Az elmúlt évtizedekben (évszázadokban?) a normalitás az unalmas szinonimája lett. A „normalitásba kényszerített” jobboldal a közéleti egyensúly érdekében, hogy ne szürküljön el végleg, egyben nagyotmondásra is kényszerül, így fakadnak búvópatakként az elsietett megmondások erről, arról, egyszóval mindenről. Tökéletesen mindegy, mi volt Demeter Szilárd szándéka, mennyi igazság lapul a szavak mögött:
amit jobboldaliként mondasz, annak minden szavát meg kell fontolnod, patikamérlegen súlyoznod, rettegned kell a Világ közvéleményétől.
Ha baloldaliként érzel ellenállhatatlan késztetést az erős kifejezésekre? Patkányoznál, vagy kreténezél egy jót? Genetikusan alattvalónak neveznéd nemzettársaidat? Nos, a következő a helyzet: túlérzékeny lázadó vagy, hangyányit bunkó művész vagy, intelligens vagy, aki átlát a szitán, esetleg mindhárom egyszerre, ráadásul el vagy nyomva gonoszul és rendszerszintűen. Elképzelhető, hogy az elnyomottak érdekeit képviseled (szerinted), ami jelen esetben tökmindegy: a lényeg, hogy Jó vagy, aki a Rossz ellen küzd.
De miről beszélek? Leegyszerűsítve a következőről: a konzervatív/jobboldali/nemzeti/lokalista tengely napjainkban tapasztalható, történelmi szinten is meghökkentő, kedvezőtlen alapállapota arra vezethető vissza, hogy az örök mese szempontjából a gonosz szerepébe kényszerült, nagyjából a 60-as évek végétől számítva. Az ember, mit lehet tenni, lusta és könnyelmű, szereti a semmitmondóbb végén megfogni a dolgokat: erre hosszú évezredekig nem volt lehetősége, leszámítva pár villanást a történelemben, de mindegy is: az 50-es, 60-es évek jóléti robbanása kellett ahhoz, hogy a lustaság és önimádat szárba szökkenhessen, monopolizálja a Jót, a Rosszat, a Lázadást és a Művészetet (csak hogy pár jelentős szimbólumot említsek), és elkezdje írni a mesét.
Ez a kulcs: a meseírás monopóliuma.
Talán hihetetlen, de felmerül a következő kérdés: ki akarna dolgozni, nehéz gondolatokat szülni, ellentmondásokat feloldani és a lét tükre előtt izzadni nonstop, ha nem muszáj, ha meg lehet élni abból, hogy a Rosszat támadod? Hiszen ez a szitu – két legyet csapásra: megvan a betevőd, plusz Jó vagy, jó ember, édes Istenkém, aki hol állhatna máshol, mint a történelem jó oldalán. Ugye ismerős?