„Egy jól működő gépezet lett megbontva” – Juhász Roland a magyar válogatott drámájáról a Mandinernek

Napok teltek el, de a hazai sportközeg azóta is csak próbál magához térni a vasárnapi sokkból a sorsdöntő világbajnoki selejtezőn elszenvedett vereség után. Mint ismert, a mesterhármasig jutó Troy Parrott repítette Írország egy 96. perces drámai góllal győzte le, s ütötte el a kétszer is vezető magyar labdarúgó-válogatottat a pótselejtezőtől a Puskás Arénában, így újabb vb-álom tört össze, ráadásul hazai közönség előtt. 

Az Írország elleni kudarc azért is különösen letaglózó, mert a nemzeti együttes a mérkőzés során szinte végig ellenfele fölé nőtt:

• játékban, 
• taktikában, 
• fegyelemben egyaránt.

Nem túlzás tehát kijelenteni, egy felesleges tizenegyest leszámítva nyolcvan percen át uralta a sorsdöntő összecsapást.

Az összkép alapján egyáltalán nem volt előjele a drámai végjátéknak, ám az utolsó negyedórára beszorultunk, az írek pedig végül két beívelés után annak ellenére sikeresen érvényesítették utálatos stílusukat, hogy mindenki, a játékosok, a stáb és a szurkolók is pontosan tudták, hogy mi várható, mi az egyetlen igazi fegyverük. Mégsem sikerült kivédekezni – ugyanúgy, ahogy dublini „odavágón” sem (bár akkor legalább lehetett azt mondani, hogy a második félidő nagy részét emberhátrányban játszottuk le). Annak megfejtésére, hogy ennek vajon mi lehetett az oka, a mögöttes pszichológiája, a válogatott egykori oszlopát, Juhász Rolandot hívtuk segítségül, aki kiválóan fejelő középhátvédként számos alkalommal találkozott hasonló stílust képviselő ellenfelekkel.

A magyar válogatott nyolcvan percig tökéletesen játszott – hiába

„A két ír meccset mindenképpen különvenném. Az első, dublini összecsapáson a kelleténél sokkal mélyebben védekeztünk, már a kiállítás előtt is, ott szerintem picit feljebb kellett volna tolni a védekezést. A statisztikákból is tisztán látszott, hogy rengeteg ír beívelés érkezett, ezt a magyar stáb is alaposan kivesézte – elvégre 

– szögezte le az Anderlecht és a Videoton egykori kiválósága, hozzátéve, pont ezért duplán bosszantó a végkimenetel, mert egy ilyen csapat ellen, gyakorlatilag két megnyert meccsből hoztunk ki végül egyetlenegy pontot, ami nagyon fájó. – A budapesti mérkőzés különösen az, mert Dublinban egyrészt emberhátrányban voltunk, másrészt az ottani tapasztalatokból okulva a sorsdöntő meccsre már sokkal jobb taktikát választottunk, magasabban és jól védekeztünk, nem hagytuk az íreket kibontakozni, és látszott is, hogy ezzel ők érdemben nem tudnak mit kezdeni. Végig jól működött a meccstervünk, uraltuk, kontrolláltuk a játékot, szép gólokat lőttünk, kezdett az egésznek egyfajta hurráhangulata lenni – pont ezért óriási döbbenet a vége, mert a vereség egyáltalán nem volt benne. Nyolcvan percig tökéletesen működött a taktikánk, ez idő alatt jóformán nem is volt nagyobb helyzetük az íreknek. Aztán az utolsó tíz percben már nyilván minden mindegy alapon, veszítenivaló nélkül nekünk rontottak, és a legvégén kihasználták a rendezetlen védelmünket, hogy Willi Orbán éppen a szélről iparkodott vissza középre. 

A cserékkel lábon lőttük magunkat

Hogy a második gólunk után miért vettünk látszólag vissza, s a végén miért hagytuk teljesen magunkra húzni az ellenfelet, aminek sajnos végzetes következményei lettek, azóta is megoldatlan rejtély. Ugyanakkor ezzel kapcsolatban Juhász Roland is felhívta a figyelmet a rengeteg beszédtémát szolgáltató, meglehetősen érdekes mérkőzés közbeni módosításokra, amelyekkel végül csak sikerült lábon lőnünk magunkat.

„Azért azt ne felejtsük el, hogy történtek itt kulcsfontosságú személyi változtatások a második félidőben, a középpálya közepén és a védelemben is – gondolok például Schäfer András korai lecserélésére, vagy a legvégén, a hosszabbításban behozott két emberre. Nem tudom, ezekben a döntésekben mennyire játszott közre esetleges sérülés, de az biztos, hogy 

– ez nemcsak a csapatnak, de a becserélt védőjátékosnak sem ideális. Szegény Mocsi Attilát elő is vette mindenki a döntő gól miatt, holott ilyen óriási nyomásnál beállva szinte lehetetlen egyből felvenni azt a ritmust és hőfokot, amelyen a meccs éppen pörög.”

Le kell vonni a tanulságokat, és fejben erősödni kell

A 42 éves exvédőtől távol áll, hogy utólag akarja megmondani a tutit, ugyanakkor azzal ő is egyetért, ha már így alakult, mindenkinek le kell vonnia a megfelelő és szükséges konklúziókat – de csak azt követően, ha már kellően leülepedtek a történtek. 

„Utólag mindig könnyű okosnak lenni, mindenki tudja, mit kellett volna máshogy csinálni, de ez már nem változtat semmin. Éppen ezért szerintem inkább előre kell tekinteni – még ha ez most pokolian nehéz is –, és levonni a tanulságokat. Az például tisztán látszik, hogy 

mindenképpen jó lenne megtalálni az okokat, és minél hamarabb kiküszöbölni őket. Sajnos most lesz rá tíz hónapunk…”

(Nyitókép: MTI/Hegedüs Róbert)