél címzettje. Azért, kedves Péter, mert megszólítva érzem magam. Általad érzem megszólítva magam. Győrffy Ákos írása.
