Már nem vicc

A minap meghatározó élményem akadt a TÉMÁNAK (apa-anya és a többiek) köszönhetően. Íme, a Facebook-posztban megfogalmazott gondolat: „A család az család. Miért kell ezt túlmagyarázni?” – olvastam egy üzenőfalon. Lefordítom: „Férfi-apa, nő-anya – bonyolult. Minden más az ég alatt és a föld fölött, beleértve az első verziót – egyszerű”.

Most tekintsünk el attól, hogy

Tekintsünk el a gonosz kormánytól, a fenyegető éhhaláltól és a közelgő Armegeddontól is.

De beszéljünk arról: ha valami tízezer éven át, sőt, évmilliók óta működik, nem valószínű, hogy pár évtized alatt gyökeresen átalakul. 

Millió éves valóság, a végén ötven év lila köddel.

Hogy eltűnik az istenhit, a háborúk, a nők méhlepénye (és minden más is). De miért tűnne el? Miért alakulna át? Hogy mi a személyes megfejtés azok számára, akik szerint túl van bonyolítva a férfi-apa, nő-anya dolog? Nem tudom. De hogy ez a bizonyos megfejtés nem szivárványszínű zászlók alatt, nemváltó műtétek cunamija során érkezik az Egyesült Államok kampuszairól, abban biztos vagyok.

Az archetípusokból, a barlangok ősvalóságából kinövő identitások, az anya, az apa, a férfi, a nő végtelenből eredő képe nem mérhető személyiségzavaros, környezetükkel és önmagukkal problémás viszonyban álló emberek fantáziáihoz, végtelen számú részidentitásaikhoz, sem a mások világképének terrorizálásából élő politikusi nemzedék programpontjaihoz. Lehet, hogy szükség van az irracionális jelenlétére – erre azonnal kitérünk –, ami viszont nem lehet a hülyeség szinonimája.

Persze mindenki egyszerűsít, ez a normális. Például a történelmi vallások és a mérhetetlenül túlreprezentált csoportidentitások fanatikusai is. És egyaránt irracionális alapzatra épülnek, bizony. De nem is tudom: ha El Greco hit és művészi zsenialitás szülte nőalakjai és a Pride platóinak a felhozatala között kellene választanom...Igen, tulajdonképpen El Greco nőalakjaitól fosztaná meg a világot újbeszél Vasudvardja.

Ami tíz éve távoli jövőnek tűnt, az már a múlt. Mintha begyorsult volna a jelenetsor. Amikor pár éve rákaptam Jungra, a svájci pszichológusra, nem mindig értettem, mit akar mondani. Ellenben 2020-ban már tökéletesen értem.

Fejezeteket olvasok a tudattalan archetípusairól, az újjászületésről és a szellem jelenségéről a mesében. Azt szűröm le, hogy a modern (hát még a liberális) ember elnyomta magában a természetes irracionalitást. Úgy tesz, mintha nem volna árnyéka. Nem fogadja el, hogy létezik sötét oldala. Hitlerre, Szauronra (esetleg Orbán Viktorra, és még egyszer Orbán Viktorra) akarja rákenni az egészet.

A modern ember nem ül meg és nem fordul befelé,

mindezt úgy, hogy lehetőleg mások is lássák.

A tudattalan viszont egyensúlyt akar, ez a dolga, ezért hatol bármi áron a tudat falai mögé.

Jung szerint mivel a tudattalanból áramló képeket nem tudatosítjuk, nem azonosítjuk, és mivel elfelejtettük, illetve letagadtuk, hogy az irracionálisra (vagyis Istenre, szimbólumokra, ellentmondásokra) szükségünk van a teljességhez, mindezek miatt a tudattalan beözönlő képei neurózist, vagyis zavart és meghasonlást okoznak.

A nyugati ember és a komplett nyugati kultúra egyazon ösvényen jár. A svájci pszichológus szerint

Most jegyzem meg, hogy Carl Gustav Jung 1875-ben született és 1961-ben halt meg.

Itt már nincs megállás: az évszázadokig (pontosabban évmilliókig) természetesen jelen lévő irracionálisat a tudattalanba száműztük (ezt hívjuk felvilágosodásnak), ahonnan visszatámad, pontosabban gyógyítani próbál, visszaállítani az egyensúlyt.

A száműzött szimbólumok helyett szorzótáblát, álidentitásokat, fogyasztási termékeket, posztmodern elméleteket és mindezeket magyarázó idiótákat kaptunk cserébe. 

A svájci pszichológus az ötvenes évek elején írt a fentiekről – mit szólna vajon 2020-hoz?