Egy jó tízessel idősebb srác könnyítés közben szegezte nekem a nehezítő kérdést: „Nincs kedved belépni a Fideszbe?”

A piszoárban szembesültem a rendszerváltozás személyes felelősségével. Egy jó tízessel idősebb srác – akivel a változás évében nemcsak képletesen forgott a világ – könnyítés közben szegezte nekem a nehezítő kérdést: „Nincs kedved belépni a Fideszbe?” Közös pont volt, hogy abban az órában az én fejemben is „összekeveredtek a féldecik”, viszont kevésbé a kormányzatok: ugyan a KISZ valóban primer szégyen volt már a gimiben, és a román nagykövetség előtt részt vettem balhéból egy Fidesz-tiltakozáson, számomra tizenhat évesen ennél több nem volt benne. Éder Tamás – akkori egyetemista, későbbi államtitkár – tehát a gödöllői blueskocsmában azon az estén nem tudta növelni a helyi fiatal demokrata csoport tagságát. 

Dübörgött a zene, Lőrincz Karesz, Szarka Pisti és a társult helyi csapat nyomta a bluest, elszállt egy hajó a szélben, elcsattant néhány csók, az olcsó sör és a zsíros kenyér mellett a művház Galga termében ott volt mindenki, aki számított. Fülledt volt az este és fülledt a kor, minden mozgásban volt, a szabadság meg tapintható, s miközben a fejünk fölött suhant át a történelem, alant a pillanatban éltük meg a tinédzserkor varázsát. A teremben mindenki táncolt, kivéve mi – a thrash metalos nem táncol. Még a belvárosi Rézgombosban vagy az egyetemvárosi GATE-klubban sem, pedig oda még csinosabb lányok jártak.

Az utóbbi pinceklub repertoárjában számomra meghatározó volt az S-Modell koncertje, Pribil György énekes-gitáros mellett eleinte két gödöllői tolta a drum & bass alapot, Gilián Gábor és Csibi Tamás. Az ilyen üde színfoltokon kívül azonban többnyire diszkó volt szombatonként, annak elviseléséhez – illetve a drága klubos fogyasztás kibekkelésére – a szép emlékű Hangulat presszóban melegítettünk, néha annyira, hogy az ugródeszka maga lett a végállomás. A tinik menedéke volt e hely, ide rendőr nem jött, egy hallgatólagos konszenzus övezte: itt fiatalkorúak is következmények nélkül fogyaszthattak. (Bár ha jogi nem is, gyors lefutású élettani következmények azért akadtak…) 

Nekem Gödöllő 1989-ben a thrash metalról szólt, így alakult, és ez nem történhetett másként. Egyik lokális erőközpontja pedig a Stromfeld sétány volt, amely egykor a Grassalkovich-kastély királyi parkjaként szolgált, a mi időnkben azonban a lakótelep közepén már egy hatalmas Tanácsköztársaság-szobor, 

 – itt laktam, és a baráti kör hamar összeállt. Rengeteg gyerek élt itt, kulcsos gyerekek, akik a téren, az Alsóparkban szocializálódtak. A hetvenes évek végén kissrácként sorban álltunk a focipályáknál, a panelházak közötti beton pingpongasztaloknál, hogy beállhassunk játszani, tiniként már mi diktáltuk a trendet (már ha jól emlékszem). Az pedig számunkra a Bay Areából, Amerikából jött. Mégpedig többnyire a budapesti Rákóczi tér és József körút sarkán működő kazettamásoló vállalkozás közvetítésével. Fáziskéséssel azért beérkezett a keleti blokkba a Maiden, a Metallica és a többi zene. 

Szinte megbocsáthatatlan hiba ezt összetéveszteni a heavy metallal (nem a csíkos gatya – szkájbőr dzseki kombó volt a szett), a hard rockkal (hiszen a néhány házzal arrébb lakó, későbbi Sziget-alapító Gerendai Karesz trapéznadrágja értelmezhetetlen volt) vagy bármi mással. Egy jó farmerdzseki, egy Master of Puppets-poló a Nagy Diófa utcai Hunky Punky butikból, egy magas szárú Reebok és egy szűkített, lehetőleg sztreccsfarmer kellett csupán hozzá, meg persze hosszú haj. Én ezt megspékeltem egy Epiphone gitárral meg egy Fat Cat torzítóval, amelyeket a bécsi Mariahilferen a nagy Gorenje-roham idején, apámék világútleveles, trabantos turistaakciója során szereztem be. 

Gödöllőn egyébként a rendszer annyira lazán fogta a gyeplőt, hogy a helyi ellenzék vezető figurái a városi párttitkár, Herczenik Gyula lakásán vitatták meg rendszeresen a változó világ ügyeit – hány estén át várakoztam az oda járó apámra, a nappali polcain talált összes Cseh Tamás-bakelitet végighallgatva… És 1989-ben Gödöllőn Roszík Gábor lelkész MDF-es csapatával megbuktatta az állampárt helyi parlamenti képviselőjét, és az első szabad időközi választáson bejutott a parlamentbe. 

Az én nemzedékem ebből a politikai eufóriából nem sokat érzékelt, viszont e választással egy időben a világútlevél még egy csodát tett: öt barátommal Kelet-Berlinben „nyaraltunk”. A keleti blokkosok közül magyarként az elsők között szabadon járkálhattunk át a friedrichstraßei S-Bahn-állomáson keresztül Nyugat-Berlinbe – rácsodálkozni a nyugati életre, a szabadság fokára a kapitalizmus „marketplaccán”, a Ku’damm sugárúton. Éppen úgy, ahogy később a Moszkva tér című film megjelenítette – talán nem véletlen, hogy zeneszerzője egykori haverunk, a gödöllői Temesvári Balázs volt. És ha már mozi, baráti körünk másik tagja, Mundruczó Kornél később rendezőként saját gödöllői gyerekkorának egyik színhelyét, a János utcai lakótelepet villantotta fel az Afta című rövidfilmjében. 

Ha ezek után az én belső filmemet is levetíteném, persze ismét megelevenedne a paravánon sok házibuli képe, kiemelten Újvári Petyáék újra és újra leamortizált besnyői háza, Éber Samírék alagsorában a zenekari próbaterem, a teniszpálya melletti találkozóhely, a „hotdogos”, a négy „ált. isk.” közötti szombati fociderbik, a veresi strandolások, a titkos VHS-kazettás horrorfilmnézések, a művház mögötti cigizések, az első udvarlások és így tovább. De nem vetítem le, maradjon minden a szubjektív emlékezet játékszere. Így szép.

Nyitókép: Fortepan/Gárdos Katalin