Cinikus elméletek: a szélsőbalos akadémiai paranoia és az újbalos aktivizmus látlelete

Vajon mi jut eszébe az olvasónak, ha meghallja a kifejezést: „kritikai elméletek”? Ha szerencsés, és még nem esett át a tűzkeresztségen, akkor valami ártatlan társadalomkritikára, önreflexióra, esetleg kissé modoros nyelvű elmélkedésekre asszociálhat. Ha már átesett a tűzkeresztségen, akkor tudja, hogy a kritikai elmélet(ek), egyes vagy többesszámban a paranoiás világ- és nyugati öngyűlölet pár évtizedes hagyománnyal rendelkező, tudományos változata, mely a posztmodern édesgyermeke.

A kritikai elméletek világába tartozik többek közt a strukturalizmus, posztstrukturalizmus, marxizmus, perspektivizmus, dekonstrukció, posztkolonializmus, narratológia, pszichoanalitikus kritika, a feminizmus számos irányzata, a gender- és queer-elmélet, a kritikai fajelmélet és hasonlók. Ezek különös-fantasztikus világáról szóló két társadalomtudós, Helen Pluckrose és James Lindsay új kötete. 

Már az ajánlás is olyan, mintha választanunk kellene a Mátrixban a kék és a piros tabletta közt. Pluckrose részéről: „Férjemnek, Davidnek, aki mindent lehetővé tesz, és lányomnak, Lucynak,

Munkám ezügyben véget ért.” Lindsay részéről: „És  feleségemnek, Heathernek, aki csak egy egyszerű életet akart élni, és sosem akart róla tudni, hogy mindez létezik.”

Akkor mi miért olvassuk el? A kortárs identitáspoltika, az LMBTQ-törekvések és nyelvezetük, a strukturális rasszizmus elképzelése, a gender-elmélet legújabb őrültségei, a transznemű mozgalom követelései mind a kritikai elméletekre visszavezethető felfogásban gyökereznek, a nyugati társadalomtudományi szakokon pedig ma már elsősorban ezt tekintik A Tudományos Megközelítésnek, így érdemes tisztában lenni vele, hogy mik ezek.

Ezeket összefoglalóan gyakran csak pusztán, mint az Elméletet (the Theory) emlegetik az akadémiai világban. De miért kell ezeket kritikainak nevezni ilyesmiket? Vagy miért csak ezek a kritikaiak? Hiszen a világra adott bármilyen szisztematikus reflexió lehet kritikus, a társadalomkritika műfaja is létezik már legalább a közmondásos „ókori görögök” óta, azaz a filozófia per definitionem kritikai.

A marxista-posztmodern kritikai elméletek számára semmi sem biztos a világban, csak a „kontextusfüggés” és az úgynevezett „hatalmi struktúrák”. Hátterük a marxizmus, a frankfurti iskola, a Michel Foucault nevével fémjelezhető posztstrukturalizmus és a Jacques Derridához köthető dekonstrukció. A posztstrukturalisták például egy róluk szóló bevezető kötet szerint „(többnyire) nem tagadják, hogy létezik külvilág; csak épp azt kétlik, hogy abból bármilyen érvényes következtetést le tudunk vonni”.  Köztünk és a valóság között ugyanis ott a nyelv, ami nem leírja, hanem torzítja (vagy alkotja) a valóságot, amihez így nincs hozzáférésünk (kivéve, ha alkotja, de ez legyen a posztmodernek problémája). 

Mindebből nő ki a „tagadás kultúrája”, ahogy Scruton nevezi, amely pusztán a kritikát és a leleplezést, a feltételezett hátsó szándékok kiderítését-kiterítését tekinti feladatának, cinikusan-gunyorosan vigyorogva.

Ez már rég nem az egészséges tudományos szkepszis; ez egy radikális, romboló szkepszis. Kérdés persze, ha a világban minden bizonytalan és megismerhetetlen, akkor ezalól miért pont a hatalmi viszonyok képeznek kivételt, de hát ilyen eretnek kérdéseket nem illik feltenni.

Viccelődés a posztmodernnel

2017-18-ban három tudós, James A. Lindsay, Peter Boghossian és Helen Pluckrose négy értelmetlen, de posztmodern fordulatokkal teli vagy épp abszurd erkölcsi elképzeléseket javasló „tanulmányt” közöltetett le a „kritikai elméletek”-kel foglalkozó, gender- és queer-elméleti folyóiratok világában. A projektet 2019-ig folytatni szerették volna, ám 2018 októberében újságírók rájöttek, hogy a tanulmányok állítólagos szerzője, Helen Wilson nem létezik (ezért lett négy tanulmány az eredetileg tervezett húszból). Az ügyből nagy botrány (a Grievance tanulmányok ügye) lett, melyet nehezen viselt a posztmodern akadémiai elit, a három tudósból kettő pedig könyvet írt.

Ez lett a 2020 szeptemberében megjelent Cynical Theories. 

Pluckrose-ék szerint a posztmodern két fő alapelve közül az egyik a tudásra vonatkozik, a másik pedig politikai: az objektív – valóságra és igazságra vonatkozó – tudás létével és elsajátításával kapcsolatos radikális szkepticizmus; illetve hogy a társadalmat hatalom struktúrák, hierarchikus rendszerek formálják és irányítják, és ezek határozzák meg (a nyelven, szokásokon, normákon és mindenen keresztül), hogy mit és hogyan tudhatunk (azaz a valóságot a nyelv és az interakciók konstruálják). Ez határozza meg az egyéniséget és az egyéni meggyőződéseket is. Mindezek következtében a posztmodern négy fő témája:

Ezért aztán a nyugati világban kifejlődött természettudományos és társadalomtudományos módszertanok, a logika és az érvelés is pusztán a nyugati elnyomás hatalmi eszközei; a határok, kategóriák (mint nő és férfi) sem valódiak, csak hatalmi konstrukciók.  Ami valódinak tűnik, az pusztán a „performativitás”, azaz az állandó ismétlés, szajkózás, az is csak amiatt, mert úgy cselekszünk, mintha valódi lenne. Így a hatalmi viszonyokat és elnyomást nem csak tudatosan lehet kreálni és fenntartani, hanem tudatlanul, sőt akár akaratunk ellenére is.

Alkalmazott posztmodern

Az első posztmodern szerzők eredetileg annyira nihilisták voltak, a világ megváltoztathatóságával kapcsolatban pedig annyira szkeptikusak, hogy csak a „nyelvi játékok” és az irónia eszközét látták alkalmazhatónak az általuk detektált – és hisztérikusan felnagyított – problémák minimális kikezdésére. A nyolcvanas évek közepétől egyesek kikiáltották a posztmodern halálát, viszont megjelentek azok az említett „kritikai elméletek”, amelyek a posztmodern meggyőződéseiből indulnak ki, viszont valamiért mégis úgy gondolják, hogy etikai kötelességük küzdeni a posztmodern által felvázolt viszonyok ellen – ezt nevezik a „társadalmi igazságosság” (social justice) mozgalmának, mely először eluralkodott az egyetemeken, mára pedig a vállalati világot és egyre inkább a mindennapokat is ellepi. 

A „társadalmi igazságosság bajnokai” (social justice warriorok – SJW) küzdenek a patriarchátus és a maszkulinitás (férfiuralom), a heteronormativitás (a heteroszexuálisok uralma), a cisznormativitás (a biológiai nemükkel azonosulók uralma), a fehér felsőbbrendűség, sőt akár a „kövérségfóbia” („fatphobia”, a kövérség egészségügyileg problémásnak tartása) és az „ableism” (a valamiféle testi fogyatékossággal nem rendelkezők uralma és a testi fogyatékosságok testi fogyatékosságnak tartása) elnyomó rendszerei ellen. 

Pluckrose-ék ezt nevezik „alkalmazott posztmodernnek”.  A mozgalom azokat, akik magukévá tették a posztmodern alapelveket és elkezdtek küzdeni a „társadalmi igazságosságért”, „megvilágosodottnak” (woke) tartja. 

Az elnyomás és mindenféle

(létező problémák felnagyítása és nemlétező problémák kitalálása), a dekonstrukció, a „binaritások” elleni küzdelem (például a férfi és nő kategóriájának lebontása) és az elnyomottnak tartott csoportok (nők, feketék, LMBTQ-emberek, ezek kereszteződései) szempontjainak abszolutizálása. Úgyszintén fontos feladat az elnyomónak, kirekesztőnek és diszkriminatívnak tartott kifejezések kigyomlálása a nyelvből és kicserélésük udvarias, nem megbélyegző, semleges, sőt „befogadó” kifejezésekre – azaz a politikai korrektség.  

A „standpoint theory” (nézőpont-elmélet) a radikális posztmodern szkepszis terméke: mivel a társadalmat a hatalmi viszonyok és a domináns csoportok határozzák meg, az objektív igazság és logika pedig ezen csoportok csele, ezért a megoldás az, ha az elnyomott kisebbségek álláspontját tesszük magunkévá, mivel menthetetlenül meghatároz minket az, hogy a társadalom hatalmi mátrixaiban hol helyezkedik el nemünk, szexualitásunk, fajunk, etnikumunk és más jellemzőink. Az uralkodó csoportok csak a saját látásmódjukat ismerik, a nem domináns csoportok viszont ismerik az uralkodó látásmódot és a sajátjukat is, így az ő szempontrendszerük gazdagabb.  Ez a marxisták hamis tudatról szóló elképzelésének fordítottja: itt nem az elnyomottaknak, hanem az elnyomóknak van hamis tudata. (Kérdés, ha az igazság megismerhetetlen, akkor az elnyomott csoportok érzései, megélései miért is képeznek megismerhető igazságot, de ez is eretnek kérdés.)

Interszekcionálás és identitáspolitika

Egy ember természetesen tagja lehet több elnyomó vagy elnyomott csoportnak, ezek a kategóriák átfedhetik egymást, „interszekcionálhatnak”. A legelnyomóbb a nyugati, keresztény, fehér, heteroszexuális férfi, a legelnyomottabbak közt pedig ott találjuk a fekete, bevándorló, transznemű muszlim nőt. A fehér nő vagy a fekete meleg férfi köztes kategóriák. Ha az elnyomott csoportokból valaki disszidens hangon szólal meg, és valamiben egyetért az elnyomókkal (például kritizálja a posztmodern kritikai elméleteket és a belőlük fakadó aktivizmust), akkor az áruló, aki vagy magáévá tette az elnyomók álláspontját, vagy lefizették.

Ezt a jelenséget hívják ma „identitáspolitikának”, mivel a valamilyen társadalmi csoporthoz való tartozást abszolutizálja. Azonban ezt a szemléletet számos belső ellentmondás feszíti, és etikai problémák is akadnak vele. Egyrészt korábban a nőmozgalom például épp azért küzdött, hogy az egyes nőket ne kizárólag a nőkre vonatkozó csoportjellemzők alapján ítéljék meg, hanem egyénileg. Az identitáspolitika tagadja az egyéni tehetséget, személyiséget, ehelyett újra a fajt, etnikumot, nemet helyezi a középpontja, mint abszolút meghatározót, ezzel felerősítve azt, ami ellen elvileg küzd. Másrészt azt, aki kibeszél, rögtön nem fizikai csoportjellemzői alapján ítéli meg, hanem úgy, mintha az adott csoportnak lenne egy éthosza, elvárt gondolat- és viselkedésrendszere, és az tartozna oda, aki eszerint cselekszik – miközben épp küzd az ilyen elvárásrendszerek ellen is. 

Emellett az egész identitáspolitika mentális veszélyeket rejt magában, hiszen a problémák helyén kezelése helyett azok felnagyítását és abszolutizálását bátorítja, így kialakítva a nyugati egyetemek „hópehely-nemzedékét”, amelynek tagjai minden apróságra hiperérzékenyen reagálnak – nem pszichológiai, hanem ideológiai okokból. Végül az egész fent vázolt szemléletmód sajátossága, hogy bezárkózó, elbarikádozza magát a kritikák elől, a kritikát ugyanis a domináns elnyomó csoportok önvédelmi eszközének tekinti, ha pedig elvileg elnyomott megszólaló részéről érkezik, akkor árulásnak. A kör bezárult, a hisztéria és a paranoia öngerjesztővé vált. 

Világértelmezés

A „kritikai elméletek” képviselői – szemben más tudományágakkal – feljogosítva érzik magukat, hogy a világ és a társadalom minden létező jelenségét kritikai vizsgálódásuk tárgyává tegyék és sajátosan torz szempontrendszerük alapján elemezzék, megtalálva a keresett hatalmi viszonyokat, elnyomó aktusokat az emberi kapcsolatok és társadalmi jelenségek legkisebb nüanszaiban is, természetesen megoldási javaslattal is előállva. (Ezért ideológia a gender-elmélet: sajátos szempontrendszerét alkalmazva a világon minden értelmezésére feljogosítva érzi magát, és a világon mindent ki akar javítani társadalommérnöki meglátásai alapján.)

A monomán struktúramánia miatt minden elég odakerül a „társadalmi” jelző, az elnyomás és hatalom megszállott keresése miatt mindennek megszületik a „kritikai” ága (van már például kritikai pszichológia és kritikai földrajz is). Aki mindenáron az elnyomó hatalom jeleit akarja megtalálni minden emberi kapcsolatban, ez meg is fogja találni azokat, akkor is, ha ilyenek nincsenek. Magyarán a posztmodern kritikai elméletek, az identitáspolitika és a woke-mozgalom maguk jeleskednek abban, amivel a világot vádolják: a hatalmi viszonyok mesterséges konstrukciójában.

Helen Pluckrose és szerzőtársa, akik egyébként hagyományos baloldali-liberális szempontból kritizálják a szélballer posztmodernt, a posztkolonializmus bemutatásával folytatják a kötetet, mint minden kritikai elmélet őse, majd a queer-elmélet jön, a korábban általunk már bemutatott kritikai fajelmélet és interszekcionalizmus, utána a feminizmus é gender-tanulmányok. Ezután egy fejezetet szentelnek a „társadalmi igazságosság tudományosságának” (social justice scholarship) és annak, hogy ez miként folyik egybe az aktivizmussal, itatódik át a „társadalmi igazságosság” etikai követelményeivel, társadalomátalakító céljaival.

Az éptestűek uralma

Különösen is érdekes, valamint ijesztő mindaz, amit a „fat studies”-ról és a „disability studies”-ról írnak, melyek az elhízás és a fogyatékosság pusztán alternatív életformák, melyeket csak a nem kövérek és „éptestűek” „medikalizálnak”, a saját állapotukat önkényes módon „normálisnak” beállítva. Bizonyára találkoznak a túlsúlyos és fogyatékos embertársaink értetlenséggel, küzdenek az elfogadásért, s minden segítséget megérdemelnek mind egyénileg, mind csoportként, társadalmilag, de azért mégiscsak az van – miként a neurobiológus Maureen Condic és filozófus testvére, Samuel Condic fogalmaz –, hogy „egy szerv meghatározó tulajdonsága a szervezet: egy entitás különböző szerveinek feladata, hogy együttműködjenek az egész entitás jóléte érdekében”.

A szerveinknek és testünk egészének rendeltetése van, s rendeltetésszerű működése.  Ha egy szerv, legyen az a szem, a fül, a gyomrunk, nem felelnek meg ennek, nem, vagy csak részlegesen tudják teljesíteni feladatukat, akkor az nem pusztán önkényes, „éptestűek” által meghatározott társadalmi konstrukciók és normák által el nem ismert eltérés, különbség, egyenlő értékű alternatíva, hanem „működési hiba”, rendellenesség. Kár ezt tagadni az elfogadás és felszabadítás nevében, utóbbiak eme politikailag korrekt tagadás nélkül is lehetségesek. 

A 22-es csapdája

Helen Pluckrose és James Lindsay kötete azért hasznos, mert megmutatja, mi folyik a nyugati akadémiai világban, s mi mindennek az elméleti háttere. Aki érteni akarja a kortárs identitásmozgalmakat, az LMBTQ-követeléseket, a gender-elméletet, sőt az egész kortárs baloldalt, annak a könyv megvilágító erejű lehet, bár a kritikai elméletek képviselői fensőbbséges lenézéssel valamiféle racionalizált visszacsapást (backlash) fognak látni benne a még Platón sötét, illúziókkal teli barlangjában élők részéről. Mindez csak arra lesz bizonyíték, hogy a kritikai elméletek képviselői végső soron vitaképtelenek, a feléjük irányuló kritikát ugyanis egyfajta körkörös érveléssel saját felfogásuk igazolásának veszik. 

Talán elmondhatjuk: a posztmodern kritikai elméletek, a woke-aktivizmus és az identitáspolitika világa, hisztérikus, paranoiás és teljességgel ellentmondásos, bezárkózó világ. Az ezt a szemléletet képviselő mozgalom, miközben radikálisan tagadja a valóság és az igazság, az erkölcs megismerhetőségét, az egyetemest és az egyént, aközben abszolút magabiztossággal lép fel, mint az egyetlen – és kivételesen valamiért egyetemes – igazság bajnoka, a titkos (woke) tudással rendelkező, gnosztikus elit.

Mivel viszont a világról szerezhető egyetlen érvényes tudás eme mozgalom szerint kizárólag annak végtelen romlottságát (elnyomó hatalmi hierarchiák) bizonyítja, ezért a világot nem javítgatni kell, hanem eltörölni, és teljesen újat építeni helyette. Magyarán ez a posztmodern kritikai szemlélet – Chantal Delsol francia filozófus szófordulatával és könyvcímével élve – a világ gyűlölete. A Cynical Theories pedig a tudományos szintre emelt hisztérikus paranoia látlelete.

Mi lehet minderre a gyógyír?

A szerzők az „identitáspolitika nélküli liberalizmust” és a hagyományos tudományosságba vetett bizodalmat ajánlják egészséges megoldás gyanánt.  Rémi Brauge (úgyszintén francia filozófus) szerint viszont hasznos volna néhány „középkori” (vagy inkább alapvető) igazság újrafelfedezése is. A posztmodern kritikai elméleteknek vannak igaz meglátásai, ám épp kiindulópontjaik (ismeretelméleti alapjaik) és az ember természetével kapcsolatos (antropológiai) meggyőződései tévesek, kritikus meglátásaikat pedig abszolutizálják.

A kritikai elméletek felvilágosodásra és modernitásra vonatkozó kritikáiban sok az igazság, ugyanakkor ezek a meglátások gyakran olyasmik, amelyeket sokkal korábban megfogalmaztak konzervatív, reakciós, ellenforradalmár szerzők, tehát nem feltétlen újak. Másrészt a kritikai elméletek képviselői átesnek a közmondásbeli ló másik oldalára. Jogos a felvilágosodás emberképének és objektivitás-elképzelésének, valamint racionalizmusának kritikája is, de téves a teljes irracionalizmus; téves a felvilágosodás túlságosan individualista emberképét az egyén, a személyiség teljes tagadásával felváltani; és téves az univerzális objektivitás kritikájának nyomán tagadni a valóság és igazság megismerésének lehetőségét.

Hatalmi viszonyok például mindig is léteztek, és akár Foucault hatalomelmélete is igaz lehet, csak talán még sem érdemes mindebben végső, mindent háttérbe szorító tragédiát látni. Hatalmi viszonyok mindig voltak, mindig lesznek, társadalmaink és emberi viszonyaink összképe azonban egyáltalán nem olyan szörnyű, mint a kritikai elméletek állítják.

Akkor ugyanis abszolút hatalomra fog szert tenni a politikai korrektség, a nyelv- és viselkedésrendőrség, mely annak a gondolatnak jegyében, hogy nincs magánélet, a személyes egyben politikai is, életünk minden mozzanatát monitorozni, ellenőrizni kívánja, nem engedélyezve az eltérést a progresszív agendától, nem tolerálva az emberi esendőséget.

Helen Pluckrose–James Lindsay: Cynical Theories : How Activist Scholarship Made Everything about Race, Gender, and Identity--And Why This Harms Everybody. Pitchstone Publishing, 2020.