Jókairól, Tóth Krisztáról és a nemi szerepekről

A nőalakok ábrázolása miatt venné ki a kötelező olvasmányok közül Jókai Mór Az aranyemberét Tóth Krisztina költőnő. Azok ugyanis nem tetszenek neki, márpedig „a gyerekeink az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek”. 

Több baj is van az egyébként általam nagyra becsült Tóth Krisztina elképzeléseivel. 

Először is, számomra úgy tűnik, kissé tévesen értelmezi azokat a nőalakokat, az egyiket legalábbis biztosan. Szerinte ugyanis „Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem.”

Nos, ezzel szemben

amiért egyedül és sikeresen viszi Tímár gazdaságát. És mivel nem volt szerelmes belé soha, ezért nem némán tűr, ellenben valóban hálás Tímárnak, amiért megmentette őt.

Van még itt más is ám. A diákok – gyerekek – ugyanis egyáltalán nem csak az iskolában olvasott művekből alkotnak képet a nemi szerepekről. Bizonyára ez is hozzájárul a képalkotáshoz, de még csak a legerősebb hatásnak sem mondanám, az ugyanis a környezet: hogy mit látnak otthon és mit látnak a haverok közt. Naiv értelmiségi elképzelés, hogy a gyerekek olvasmányaikból fognak informálódni a nemi szerepekről.

Amennyiben pedig olvasmányaikból is, annyiban Jókainál jóval erősebb hatású lesz az éppen aktuális tinisorozat, játszódjon a suliban, legyen vámpíros vagy varázslós. Jókait nem szokás szeretni, érthető módon: egy iskolásnak lassú, hosszú és régies, főleg Az arany ember. Ha még szeretnék, akkor még érthető lenne az „aggodalom”, de hát még csak nem is szeretik, és miért tennénk magunkévá egy olyan regény alakjainak nemi szerepeit, amelyet nem szeretünk (vagy nem szerettünk)?
Régen híve voltam a kötelező olvasmányok listájának – és az egész oktatás – korszerűsítésének, de ma már óvatosabb vagyok.

Nem való a gyereknek Jókai? Való igaz. De mi való neki a kötelezők közül? Hiszen az irodalomóra a felnőttirodalomról szól. Valójában

Ha nagyon akarom, azt is mondhatnám, hogy az egész tananyag, úgy, ahogy van, nem való a gyereknek – de hát mikor tanítsuk meg, huszonéves korában? Akkor pedig már belefér Jókai is, legalább életében egyszer olvas ilyet is. 

Tóth Krisztának sem Jókai nőalakjaival kapcsolatban, sem a kötelező olvasmányok gyerekekre gyakorolt hatásával kapcsolatban nem kikezdhetetlen az álláspontja.

Ha Jókai nőalakjai hagyományosak és passzívak lennének, imádnák a gyerekek a regényeit, és a diákok tényleg olvasmányaikból kreálnának maguknak elképzelést a nemi szerepekről, akkor vajon baj lenne, hogy olvastatjuk? Nem, nem lenne baj.

Abszolút ott a helye mind a gyerek, mind a felnőtt olvasmányai közt a hagyományos – „sztereotipikus” nemi szerepekkel operáló irodalomnak. Ugyanez a helyzet a filmekkel és minden mással. 

Egyrészt: a világ így működött pár ezer évig, jelentős részben még most is így működik.  Nem árt tudni róla. Másrészt:

Harmadrészt: fel lehet adni más irodalmat is kiegyensúlyozásként, ha szükségét érezzük, amiben megkérdőjeleződnek a hagyományos szerepek. Negyedrészt: a nemi szerepek jelentős részt biológiailag meghatározottak, a biológiai és környezeti hatások pedig elválaszthatatlanok egymástól. Bonyi ez a természet/környezet-vita, de mostanában épp nők és férfiak tömegei sírják vissza valamennyire a hagyományos leosztást. 

A hagyományos nemi szerepek irodalmi megjelenítése ne legyen se tiltott, se tűrt kategória. Nem fog egy nő sem emiatt a konyhába költözni.