A hangszeres zene óriási előnye, hogy egy szó sem hangzik el – Kováts Péter hegedűművész a Mandinernek

Először is engedje meg, hogy gratuláljak a Weiner Leó-emlékdíjhoz. 

Köszönöm szépen. Különös öröm ez, hiszen szakmai díjról van szó, melyet a zenei élet jeles személyiségei ítélnek oda. Minden díj egy állomás az ember életében, ilyenkor számvetést készítek az életemmel. Vajon Weiner Leó is nekem adta volna-e, ha élne? Ha benézne a terembe, ahol tanítok, és ahol maga Weiner is tanított, akkor vajon méltónak tartana-e rá, hogy ott, a Zeneakadémián és ráadásul az ő egykori termében oktassak? Ha mindezt végiggondolom, és ennek megfelelően szeretném a hivatásomat művelni, akkor máris lefoglaltam magam a hátralévő életemben.  

Az elmúlt hónapokban nagy vihar volt a Színművészeti Egyetem körül. Elmondható, hogy a klasszikus zene is ennyire átpolitizált volna, mint a színművész közösség?

Nyilván nagyjából sejti az ember, hogy kinek mi a meggyőződése, de

Gondoljunk bele, hogy a történelemben mekkora feszültség volt például a katolikus és a protestáns egyházak között, s ennek ellenére a protestáns Johann Sebastian Bachra ma – vallási, politikai meggyőződéstől függetlenül – mindenki istenként tekint, műveit mindenféle templomban, de nem szakrális helyszíneken is rendszeresen előadják. Ha megkérdezünk egy zenészt, hogy ki a valaha élt legnagyobb zeneszerző, akkor tízből kilenc és fél azt mondja, hogy Bach. Ha a megkérdezett zenész katolikus, akkor is ezt mondja. Senkit nem foglalkoztat, hogy Bach protestáns volt. Ez egy jó példa arra, hogy akkor, amikor a valódi teljesítményre és a szakmára tudunk koncentrálni, akkor háttérbe szorul az, hogy ki hogyan gondolkodik. Több színész barátom, ismerősöm van mindkét oldalról, akiket meghallgattam az SZFE-üggyel kapcsolatban.

Volt aki nem csak, hogy negligálná ezeket a teljesítményeket, de egyenesen földönfutóvá tenné a neki nem tetsző művészeket, másként gondolkodókat. 

Vérlázító, de talán ezen már túl vagyunk, nem érdemes vele foglalkozni. 

Negyven éve tanít is a koncertek mellett. Gyakori panasz pedagógusoktól, hogy egyre nehezebb a fiatal, az oktatásba beérkező új generációval. Érezhető ilyesmi a zeneoktatásban is?

A fiatalok jelentős része szereti az azonnali megoldásokat és az azonnali sikereket. Van egy réteg, amelyik nehezen vehető rá az aprólékos munkára. Ez a jelenség persze mindig is jelen volt a tanításban, de az utóbbi években egyre intenzívebben jelentkezik. Mindenesetre hosszútávú, szisztematikus munkára kell a fiatalokat nevelni, ezt a művészpályán különösen nem lehet megspórolni. Szerencsére vannak azért sokan, akik nagyon elszántak. 

Fiatalon versenyzett, ma pedig számos zenei megmérettetés zsűrijeként értékeli a fiatal muzsikusokat. Milyen érzés a barikád másik oldalán lenni?

Remélem, hogy nem vagyunk zsűrizéskor sem a barikád két különböző oldalán, hiszen a zsűrizés előtt és után is ugyanarra a színpadra állunk mi is, ugyanúgy megmérettetünk, mint versenyeken a fiatalok.Persze sok verseny zsűrijében dolgoztam már az elmúlt évtizedekben, volt köztük hangszeres verseny, zenekari verseny,

Egész Oroszországból, de a tengerentúlról is érkeztek fiatalok, mind konzervatóriumi, illetve egyetemi hallgatók. Fantasztikus tudás birtokában álltak ki versenyezni, öröm volt látni, hogy Auer Lipót – aki az orosz hegedűiskola atyja volt – öröksége milyen intenzíven él tovább.

A közösségi médiának köszönhetően megszületett az Instagram-hegedűsök kora. Ray Chan, Sumina Studer, Roman Kim, és lehetne sorolni. Egytől egyig kitűnő hegedűsök, technikailag nincsenek korlátaik, ugyanakkor a közösségi médiára szabott egyperces videókat látva az embernek könnyen olyan érzése támadhat, különösen ha a klasszikus zenéről beszélünk, hogy a lényeg elvész. Ezen a szemüvegen keresztül nézve, „veszélyt jelenthetnek” a klasszikus zenére a likeok?

Lájkokat sem könnyű szerezni! Igaz, én még nem próbáltam. Félretéve a tréfát, komoly kérdés ez. Miért? Nem szabad letagadni, hogy a közösségi médiában bemutatott produkciók jó szolgálatot is tehetnek a klasszikus zenének. Biztosan tudom, hogy egy-egy szédítően virtuóz hangszerjáték olyanok figyelmét is felkelti, akik nem is gondoltak volna arra, hogy komolyzenét hallgassanak. Lehet, hogy egy ilyen élmény vonz be hallgatókat ebbe a körbe. De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nagy károkat is okoz a szenzációhajhászás. Tehát nem mindegy, hogy ki és hogyan akar lájkokat szerezni. Az előadóművészet 20. századi fejlődése, a közösségi média ilyen nagy fokú megerősödése hatására nagyon sok álművészt termelt ki.

A vizualitás előretörésével ma már az előadóművészek között is egyre többen úgy érzik, a szemnek is adni kell valamit és ízléstelen showműsorrá változtatnak sok koncertet, miközben talán észre sem veszik, hogy egyre távolodnak a művészetben oly fontos őszinteségtől, a nemességtől, a finomságtól.

Világszinten hol tart a magyar hegedűoktatás? 

Továbbra is nagy a nemzetközi értéke, ha valaki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett. Ugyanakkor látható, hogy a nyugati, amerikai kiemelt zenei egyetemek fantasztikus teljesítményt nyújtanak, igaz korlátlan anyagi lehetőségekkel is bírnak. Éppen ezért a világ legtehetségesebb diákjait és a világ legfelkapottabb tanárait tudják odacsábítani.

Hogyan kezdett hegedülni?

Az, hogy valamilyen módon a zenéhez közöm lesz, már óvodás koromban is látszott, de hegedülni aránylag későn, 8 évesen kezdtem. Az, hogy ez lesz a hivatásom, már nem volt ilyen egyértelmű. Veszprémben a Lovassy Gimnáziumba jártam és orvosnak készültem. Közben részt vettem egy országos hegedűversenyen, ahol úgy lettem harmadik helyezett, hogy első és második díjat nem osztottak (nevet). A zsűriben volt Lányi Margit, a Zeneművészeti Főiskola híres tanára, aki megszólított, hogy szívesen tanítana engem. Innentől egyértelmű volt, hogy zenei pályára lépek. 

A Zeneakadémia elvégezése után elbizonytalanodott a zenei pályát illetően. Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket az intézmény?

Szó sincs erről. Annyi történt, hogy a diploma után leültem egy székre és elgondolkodtam, hogy nem kellene-e mégiscsak orvosnak menni. Addig minden adta magát a zenében, tulajdonképpen nem is én hoztam a döntéseket. Akkor újból megvettem a legfrissebb biológia könyveket, elkezdtem készülni. De aztán a feleségemmel, aki szintén hegedűs, és együtt is végeztünk a Zeneakadémián, kölcsönösen lebeszéltük egymást az orvosi pályáról. Egyébként fantasztikus tanáraim voltak. Szemjon Sznyitkovszkij, aki David Ojsztrah tanítványa majd tanársegédje volt, megkérdezte, hogy nincs-e kedvem a kurzusára járni. Hát hogyne lett volna? Szenzációs tanár volt, de nagy szerencsémre járhattam vonósnégyes és kamarazeneórákra Kurtág Györgyhöz, zenekari gyakorlatra pedig Simon Alberthez. De szintén tanárom volt Dobszay László, aki csodálatos zenetörténet órákat tartott. 

Pedig azt lehet unalmasan tanítani.

Hajjaj, mindent, ami történelem, azt lehet. (nevet)

Az egyetemi évek után az USA-ban folytatta a tanulmányait. Hogyan sikerült kijutni?

Igen, 1984-ben még nem volt ilyen egyszerű kijutni, mint ma. A feleségemmel elküldtük a felvételeinket egy ottani nagyszerű hegedűtanárhoz, Robert Davidovicihez, aki azt mondta, hogy „oké, gyertek mindketten”. Kaptunk is ösztöndíjat a texasi NTSU Egyetemtől. Ott volt a legnagyobb amerikai zenei fakultás abban az időben. 

Sosem fordult meg a fejében, hogy kint marad?

New York államban a Rochester Philharmonic Orchestra-hoz jelentkeztem egy koncertmesteri próbajátékra. Ez egy első kategóriás szimfonikus zenekar, a felvételi olyan volt, mint egy nagy nemzetközi hegedűverseny.Több fordulót tartottak, hatvanhét résztvevővel. Az utolsó forduló éjfélkor volt, mert a főzeneigazgató csak akkor ért rá. Végül megnyertem a próbajátékot. Kérdezték, hogy megfelel-e a fizetés. Megjegyzem, itthon ezerhatszázötven forintot kerestem tanárként. (nevet) Szóval minden jól alakult egészen addig, amíg meg nem kérdezték, hogy van-e már munkavállalási engedélyem, azaz „green cardom.” Mivel az akkor még nekem nem volt, nekik pedig azonnali kezdéssel kellett koncertmester, végül nem kaptam meg az állást. Én akkor annyira elkeseredtem, hogy szinte az első repülővel hazajöttünk a feleségemmel.

Nem bánta meg?

Nagyon jól tettük, hogy hazajöttünk. Ha minden összejön, és ott kezdünk dolgozni, akkor is teljesen biztos vagyok benne, hogy később hazaköltözünk volna. Nem szerettük volna, ha a gyerekeink odakint, a nagyszüleiktől távol nőnek fel, arról nem is beszélve, hogy jócskán volt honvágyunk is. Felismertük, hogy

Lokálpatrióta embernek tartja magát?

Egészséges mértékben. Bizonyos időközönként utaznom kell. Nagyon szerettem mindig is megérkezni egy külföldi városba, szétnézni, koncerttermekben próbálni, fellépni, majd ismét hazajönni. Nekem ez vált be. 

Rá tudok kapcsolódni erre a gondolatra. Magam is éltem kint Skóciában. Minden nagyon szép volt, de ha nem tudtam volna magyar zenét és Fábry-showt hallgatni odakint, akkor nehéz lett volna.

Marokkóban, Marrakeshben is laktam egy évig. Egy zongorás trióval kaptunk szerződést a La Mamounia nevű hotelben, ami Észak-Afrika egyik legelegánsabb szállodája. Arról nevezetes, hogy Churchillnek is volt ott saját lakosztálya. Bartók is megszállt ott, amikor arab népzenét gyűjtött. Máig kint van egy zongora a hotelben, amely Bartóknak állít emléket. Visszatérve, akkor még nem volt internet. Ha nem küldenek utánam magyar kazettákat, könyveket, akkor nehezen bírom ki. De annyi előnye volt, hogy az orosz és az angol mellé, ott tanultam meg franciául. 

A lokálpatriotizmusra visszatérve. Veszprém nagyon sokat köszönhet Önnek. A Mendelssohn Kamarazenekar alapítója, a veszprémi zeneművészeti szakgimnáziumnak hosszú éveken át volt az igazgatója, az Auer Fesztivál kitalálója és rendezője. 

A Mendelssohn Kamarazenekar egy abszolút alulról szerveződő kezdeményezésként indult még a szocializmus  időszaka alatt. Pénz természetesen nem volt rá, lelkesedés ellenben annál több. Rögtön szemet szúrt az akkori pártbizottságnak, hogy mi ez a gyülekezés. Egy „szép” reggelen meg kellett jelennem a megyei pártbizottságon. Az egy nagyon csúnya hely volt. Sajnos még ma is ott áll, emlékeztet minket a múltra. Ne felejtsük el, hogy a megyei párttitkár korábban belügyminiszter is volt. Papp Jánosnak hívták. Sok minden száradt a lelkén. Ő kért halálos ítéletet az 56-os veszprémi forradalmi bizottság elnökére, a középiskolai tanár Brusznyai Árpádra, ugyanis nem volt elégedett az életfogytig tartó ítélettel. Ugyanez az ember akarta amúgy lecsapolni a Balatont is, mondván, jó lesz az termőföldnek. Szóval ennek a Papp Jánosnak a pártbizottságán kellett megjelennem reggel fél nyolckor, ahol kifaggattak az ügyről. 

A Mendelssohn Kamarazenekar az elmúlt három évtizedben több száz koncerttel maga mögött, a legkiválóbb hazai és külföldi szólistákkal lépett fel idehaza és számos más országban, kontinensen. Sikeresen működik együtt más együttesekkel, számos saját tehetséggondozó programot bonyolított, és indít a mai napig.

Kamarazenekarok általában nem tudnak ilyen hosszú ideig együttműködni. Mi a hosszú élet titka? 

A zenekar mozgatórúgója a munka szeretete. Itt tényleg érdekli a zenészeket, hogy mitől működik jól, mitől szól jól egy zenekar, mi van leírva a partitúrában, és azt hogyan lehet a lehető legjobban megfejteni. A másik összetevő pedig a személyi viszonyok. Vannak tagok, akik a kezdetektől itt vannak velünk. Ezek a titkok. Egyébként a jövőre nézve egy komoly kihívással állunk szemben: ez pedig az utánpótlás kérdése. A veszprémi Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola megszűnése után sajnos a Mendelssohn Kamarazenekar utánpótlása is veszélyeztetetté vált. Ezidáig a tagok több mint a fele saját egykori tanítványunk volt. Attól az érzéstől vezérelve jöttek vissza Veszprémbe, hogy abban a zenekarban játszhatnak, amelyet a konzis éveikben hallhattak, sőt többször játszhattak is benne. Ott ismerkedtek meg a zenekari repertoár nagy részével. Szóval kérdés, kinek tudjuk majd továbbadni a lángot. Ez pedig most egy különösen izgalmas pillanat, hiszen Veszprém lesz 2023-ban Európa kulturális fővárosa. Zenei téren rengeteg tennivalónk lesz addig.  

Részt vesz a munkában? Ha igen, milyen minőségben?

Igen, már a pályázás időszakában is részt vehettem a konzultációkon, és most februártól pedig komolyzenei tanácsadóként működök közre a munkában. Izgalmas feladat a sok beérkező ötletet látni, a sok elképzelést összeegyeztetni és közben remélni, hogyan fog majd gazdagodni a város és az ország zenekultúrája ettől a nagyszabású projekttől. 

Ahogy korábban említettem, ön az Auer Fesztivál szervezője. Miért választották az Auer nevet és a fesztivál célja?

Auer Lipót a világ zenei életének egyik meghatározó alakja volt a 19. század második és a 20. század első felében. Veszprémben született, ott kezdett tanulni hangszerén, a hegedűn, majd szédületes karriert futott be, a cár szólóhegedűse és a szentpétervári Konzervatórium hegedűprofesszora lett. Csajkovszkij, Glazunov neki komponálták egyes műveiket, a 20. század leghíresebb hegedűművészei közül Jascha Heifetz, Nathan Milstein, Efrem Zimbalist és még sokan, mind az ő tanítványai voltak. Együtt muzsikált Liszttel, Brahms-szal, és folytathatnám a sort. Egy ilyen nagyságrendű személyiség emlékét magas szinten kell ápolni, s ennek a feladatnak próbálunk megfelelni. Először egy egyórás tv-filmet forgattunk Bárány László rendező-operatőrrel közösen, mely több tv-csatornán is látható volt és DVD-n megjelent, majd hat évvel ezelőtt elindítottuk a veszprémi Auer Fesztivált, melyre Gidon Kremertől, Vadim Reping, Maxim Vengerovtól Mischa Maisky-ig a világ ma élő legnagyobb sztárjait látjuk vendégül, s ők közös koncerteken lépnek fel a rendező, Mendelssohn Kamarazenekar élén.

Ha visszatekint a rendszerváltás idejére és az akkori elképzeléseit összeveti a mára megvalósultakkal, hogyan látja a helyzetet?

Ma, aki tenni akar, az végtelen lehetőséggel bír. A mai kor zenei lehetőségeit nem lehet összehasonlítani az akkoriakkal. Számtalan pályázat, fejlődő infrastruktúra.

Ugyanakkor mi fiatalon talán idealistábbak voltunk, hosszabb távon mertünk anyagi támogatás nélkül is küzdeni a céljainkért. De félreértés ne essék, ez pusztán egy érzés, nem kritika.

Máig kitart a zene felé érzett szeretete?

Ha egy hivatásos zenész azt mondja, hogy szereti a zenét, akkor kétféle reakcióval találkozik általában. Az egyik az, hogy „még szép, hiszen ez a hivatása”. A másik, hogy „jé, egész életében ezt csinálja, és még mindig szereti”. Nekem szerencsére magánemberként is ugyanolyan mély kapcsolatom maradt a zenével, mint fiatalon. Ebből táplálkozik nálam minden. A szakma, a napi rutin nem tudott elvonni a zene szeretetétől. 

A kamarazene tanítás mellett hegedűt is elkezdett tanítani, nem is akárkivel. Baráti Kristóffal közösen indítottak osztályt a Zeneakadémián.  

A Zeneakadémiára kamarazene tanárként vettek fel, egy év múlva már rám bízták az Akadémia egyik zenekarának irányítását is. Emellett másfél éve Baráti Kristóffal elhatároztuk, hogy indítunk egy hegedű főtárgy osztályt is. Hallgatónként heti egy órát ő tart, egyet én. Úgy terveztük, hogy maximum négy-öt növendékünk lesz, mára nyolcnál járunk és mindketten nagyon élvezzük a tanítást.

Milyen célokat szeretne még elérni?

Talán furcsán hangzik, de nem vagyok egy tervező típus. Sokat érlelem a döntéseimet, de mivel közben cselekedni is kell, gyakran azt látom, hogy már rég csinálok valamit, pedig nem is terveztem, hogy abba az irányba megyek. Most sem tudnék távlati tervet mondani, de sok projekt van a fejemben, persze. De elérni valamit? Sohasem akartam „elérni” semmit. Az életben „elérhető” célok, – hívhatjuk sikereknek őket –, ideig-óráig adnak lendületet, miközben az igazi dolgok belül történnek, s ott nem könnyű előre haladni. De próbálkozom.