Így csúsztat a Szivárványcsaládokért Alapítvány

„Ezzel kapcsolatban nem szabadna figyelembe venni a társadalomtudományt, mert mindez még túl új.”
(Anthony Kennedy, az amerikai Legfelsőbb Bíróság bírája, 2015.)

Az egész úgy indult, hogy megjelent Pécsi Ritának a Vasárnap hírportálon a melegpároknál nevelkedő gyermekek fejlődésével kapcsolatos aggodalmait taglaló cikke. Ezt Facebook-posztban kritizálták az érintettek. A kritikára a tudományos kirekesztés módszertanáról szóló cikkel reagáltam, amire a Szivárványcsaládokért Alapítvány írt csúsztatásokkal, ignorálással és értetlenkedéssel teli viszontválaszt.

Az alapítvány válaszából egyfajta elavult, szűklátókörű és naiv szcientista hit sugárzik. De nézzük pár állításukat egyenként: a társadalomtudományok tudományosságáról, a konzervatív kutatók kiszorulásáról (és kiszorításáról), Paul Sullinsról és Mark Regnerusról, folyóiratokról, semlegességről, rabszolgaságról és egyebekről.

*

1. Mint írják: „Az egybehangzó eredményeket Szilvay Gergely olyan kijelentésekkel igyekszik cáfolni, hogy a társadalomtudományok esetében nincsenek is ’tudományos igazságok’, majd kifejti, hogy a társadalomtudósok többsége ’baloldali’ és a ’meleglobbi’ markában van. Szerintünk ez összeesküvés elméletnek ütősen hangzik - de valójában a tudomány tagadása.”

A feltételezés (mint amúgy doktorátussal rendelkező ember), miszerint tudományellenes volnék, mókás. De nézzük, mit állítottam valójában. Valójában azt írtam: „a társadalomtudományok esetében nem beszélhetünk természettudományos értelemben vett tudományos igazságokról”. Nem „tudományos igazságokról” nem beszélhetünk tehát, hanem „természettudományos értelemben vett tudományos igazságokról” a társadalomtudományok területén – ez nagy különbség, hovatovább közhely, amit az alapszakokon is megtanítanak.

Magyarán a társadalomtudományok nem törvényeket fednek fel, hanem törvényszerűségeket, tendenciákat, és állításai sokkal vitathatóbbak, mint a természettudományok állításai. Egyszerre pedig akár több magyarázat is tudományosan érvényes, bevett lehet a társadalomtudományok területén, ezekről pedig hosszas tudományos viták zajlanak. 

Az, hogy a társadalomtudományok területén, legfőképp a szociológiában és az antropológiában többségben vannak a baloldali elkötelezettségű, gyakran aktivista tevékenységet is űző kutatók, úgyszintén nem az én agyszüleményem, hanem statisztikai adat: Amerikában (mely a melegpárok örökbefogadása kutatásának is elsődleges terepe) az olyan, viszonylag „konzervatív” területeken, mint a közgazdaságtan, három az egyhez a baloldaliak túlsúlya; az olyan, „mérsékelt” területeken, mint a politikatudomány, ez az arány öt az egyhez;

(Lásd: Robert Maranto szerk: The Politically Correct University: Problems, Scope, and Reforms. AEI Press, 2009.) Ez annyira közismert probléma, hogy rendszerint születnek róla cikkek is, legutóbb például a National Affairs írt róla. (Lásd még erről: Jon A. Shields: Passing on the Right: Conservative Professors in the Progressive University. Oxford University Press, 2016.)

Persze itthon nem ennyire eltorzult a helyzet, de azért aki kicsit belelát az akadémiai világba, tudja, hogy efelé tendálnak a dolgok. Mindehhez lásd még: a tudomány az tudomány.

Mindez nem jelenti azt, és nem is állítottam ilyet, hogy a társadalomtudományok és eredményeik eleve kidobandók lennének, mivel úgymond átideologizáltak és átpolitizáltak.

A kettő között létezik mérsékelt középút. Ezért írtam, hogy „a tudomány az tudomány” felkiáltás miatt Thomas Kuhn, a tudományos paradigmaváltásokról szóló, korszakalkotó mű szerzője forog a sírjában. És hát a helyzet az, hogy jelenleg a társadalomtudományok világa tényleg végletesen átideologizált, ami nem lenne szükségszerű, de jelenleg ez a helyzet a kritikai elméleteknek köszönhetően, és akinek ez nem lett volna nyilvánvaló mostanáig, annak is nyilvánvalóvá teszi mindezt az általam is recenzált Cynical Theories című kötet – amit nem konzervatív, hanem liberális tudós kutatók írtak. Márpedig a társadalomtudományokat végletesen átideologizáló kritikai elméletek jelenleg az LMBTQ-aktivizmus és -kutatás mainstreamjét alkotják. (Helen Pluckrose–James Lindsay: Cynical Theories : How Activist Scholarship Made Everything about Race, Gender, and Identity--And Why This Harms Everybody. Pitchstone Publishing, 2020.)

Kik állítják, hogy az objektív tudományosság és a logika a nyugati fehér férfi hatalmi cselei? A társadalomtudományokat ma átható, szélsőbalos kritikai elméletek egyetemi művelői. De ezt leírtam az előző, válaszra méltatott cikkemben is, csak valahogy efelett elsiklott a nekem válaszolók szelektív tekintete – valószínűleg azért, mert pontosan tudják, hogy így állnak a dolgok. Ma már a matematika tudományossága és objektivitása is megkérdőjeleződött – és társadalomtudósok kérdőjelezték meg azt.

Abszurd, de ez van. Hacsak nem úgy hisznek benne, hogy szerintük eddig minden tudomány torz volt és korfüggő, de most a kritikai elméletek művelői úgymond „valódi” tudományt csinálnak – ez azonban úgyszintén naivitás (vagy okosan kiszámított kommunikációs fogás), hiszen ha eddig minden tudomány korfüggő volt, akkor a mostani is az lesz.

Tudománytagadás tekintetében tehát inkább saját nyugati elvtársai köreiben kellene először rendet tennie a Szivárványcsalád Alapítványnak. 

Az, hogy „a tudomány az tudomány”, a társadalomtudományok területén úgy igaz, hogy „sokféle álláspontot alá lehet támasztani tudományosan”. Ez viszont épp az az állítás, amit nagyon nem akarnak igaznak látni vitapartnereim. Pedig a tudomány, még inkább a társadalomtudományok egyik központi jellemzője az, hogy viták zajlanak bennük, és minden álláspontot meg lehet kérdőjelezni. Én elhiszem, hogy vitapartnereim tudományos szaktekintélyeket kérdeztek meg, csak hát épp az van, hogy

A „szaktekintélyekre” való hivatkozás azért is kikezdhető, mert miközben vitapartnereim tudományos formalitásokat és szaktekintélységet kérnek számon, illetve arra hivatkoznak, épp az ő közegük az, amelyik azokat a szaktekintélyeket, akik a formalitásoknak is megfelelnek és szaktekintélyek is egyben, de nem értenek velük egyet, megpróbálják kicsinálni (lásd Buda Béla ügyét). Azaz megpróbálják elintézni, hogy az illető veszítse el szaktekintély-jellegét, de ha ez túl meredek vállalkozás lenne, akkor inkább úgy keretezik a történetet, hogy az illető kisebbségi és elavult álláspontot képvisel, esetleg már amúgy is elszigetelődött (lenéző buksisimogatás, „azért még szeretünk”), és bár szaktekintély, de eme ügyben pont nem követi az eredményeket, sajnálatos, hogy nevét adta a nemkívánatos (LMBTQ-kritikus) állásponthoz – stb. 

A Mandinernek is beszámolt róla egy egyébként abszolút LMBTQ-barát tudománymetrikus, hogy ma szinte képtelenség úgy publikálni, hogy a kutató ne emeljen be tanulmányába LMBTQ-aspektusokat, természetesen támogatólag. Arra, hogy az LMBTQ-mozgalom látásmódja és a kritikai elméletek ezzel összefonódott szemlélete erősen meghatározza a kortárs nyugati társadalomtudományos kutatást, sőt mi több, korlátozza a kutatás szabadságát, több konkrét példát hoztam, hozhatnék még többet.

Ha már folyóiratok: értem én, hogy minőségbiztosítás, peer review, dupla vak lektorálás, Q1-Q4, impaktfaktor, de

ráadásul a nagyon elismert folyóiratok is átvághatóak, mint azt tudjuk az 1996-os Sokal-ügyből, amikor Alan Sokal fizikaprofesszor egy nettó értelmetlen szöveget tudott leközölni egy posztmodern folyóiratban; vagy a Grievance-ügyből, amikor Sokal akcióját 2017-18-ban megismételte három tudós (köztük a Cynical Theories későbbi szerzői). Fizetni pedig nem csak predátorlapoknál kell, hogy leközöljék a kutatók tanulmányait, hanem számtalan tudományos folyóiratnál, nem is keveset, s eme gyakorlat ellen lázadoznak is a kutatók (lásd Elsevier-lapok és -ügyek). Nem mellesleg: ahol Mark Regnerus texasi szociológia professzor közölte a Sullinséhoz hasonló eredményeket hozó kutatásait, a Social Science Research, az egy dupla vak lektorálással dolgozó tudományos folyóirat.

Vitapartnereim arra sem reagáltak, amit az általuk felmagasztalt APA kedvenc kutatásaival kapcsolatban jegyeztem meg: „A Louisianai Egyetem professzora, Loren Marks mégis megvizsgálta az APA által a fenti állásfoglaláshoz hivatkozott 67 tanulmányt, és arra jutott: azoknál rossz volt a mintavétel, kicsik voltak a minták, 26-nál nem voltak heteroszexuális kontrollcsoportok, ahol voltak, ott gyakran egyedülálló anyákat használtak kontrollcsoportként, az eredmények ellentmondásosak, hiányoznak a területileg és időben kiterjedt vizsgálatok, valamint eme kutatások éppenséggel épp az APA által előirányzott statisztikai követelményeknek sem felelnek meg. Többségük felső-középosztálybeli, fehér leszbikus párok gyermekeit vizsgálta, és egyik sem készített utánkövetést: nem vizsgálták, mi lesz a felnövő gyermekekkel évek múlva.” (Same-sex parenting and children’s outcomes: A closer examination of the American psychological association’s brief on lesbian and gay parenting. Social Science Research, 41., 2012/4. (július), 735–751.) Inkább összeesküvés-elméleteznek, meg azt mantrázzák, hogy a tudomány az tudomány.

Magyarán: Sullins és Regnerus eredményeibe bele lehet talán kötni (egyébként maguk is beszámoltak módszertanuk korlátairól), ám mindazon tanulmányok, amelyeket velük szemben idézni szoktak, még inkább problémásak. (Erről Regnerus itt értekezik.)

Úgy amúgy: a vitapartnereim által tudománytalannak nyilvánított Mark Regnerus munkájában az egyetemi etikai bizottság nem talált problémát, kiállt mellette 27 tudós, és egyébként ő maga írt arról, hogy miként is alakult ki a Szivárványcsalád Alapítvány által emlegetett konszenzus a melegek örökbefogadásának témájában (magyarul itt olvasható). Sajnos ezügyben akármit is mond az alapítvány, itt egy politikailag motivált „konszenzusról” van szó, a Regnerus- és Sullins-félék tudománytalannak minősítése azt szolgálja, hogy ne keljen újranyitni a sebtében, kurtán-furcsán lezártnak nyilvánított kérdést. Ja, Regnerus és Sullins is egyetemi professzor. (Sullins már nyugalmazott, de kutat még a Ruth Institute-ban.)

Ettől még lehet vitatni az eredményeiket, módszertanukat, de

Mark Regnerus a texasi állami egyetemi hálózat zászlóshajójának, a University of Texas at Austinnak a szociológia professzora, 1999-ben és 2001-ben is elnyerte az Amerikai Szociológiai Társaság díját, 2007-2020 közt pedig négy kötetét (Paul Sullinsnak meg egy kötetét) adta ki az Oxford University Press, aminél nevesebb kiadót aligha kívánhatna magának egy tudós (ez a világ legnagyobb és második legrégebbi egyetemi tudományos kiadója). 

Nem állítom, hogy nem lehet vitatni a munkájukat, kutatásaikat; azt viszont állítom, hogy a Szivárványcsalád Alapítvány szerzői által emlegetett tudományos konszenzust is lehet tudományos igénnyel vitatni.

A folyóiratok tudományos minőségbiztosítása, melynek ellenőrzése a szociológiában ma nagyon divatos tudománymetria nemes szándéka, nagyszerű dolog, ám a tudománymetria túlzott formalizmusa könnyen kikezdhető, ráadásul nem csak Regnerus és Sullins esendő emberek, esendő tudósok, hanem a vakon lektoráló lektorok és a mégoly bebiztosított folyóiratok szerkesztői is. 

*

2. A Szivárványcsalád Alapítvány szerint „Szilvay Gergely azzal zárja az írását, hogy az azonos jogokért küzdő mozgalmat el fogja érni a végzete, és végignézzük majd a bukását. Szerintünk a történelem mást mutat. A világ megy előre. Még akkor is, ha ezt néhányan nehezen fogadják el.”

Ez a mondat úgyszintén vagy rosszindulatú csúsztatás, vagy szövegértési problémák eredménye: e megjegyzésem ugyanis nem az „azonos jogokért küzdő mozgalomra” vonatkozott, hanem a posztmodern kritikai elméletek akadémiai divatjára, mely ma mainstream az LMBTQ-mozgalomban, az LMBTQ-mozgalom csak ezért került bele az adott mondatba.

A szövegből sugárzó, naiv haladáshitet viszont már elég kevesen vallják magukénak. Tessék történelemfilozófiát olvasni, hiszen az a tudomány is tudomány.

*

3. „Pár emberöltővel ezelőtt voltak, akik tudományosnak álcázott cikkekben bizonygatták: a rabszolgaság valójában a feketék érdeke. Hangosan kikeltek az ellen, hogy a nők a férfiakkal azonos jogokat kapjanak. Érveltek az ellen, hogy különböző bőrszínű emberek házasságot köthessenek. Élesen támadták, hogy egy szűk elit helyett minél több ember szavazhasson.”

Valóban, voltak ilyen „tudományosnak álcázott cikkek” és vélemények. Érdekes egyébként, hogy például Josiah C. Nott sebész (1804-1873) úgy volt a feketék „alsóbbrendűségének” egyik teoretikusa, hogy közben azóta is jelentős sárgaláz-kutatóként tartják számon. (A melegházasság és a „fajközi házasság” tiltásának párhuzamba állításának téves mivoltáról egy komplett fejezetet írtam 2016-os könyvemben: A melegházasságról – Kritika a klasszikus gondolkodás fényében. Századvég, 2016.)

Épp az alapítvány példái kapcsán szokták emlegetni „a kor tudományos színvonalát”, meg hogy a rasszizmus eme teoretikusai „hatalmi pozíciójukat tudományosnak álcázott érvekkel igyekeztek alátámasztani”, s hogy a kor tudományát sajnálatos módon „áthatotta a korszellem”. Mindez igaz is. Csak hát épp ez az: ha minden kor tudományosságán meglátszik a korszellem, és mindig vannak akadémiai divatok (akár a korszellemmel szemben is), akkor még az is előfordulhat, hogy

akárcsak a rabszolgaság, a szegregáció és a fajközi házasság tiltásának egykori, tudományosnak szánt magyarázatai. 

Fun fact: Paul Sullins és felesége három gyermeke közül kettő adoptált, s a három gyermek közt van fekete is. Az egykor a rabszolgaságot alátámasztani hivatott érvek pedig ma épp az LMBTQ-párti kritikai elméletek területén bukkantak fel újra, ugyan a rasszizmus elleni küzdelem szándékával, de indirekt igazolva az egykori rabszolgaságpártiakat. Mondom, lehet szólni a nyugati elvtársaknak a tudománytalan teóriák felújítása miatt. 

*

4. „A Mandiner szerzője négy további tudóst is megemlít a cikkében (Robert P. George, Pierre Manent, Patrick Lee, John Finnis), akiket ő – ha jól értjük – szaktekintélynek tart a témában. Ez a nevekkel teletömött mondat kicsit megtévesztő, mert azt hihetnénk, hogy ezt a területet kutató tudósokról van szó. A felsorolt szakértők között azonban filozófus, politikai filozófus és jogfilozófus is van. Mindannyian elvi és világnézeti okokból ellenzik, hogy az azonos nemű párok gyermeket vállaljanak. Még ha nem is értünk egyet, de el tudjuk fogadni, ha valaki így gondolkodik.”

Nos, az LMBTQ-kérdéskörnek, beleértve az örökbefogadást is, nem csak szociológiai, hanem filozófiai, politikafilozófiai és jogfilozófiai vetülete is van. Ugyan a szociológiai kutatások eredményei informálhatják ezen területek tudósait, de nem determinálhatják őket. Kutatásmódszertana pedig nem csak a szociológiának van (Isten áldjon, Earl Babbie), hanem ezen területeknek is.

(ha nem is szigorúan az örökbefogadáséval), azaz kutatták azt. Szóval nincs szó semmiféle félrevezetésről. 

Mutatok pár példát: 

John Finnis: Law, Morality and "Sexual Orientation".

John Finnis: Natural Law and Natural Rights, Clarendon Press of Oxford University, 1980.

Patrick Lee-Robert P. George: Body-Self Dualism in Contemporary Ethics and Politics. Cambridge University Press, 2007.

Robert P. George-Sherif Girgis-Ryan T. Anderson: What Is Marriage?: Man and Woman: A Defense. Encounter Books, 2012. (Eredetileg tanulmányként megjelent a Harvard Journal of Law and Public Policyban). 

Patrick Lee-Robert P. George: Conjugal Union: What Marriage Is and Why It Matters. Cambridge University Press, 2014.

Pierre Manent: Natural Law and Human Rights. University of Notre Dame Press, 2020.

Még sorolhatnám a példákat. Való igaz, hogy ezek a szerzők „elvi és világnézeti” okokból kritizálják az LMBTQ-mozgalmat, csakhogy itt aztán végképp nincs olyan, hogy „a tudomány az tudomány”, ugyanis szinte minden álláspontot ki lehet fejteni tudományos igénnyel – magyarán nincs egy, kizárólagosan érvényes tudományos álláspont.

A kérdés inkább az, melyik világnézet és magyarázat áll közelebb az emberi természet és a kozmosz törvényeihez, valóságához. Ezügyben azonban aligha lesz valaha is egyetértés. Viszont

Végképp nem objektív dolog az „emberi jogok” tudománya, hiszen hogy mi emberi jog és mi nem az, az teljes mértékben világnézeti kérdés. Más kérdés, hogy úgymond igaza van-e egy adott világnézeti álláspontnak (vagy tudományos kutatásnak) egy-egy kérdésben vagy a világ értelmezésében, de világnézeteken kívüli objektivitás és semlegesség nem létezik (tessék Michael Freedent, a vezető kortárs ideológiakutatót olvasni, ő tudományosan azt állítja, hogy világnézetmentesség nem létezik. Márpedig a politikaelmélet tudománya is tudomány). 

Mutatok erre egy példát az alapítvány Facebook-posztjából: mint megjegyzik, szerintük „Paul Sullins két olyan szervezetben is vezető tisztséget visel, amely az azonos nemű párok jogai ellen küzd. Mark Regnerus kutatását pedig két melegellenes szervezet finanszírozta, hogy aztán az eredményeit felhasználhassák. 785 ezer dollárt fizettek érte.” Egy korábbi posztban Sullinst nemes egyszerűséggel homofóbnak nevezték.

Nos, a világnézeti keretezés, narratíva itt bukik ki: aki bármilyen megalapozottan, érvekkel is kritizálja a melegmozgalmat, az homofóbnak és melegellenesnek nyilváníttatik (ha nincsenek érvei, irracionális homofób, ha vannak, akkor racionalizálja a homofóbiát – a kör bezárult). Ez körülbelül olyan, mintha a keresztény teológiát kritizáló filozófusokat keresztényellenesnek és krisztofóbnak neveznénk, és ilyen alapon minden érvüket illegitimnek nyilvánítanánk, a konzervativizmust kritizálókat konzervatofóbnak neveznénk, s így tovább. (Daphné Patainak, a feminizmust sokat kutató amerikai irodalomprofesszornak, akivel interjút is csináltunk, van egy nagyszerű könyve, az a címe, hogy Heterofóbia).  Mindezzel kapcsolatban én azt mondanám:

Az egyenlőség nem tudományos és nem semleges, hanem ideológiailag vezérelt politikai cél. Az igazságosság pedig nem azonos az egyenlőséggel. Az alapítvány elképzelésével ellentétben, miszerint „a szeretet teszi egy családot családdá”, a család mivoltnak vannak objektív kritériumai is, a szeretet előtt. A szeretet fontos, de pusztán a szeretet nem teszi együtt élők egy csoportját családdá, nem bármi család, amit hirtelen annak nevezünk, a különféle családmodellek pedig korántsem egyenlőek. Nők nem tudják helyettesíteni az apákat, férfiak nem tudják helyettesíteni az anyákat, a nemi szerepek és ebből fakadóan a szülői szerepek jelentős mértékben biológiailag meghatározottak. Mindez tudományosan bizonyított (még ha azt a szociológusok és gendertudósok nem fogadják el, akkor is). Nem egyenlő dolgoknak pedig nem járnak egyenlő jogok. Nem heteró embertársaink ezzel együtt viszont teljes jogú tagjai a társadalomnak, minden joguk megvan, ami mindenki másnak, és ami jár. 

A tudományos objektivitás és a történelmi fejlődéshit beszédmódja pedig maga is egy világnézetet, világlátást tükröző narratíva. Azon szemléletnek, ami szerint kizárólag empirikusan mérhető adatokból tudunk használható következtetéseket levonni, megvan a maga neve: nominalizmus (illetve szcientizmus). 

Tudom, hogy a szociológiára ez nagyon is jellemző. Bár az is igaz, hogy a lektorált, magas presztízsű szociológiai folyóiratok (például a Replika) tele vannak marxista bullshittel, olyan tanulmányokkal, melyek pár oldalon át elemzik az előző kétszáz évet vagy épp a „kapitalista élvezetökonómiát” a történelmi materializmus szempontjából.  Elvégre a tudomány az tudomány, a marxizmus meg ugye tudományos világnézetnek tartja magát. (Félreértés ne essék: nem állítom, hogy vitapartnereim marxisták.)

(pluralizmus, ugye), a tudomány fontos aspektusa a vitathatóság, hogy minden kérdés feltehető újra, a lezárt dossziék újranyithatóak (vagy hát: nincsenek lezárt dossziék), s ezalól a a szociológia és az LMBTQ-mozgalom sem kivétel (utóbbi amúgy is minden korábbi tudományos álláspontot megkérdőjelezett, most mit vár a sajátjával kapcsolatban?). Az örökbefogadás kérdésköre ráadásul tágabb, sok részletkérdést felölelő vitának egy szelete, abba ágyazódik, s ez a vita végső soron arról szól, hogy mi az ember – magyarán ez egy antropológiai vita. 

Anthony Kennedy, az amerikai Legfelsőbb Bíróság bírája jelentette ki 2015. áprilisában, amikor a melegházasság esetleges (nem sokkal később megvalósult) szövetségi szintű elfogadását tárgyalta a testület: az azonos nemű párok érthető kívánalma, hogy ismerjék el emberi méltóságukat, és engedjék azt kiteljesedni. Ám a házasság klasszikus definíciója legalább ezredéves, a társadalomtudományok pedig túl újak ahhoz, hogy készpénznek vegyük minden megállapításukat.

Tisztességesebb azt mondani: nem feltétlen vesszük figyelembe a társadalomtudomány amúgy is ellentmondásos eredményeit, s elismerjük tudásunk töredékességét („we should not consult at all the social science on this, because it’s too new”, valamint „it’s only fair for us to say, well, we’re not going to consult social science”). 

Anthony Kennedy jogtudósként nem tudományellenes, pusztán ugyanazt az egészséges, középutas szkepticizmust képviseli, amit Regnerus, vagy épp én. Ennyit erről.