„Perverz az egész” – Harry herceg és Meghan Markle, az áldozati kultúra új uralkodói

Az Oprah Winfrey által készített kétórás interjúban Harry herceg és Meghan Markle „hosszú kést mártottak a monarchiába” – szögezi le a Spiked-on megjelent publicisztikájában a magát „libertariánus marxistának” valló, nonkonformista újságíró, Brendan O’Neill.

A hercegi házaspár azt sugallta, hogy a monarchia egy rideg és rasszista intézmény, amelyből olyannyira hiányoznak az alapvető emberi érzések, hogy egy Markle-hoz hasonló érzékeny, fiatal nőt az öngyilkosság szélére taszított. „Groteszk látványosság, érzelmileg manipulatív, nárcisztikus látványosság volt ez, egyben nyílt kísérlet Harrytől és Meghantől arra, hogy az áldozati politika királyaként és királynőjeként pozicionálják magukat” – írja O’Neill.

Az újságíró szerint a körítés már-már émelyítő volt:

„Egy országban, ahol negyvenmillió ember veszítette el munkáját a lezárások miatt, ez a páros, aki gagyi podcastek készítéséért milliókat keres, arról nyögdécsel Oprah Winfreynek, hogy mennyire elnyomja őket az establishment. Meghan egy 4500 dolláros ruhát viselt, amit valószínűleg soha nem vesz fel többé. Az összeg több minden kétszerese annak, amit a kétségbeesett amerikaiak gazdaságélénkítő csekként kézhez kapnak majd, hogy néhány hónapig kihúzzák valahogy. Perverz az egész.”

O’Neill szerint a magánélethez való viszonyulásukban megmutatkozik a házaspár képmutatása: miközben utálják az életükbe illetéktelenül behatoló médiát, amit „szörnygépezetnek” neveznek,

– így például percre pontosan elmesélték Meghan vetélését.

„Az Oprah-interjúban Meghan beszámol arról, hogy a királyi család »csapdájába« esve az öngyilkosság gondolatával játszott. Senki sem tolakodik bele Meghan Markle magánéletébe annyira, mint maga Meghan Markle” – húzza alá az újságíró, aki szerint a magánszféra szentségéről beszélő páros helyett inkább nekünk lenne jogunk kérni, hogy ők hagyjanak békén minket.

A családi összetűzésen túl azonban Harry és Meghan „lázadásának” egy tágabb értelme is van: „egy kulturális összecsapásnak vagyunk szemtanúi, a konfliktusnak az áldozatiság és az identitáspolitikai jelenlegi kultusza, illetve a kötelesség, áldozathozatal, sztoicizmus és önmagunk gatyába rázásának régebbi ideáljai között – utóbbiakat a királynő testesíti meg, és a legtöbb brit szeme előtt ezek lebegtek az elmúlt évtizedekben”.

tehát a Diana utáni Új-Britannia és Ó-Britannia között. Az interjú afféle puccs volt Harry és Meghan részéről, hogy kisajátítsák az áldozati ipar trónját és megerősítsék kulturális hatalmukat a poszttradicionális világban, ebben pedig Oprah Winfrey, az „új elitek” doyenje segédkezett.

A beszélgetés súlyosan rongálja az angol királyi család nemzetközi reputációját, ami egész jól átvészelte az elmúlt időszak válásait és egyéb botrányait – véli O’Neill. Harryék vallomása hozzájárul ahhoz, hogy a monarchia végleg elveszítse „rejtélyes” auráját, pedig éppen abban rejlett hatalma, hogy felülemelkedett a mindennapi élet mindennapi viszontagságain.

„A tömeg- és közösségi média nyomása és a leleplezés ma domináló kultúrája – amely erényeink fitogatásában, sebeink reklámozásában áll – lassan belökik a valaha rejtélyekkel övezett palota kapuját.” A folyamatban Diana hercegnő persze kulcsszerepet játszott: jelképe volt annak a késő huszadik századi érzelmességnek, ami felülkerekedett a sztoicizmuson. A média, az egyetemi világ és még a miniszterelnöki hivatal is úgy állította be halálakor Dianát, mint aki

ahelyett, hogy a kötelesség imperatívusza előtt hajtana térdet.

Meghan Markle nyilvánvalóan a Diana-kultusz, a Diana által képviselt áldozatiság örökösének tekinti magát, ezért is említette őt az Oprah-interjúban. A változás Dianához képest annyi, hogy

– bizonyíték erre Meghan homályos állítása, miszerint a királyi családból valaki aggodalmaskodott amiatt, hogy milyen sötét lesz fiuk bőrszíne.

O’Neill szerint ha volt is ilyen megjegyzés, az inkább valamiféle ártatlan kíváncsiskodás volt – ám Meghan értelmezésében abba a narratívába simul bele, ami a legjobban szolgálja őket: hogy ők a régi establishment, a rasszizmus vagy – ahogyan Harry fogalmazott – a modern média „gyarmati” sajátosságainak áldozatai. Utóbbi kijelentés már csak azért is érdekes, mert Harry részt vett Afganisztán megszállásában – mutat rá O’Neill.

Az interjú a „neoarisztokrácia” két vezető figurájának megkoronázása volt: Harry és Meghan azt az „új feudalizmust” testesítik meg, ahol a kulturális hatalom a Szilícium-völgy és Hollywood körül összegyűlt nagyon gazdag emberek kezében összpontosul, a kisemberek szerepe pedig az,

A hercegi házaspár valójában sokkal inkább a régi monarchikus hagyományok szerint viselkedik, mint maga a királynő.

Megbüntetik az engedetlen médiumokat, meg vannak győződve arról, hogy ki kell okosítani bennünket afelől, hogyan kell élni, utazni, hány gyereket szabad vállalni, s még azt az arrogáns küldetést is kitűzik maguk elé, hogy „együttérzést építsenek ki a világ körül”. A politikai progresszió évszázadai által politikailag semlegesített brit monarchia „üdvösen szerénynek” tűnik hozzájuk képest.

„A hatalom manapság gyakorta csomagolja magát szenvedésbe. A nyilvánosan megvallott gyengeség az előfeltétele annak, hogy másoknak előírjuk, legyenek nyitottabbak, változtassák meg hozzáállásukat, váljanak tudatosabbá” – írja O’Neill. Az áldozatiság remek ürügyet kínál arra a „remegő ajkú” politikusoknak és „szenvelgő” celebeknek,

„Ezért volt annyira fontos az, hogy Meghan vallott az öngyilkos gondolatokról. Manipulatívnak hatott. De lényegében ezzel nyilvánította ki érzelmi hitelességét. Meghannak megvan a kellő érzelmi története ahhoz, hogy megörökölje a Diana utáni világ koronáját – ez volt az üzenet.”

Brendan O’Neill köztársaságpártinak tartja magát, de a Buckingham-palota elleni jelenlegi indulatokban nem lát semmi progresszívat. „Nincs mit ünnepelni azon, hogy az önmérséklet és sztoicizmus világából a folyamatos önfeltárás világába lépünk át, a demokratikus korszakból pedig, ahol a monarchia hatalmát széleskörben megnyirbálták, egy új, woke feudalizmusba, ahol a kiválasztott kevesek rendkívüli kulturális befolyással rendelkeznek felettünk. Ezek a fejlemények károsak a szellemi szabadságra és az erkölcsi autonómia iránti érzékünkre, mivel arra vesznek rá bennünket, hogy folytonosan hajoljunk meg az érzelgősség kultusza előtt. Szűkül a nyílt, demokratikus vita tere, miután a Big Tech, az NGO-k, Oprah és a többi woke feudalista egyre több hatalmat nyer. Harry és Meghan nem küzdenek az establishment ellen: ma ők maguk jelentik az establishmentet. Íme, az új arisztokraták – még hitványabbak, mint a régiek.”