Gyónd meg a rasszizmusodat: így megy az agymosás az amerikai iskolákban

Rasszok valójában nincsenek, mégis léteznek, csak társadalmi konstrukcióként, és ezért beszélni kell róluk, a saját rasszizmusoddal pedig szembe kell nézned – rágják amerikai szülők szájába egy általános iskolában szervezett érzékenyítő tréningen. A Daily Wire helyszíni riportja a 21. századi agymosásról.

„Az »antirasszizmus« erőltetése túlmegy az osztálytermeken. A tankerületek most már ragaszkodnak ahhoz, hogy a szülők kezdeményezzenek beszélgetéseket rasszról és genderről az étkezőasztal mellett, a moziban, és akkor is, amikor gyermekük az internetet böngészi” – kezdi riportját Chrissy Clark.

A szerző a Washington fővárostól közvetlenül északra eső, Montgomery megyei tankerület Ashburton általános iskolájában vett részt szülőknek szóló antirasszista tréningen, amit Greg Mullenholz igazgató Yael Astorral, a „resztoratív (helyreállító, jóvátételi) igazságszolgáltatás” szakértőjével közösen tartott. A riporter megtudta, hogy

A tréning első számú hozadéka Clark számára az volt, hogy megtanulta: a rassz társadalmi konstrukció. Az újságíró beszámol arról, hogy az iskolaigazgató már a tréning kezdetén leszögezte: „belátja, hogy a rasszal kapcsolatos beszélgetések kellemetlenek lehetnek”. Az előadás során azonban „azt tanították a szülőknek, hogy ugyan beszélhetnek a rasszról, de a rassz attól még nem létezik, mert az »társadalmi konstrukció«”. Ennek bizonyítékul a tréner azt hozta fel, hogy az Egyesült Államokban népszámlálásról népszámlálásra változott a választható faji kategóriák listája, szóval „a rassz választható”.

A tréning során egy szülő feltette azt a kérdést, hogy „miért kell a szülőket hiperérzékennyé tenni a rasszra, ha a rassz társadalmi konstrukció”.

Az igazgató erre azt reagálta, hogy „a rassz segítségével kategorizálható az, hogy miként vannak emberek elnyomva, és miként ünnepelhetünk embereket”. Clark úgy látja, „ez nem egészen világította meg a számunkra, hogy miért kényszerítik a gyerekeket arra, hogy a rasszról beszéljenek, ha a rassz nem is létezik”.

Clark második fontos tanulsága az, hogy

„A tréning állítólagos célja egy »antirasszista közösség« kialakítása, amelyben az emberek harmóniában élhetnek. »Antirasszista közösségünk« útjára indításához fel kellett ismernünk és meg kellett vallanunk, hogy »a rasszizmus a norma, nem az anomália«.”

A szerző szerint a tréning „házirendjének” részét képezte az, hogy a szülők megtanulják: „a hatás az elsődleges a szándék felett”, azaz „ha a megjegyzéseimnek negatív »hatásuk« van valakire, akkor attól függetlenül, hogy mi volt a szándékom, meggyanúsítható vagyok azzal, hogy bunkó, esetleg rasszista vagyok”.

Emellett a szülőknek a tréning során „joguk volt nem egyetérteni a trénerrel vagy szülőtársaikkal, de csak akkor, ha az a tréner tananyagának lényegét nem érintette”. Az előadás szövegében az erről szóló idézet így hangzott: „Szabad vitatkoznunk és mégis szeretnünk egymást, kivéve, ha a te vitád az én elnyomásomban, emberi mivoltom és létjogosultságom tagadásában gyökerezik”.

Harmadrészt

Az előadó először az Amerikai Pszichológusok Szövetségének (APA) tanulmányát idézte, amely kimondja, hogy „a gyermekek akkor is dolgozni fognak azon, hogy megértsék a világot, és ha a felnőttek nem beszélnek velük a rasszról, és saját ötleteikkel fognak előhozakodni, amelyek lehetnek pontatlanok vagy károsak”; majd világossá tette, hogy ez a tanulmány már nem érvényes, mert „egy másik tanulmány régi adatait tartalmazza”.

Végül arra szólította fel a szülőket, hogy „küzdjenek az ellen, hogy a rasszista gondolatok beszüremkedjenek az általános iskolások fejébe”, és erre a célra használjanak filmeket, tévéműsorokat, videókat és hírműsorokat is.

Chrissy Clark zárásul megjegyzi, hogy bár egyre több iskola kínál ehhez hasonló tartalmas rasszipari workshopokat, még nem minden intézmény vette ezt be a kínálatába. Számos iskola ehelyett antirasszista irodalmat bocsát a nebulók rendelkezésére – bizonyos iskolák „listákat készítenek könyvekből és online tartalmakból, hogy antirasszisták legyenek”, a George Washington Egyetemen pedig a Sokszínűség és Befogadás Hivatala három különálló olvasmánylistát is készített – egyet a „rasszról”, egyet az „antirasszizmusról” és egyet a „rendszerszintű rasszizmusról”.