Szigetelőszalaggal a falra ragasztottak egy banánt: hatmillió dollárért azonnal lecsapott rá egy „műgyűjtő”
Újra kitett magáért a világhírű olasz művész.
Ha a narratíván nem tud változtatni a jobboldal, politikai értelemben vége a dalnak. Vadiúj mesekönyvre, vadiúj klaviatúrára van szükség.
Az elmúlt évtizedekben (évszázadokban?) a normalitás az unalmas szinonimája lett. A „normalitásba kényszerített” jobboldal a közéleti egyensúly érdekében, hogy ne szürküljön el végleg, egyben nagyotmondásra is kényszerül, így fakadnak búvópatakként az elsietett megmondások erről, arról, egyszóval mindenről. Tökéletesen mindegy, mi volt Demeter Szilárd szándéka, mennyi igazság lapul a szavak mögött:
Ha baloldaliként érzel ellenállhatatlan késztetést az erős kifejezésekre? Patkányoznál, vagy kreténezél egy jót? Genetikusan alattvalónak neveznéd nemzettársaidat? Nos, a következő a helyzet: túlérzékeny lázadó vagy, hangyányit bunkó művész vagy, intelligens vagy, aki átlát a szitán, esetleg mindhárom egyszerre, ráadásul el vagy nyomva gonoszul és rendszerszintűen. Elképzelhető, hogy az elnyomottak érdekeit képviseled (szerinted), ami jelen esetben tökmindegy: a lényeg, hogy Jó vagy, aki a Rossz ellen küzd.
De miről beszélek? Leegyszerűsítve a következőről: a konzervatív/jobboldali/nemzeti/lokalista tengely napjainkban tapasztalható, történelmi szinten is meghökkentő, kedvezőtlen alapállapota arra vezethető vissza, hogy az örök mese szempontjából a gonosz szerepébe kényszerült, nagyjából a 60-as évek végétől számítva. Az ember, mit lehet tenni, lusta és könnyelmű, szereti a semmitmondóbb végén megfogni a dolgokat: erre hosszú évezredekig nem volt lehetősége, leszámítva pár villanást a történelemben, de mindegy is: az 50-es, 60-es évek jóléti robbanása kellett ahhoz, hogy a lustaság és önimádat szárba szökkenhessen, monopolizálja a Jót, a Rosszat, a Lázadást és a Művészetet (csak hogy pár jelentős szimbólumot említsek), és elkezdje írni a mesét.
Talán hihetetlen, de felmerül a következő kérdés: ki akarna dolgozni, nehéz gondolatokat szülni, ellentmondásokat feloldani és a lét tükre előtt izzadni nonstop, ha nem muszáj, ha meg lehet élni abból, hogy a Rosszat támadod? Hiszen ez a szitu – két legyet csapásra: megvan a betevőd, plusz Jó vagy, jó ember, édes Istenkém, aki hol állhatna máshol, mint a történelem jó oldalán. Ugye ismerős?
Így történhetett, hogy a művészvilág és a politikusi elit jelentős része a liberális felfogásból adódó könnyítéseket választotta a 20. század (irományunk szempontjából) döntő évtizedeiben, aztán már csak újra kellett termelnie önmagát...a gyökerekről meg is feledkezhetett. Úgy is van. Ki ne akarna Jó és Igaz lenni? Miért kellene egyensúlyba hozni a féktelen újításvágyat a megőrzés hasonlóan érvényes, ellenirányú törekvéseivel, ha nem muszáj? Miért fektetnénk hangsúlyt a társadalmakban fellelhető, végtelen számú érdek harmonizálására, ha van egyszerűbb út: vegyünk pár Jó (lefordítva: primitív) szempontot, és érvényesítsük őket minden áron.
Jöhet, hadd szóljon.
A kreatív gondolkodókban, vizuális megjelenítőkben gazdagabb liberális oldal saját gyermetegségéből, egyben hatáskeltő tehetségéből fakadóan és az említett könnyítésekben megpihenve képes volt lenyomni az óvodai menzák hangulatát árasztó filozófiáját a nyugati világ négyötödének a torkán az elmúlt évtizedekben. Így válik feketévé és fehérré minden mozzanat, előttünk kel életre a mesék szimbólumokból építkező narratívája. A kutya ott van elásva, hogy ezek a szimbólumok (pl. Jó, Rossz, Lázadás, Művészet) aktuálpolitikát tükröznek, nem az eredeti szerepüket viszik tovább. Kicsit tömörebben: „hatvannyolcaséknak” sikerült meghekkelni a szimbólumokat.
Ebben élünk most, ők írják a mesét. Ha a narratíván nem tud változtatni a jobboldal, politikai értelemben vége a dalnak. Vadiúj mesekönyvre, vadiúj klaviatúrára van szükség. Amúgy nem bonyolult: el kell mondani, ami van, csak kicsit máshogy.
(Kép: Fortepan/Album004)