Mao nyomában: mi is a politikai korrektség valójában?

Politikai korrektség nem is létezik, az csak a jobboldal találmánya, amellyel megbélyegezi ellenfeleit; a politikai korrektséggel dobálózni amolyan ködszurkálás meg az ellenség falra festére; nincs is semmi látnivaló, pusztán az elnyomottakért való küzdelem meg udvarias fogalmazás van – hangzik el sokak szájából. 

Mindeközben: azzal utasította el egy hallgatója, James Caspian szakdolgozati témáját az angliai Bath Spa University, hogy az potenciálisan „politikailag inkorrekt”, valamint veszélyezteti az intézmény reputációját.

Aztán: Pető Andrea nemrég azt nyilatkozta: „Fontos megjegyezni, hogy a »genderideológiával« és a politikai korrektséggel szemben uszító társadalmi mozgósítás nemcsak démonizálja ellenfelei világképét, és elutasítja azt az emberi jogi paradigmát, amely már hosszú ideje viszonylagos konszenzus alapja Európában és Észak-Amerikában, hanem eközben egy élhető és megvalósítható alternatívát kínál, amely a családra, nemzetre, vallásos értékrendre és szólásszabadságra összpontosít”.

Eléggé egyértelmű, hogy

De azért menjünk tovább.

Ki kezdte? – teszi fel a kérdést Geoffrey Hughes nyelvtörténész professzor. Doris Lessing a kommunizmus egyenes folytatásának tartotta a pécét, míg mások szerint a politikai korrektség kifejezését a jobboldal használja arra, hogy diszkreditálja a hatalmi viszonyok megkérdőjelezőit. Hughes szerint „amit PC-nek nevezünk, az olyan társadalommérnökösködésnek tűnik, ami jószándékból származik, de kevésbé egészséges, puritán erőfeszítésekben nyilvánul meg, amelyeket a társadalomra kívánnak erőltetni”.

A PC-re könnyen hozhatunk számtalan példát, de ha meg akarjuk fogalmazni, igazából mi is az, hogyan is működik, már nehezebb helyzetben vagyunk.

Egyszer egy nyelvfilozófussal vitatkoztam a pécéről. Mikor azt állítottam, hogy a pécé udvarias akar lenni, határozottan tiltakozva közölte, hogy nem erről van szó, hanem sokkal komolyabb dologról: az elnyomás elleni küzdelemről. De ettől nem kell félni, ők csak pár kisebb változást szeretnének elérni. Ő felvilágosítással, radikálisabb kollégái állami nyomásgyakorlással.

Sértő és elnyomó-e, ha lemegyünk vidékre?

A PC tapasztalatom szerint első körben egy nyelvpolitikai erőfeszítés, ami

Ha cigány helyett romát mondunk, akkor azzal kitisztítjuk a cigánygyűlölők agyát. Ezzel szemben viszont pont nem ez fog történni, hanem az, hogy a roma szó is idővel terheltté válik, s akkor majd kereshetnek új kifejezést a PC-üzlet ügynökei. Így tehát a PC nem pusztán a nyelv egyszeri nagytakarítását irányozza elő, megtisztítását az udvariatlan és tiszteletlen, elnyomó kifejezésektől, hanem annak folyamatos monitorozását is elő fogja irányozni. A PC-újbeszél ellenőreinek nyomába sem érhetnek a régimódi, joviális nyelvtannácik, a nyelvészek, akik csak egy-egy stilisztikai, helyesírási hibára emlékeztettek felemelt ujjal. Az udvariasságnak azért mégis köze van ehhez: ami elnyomó, az nyilván nem is udvarias. Ami pedig sértő, az nyilván elnyomó is.

Az egyik vitapont az volt, hogy vajon a „lemenni vidékre”, „feljönni Budapestre” kifejezések sértőek-e a vidékiekre nézve. Ez ügyben az én szóhasználatom nem túl következetes, de vidéki születésűként nem érzem sértőnek a le-fel szóhasználatot, amelyeket egyébként kiskoromban nem értettem, hiszen a Mátra például nem „le” van, hanem „fel”, s nem is mondtuk, hogy lemennénk a Mátrába, oda mindig felmentünk. Ezzel együtt sosem használtam következetesen a le-felt, inkább elmentem valahova, nem le – kivéve talán a Balatont. Budapest és a minden más viszonylatában lehet, hogy tükröz némi hatalmi viszonyt a le-fel szóhasználat, hiszen Budapest a főváros, de egyébként a városokba bemenni szokás, „beugrok a városba”. Ez a le-fel dolog pedig nem hiszem, hogy bármilyen elnyomást tükrözne, ha van is itt elnyomás (nincs), akkor az nem ez.

A vidékieket éppenséggel a pécé-értelmiség nézi le jobban, mivel a vidékiek nagyon helyesen magasról tesznek a pécére. Az egész gondolkodásmód mögött, ami megszüntetné a város-vidék, le-fel kettősséget, meghúzódik egy olyan elgondolás, ami szerint probléma, hogy vannak a világon fejlettebb vagy központibb régiók, települések. Hiszen ez egyenlőtlenséget jelent, ami nem jó, az egyenlőtlenség meg elnyomást, ami szintén nem jó.

A helyzet az, hogy a világon mindig lesznek területi egyenlőtlenségek, és eléggé pocsék lenne, ha minden régió, minden település ugyanolyan központi lenne és egyenlőek lennének – bármit is jelentsen ez. Ahhoz,  hogy bármi lényegit jelentsen (ez ilyen pécé mánia, az egyenlőség nem lehet formális, mert az nem egyenlőség, hanem lényeginek kell lennie), ahhoz legalábbis gazdasági egyenlőséget kell teremteni a régiók, települések között, s azt aztán fenn is tartani. Hát, elég egyforma és unalmas világ lenne az.

Esztergom egykor az ország fővárosa volt, ma kisváros. És mennyi magyar városról mondhatnánk még ezt el! A Budapest-vidék-kérdéskört lefordíthatnánk London-Budapest vagy New York-Budapest ellentétre is: nem elnyomó és igazságtalan, hogy New York és London jelentősebb város? (Még ha oda nem is felutazunk, hanem elutazunk)? Nem, ugyanis kit érdekel?

Nyelvészkedés az elnyomás ellen

Ez a nyelvben elnyomásokat kereső szemlélet úgy tartja, a nyelvben tudatalatti, elnyomó struktúrák mutatkoznak meg. Akár megmutatkoznak, akár nem, túlságosan logikus rendszernek tartja a nyelvet. Mintha minden nyelvi jelenség mögött lenne valami bevallatlan érdek. Holott a nyelv korántsem egy tiszta logikai rendszer. Ha az lenne, nem kellene nyelvtanokat tanulni, nem lennének kivételek és érthetetlen más izék. A nyelv úgy alakul, mint egy göcsörtös, évszázados fa, van benne rendszer, de nem racionalista. Nem lehet állandóan tövig nyesni.

A pécé nem csak nyelvpolitikát jelent, mivel az elnyomás ellen más fórumokon is küzdeni kell, tehát kitiltják a Facebookról és az egyetemi campusokról a nem pécé nyelvet használókat.

Mondjuk a beszéd is cselekvés, lásd a beszédaktus-elméletet. A pécé mellett kardoskodó nyelvfilozófus vitapartnerem például rögtön elkezdte kifogásolni, hogy az egyetemeken a kollégák bókolnak a kollegináknak (igen, csakazértis használtam a nemi hovatartozást kifejező szavakat), hogy a nők virágot kapnak, a férfiak meg bort, a végén pedig azt is megpedzegette, hogy az Egri csillagokat ki kellene húzni a kötelezők listájáról, mert szerinte rossz könyv, és sérthet egy esetlegesen az osztályba tévedő törököt. Gondolom, a török oktatásból is száműzni kellene a keresztényekre vagy európaiakra nézve dehonesztáló műveket, hátha találva érezné magát egy-egy odatévedt erasmusos.

Igaza volt Milónak a vele nemrég megjelent interjúban: „A tény, hogy sokunk azt gondolja, a legnagyobb rossz mások érzéseinek megsértése, mindent elmond, amit tudnunk kell civilizációnk hanyatlásáról”.

Vissza Maóhoz

Az állítólag csak a jobboldal agyában létező politikai korrektséget egy egész köteten át elemzi a már idézett Geoffrey Hughes brit nyelvész, a Harvard tiszteletbeli tanára, az angol nyelvtörténet professzora. Lássuk, mire jut.

A PC-t kétségkívül nehéz jól körülhatárolni, mivel „sokfejű hidra”, nem pusztán egy dolog. „Nyelvészetileg úgy kezdődött, mint egy alapvetően idealista, illedelmes, de kissé puritán beavatkozás a nyelv megtisztítása érdekében.”

Tény és való, hogy a „politikailag korrekt” kifejezést Mao használta a kínai kommunista pártban, és a pártvonal követését jelentette. Innen vette át a hatvanas évek amerikai baloldala. Christopher Hitchens szerint a pécé mögött az áll: akik a jogok kiterjesztését szeretnék, egyben a szólásszabadság korlátozását is követelik. A pécé hat témát érint: politika, irodalom, oktatás, gender, kultúra és viselkedés.

Nyelvészetileg a szavak, fogalmak megváltoztatását szeretné olyan módon, amit orwellinek szoktunk nevezni. Nem pusztán új szavak születnek, hanem orwelli Újbeszél, főleg a feministák erőfeszítéseiből. A pécének három nyelvészeti sajátossága van: nincs mögötte egy elismert, látható tekintély (például a pápaság,a korona vagy a politbüro); nincs egy specifikus ideológiája, habár az egyenlőtlenségekre és előítéletekre koncentrál; végül nem a nyelvközösség spontán „fejlesztése”, hanem egy militáns kisebbség erőlteti, ami viszont misztikusan láthatatlan marad. 

Központi fontosságú a nem sértő szavak használata, és a perifériára szorult kisebbségekre való koncentrálás. Többnyire az ítéletet tartalmazó kifejezéseket szeretné elkerülni (kivéve persze az elnyomók esetében), és ezért az elvont, eufémisztikus és mesterséges kifejezéseket kedveli. Ugyan egyes egyszerűbb, jobban sikerült kifejezéseket sikerült a használt nyelv részévé tenni, a fogalmak többsége a hétköznapok számára túlságosan mesterkélt és hosszú. 

A pécé idealista, egyenlőségpárti, a nemek és etnikumok reprezentativitását részesíti előnyben, ami társadalmi mérnökösködéshez vezet. A legproblémásabb aspektusa a pécének ugyanakkor az új konformitás megkövetelése:

Totalitárius korrektség

A pécé határai elmosódnak: hogy mi elfogadható és mi elfogadhatatlan, mi pusztán udvariasság, mi erőltetett, és így tovább. Eredetileg viszont egyértelmű jelentése volt: az ortodox vonal a kommunista pártban. Egyébiránt a politikai korrektség kifejezés eleve problémás: a politika a mindennapokban nagyrészt éppen egyeztetést, kompromisszumkötést jelent. A pécé viszont épp erre nem hajlandó. Ráadásul annak a marxista örökségnek a gyermeke, ami mindenben politikát lát, ami mindent átpolitizál. „A totalitárius társadalmakon kívül egy politikai rendszer vagy politikai párt sem állíthatja, hogy korrekt” – írja Geoffrey Hughes.  

Ha pécéül beszélnénk, egy erőltetett, mesterséges nyelvet beszélnénk, ami a legrosszabb értelemben semleges. A pécé törekvések ugyanis összekapcsolódnak a progresszív törekvésekkel, amelyek mindig találnak új felszabadítandó csoportokat. Ha nem így lenne, akkor nem lenne munkájuk a hivatásos forradalmároknak. A pécé tehát nem pusztán pár csavar meghúzásáról szól. Örök nyelvháborút jelentene, ha engednénk neki, szavaink állandó lecserélését, a progresszí tökéletesség adminisztratíve ránk erőszakolt elérését céloznák meg harcosai. 

Ha a határai nem is egyértelműek a pécének, a mögötte meghúzódó attitűd és annak következményei mind a nyelvben, mind a politikában és a hétköznapi emberi viszonyok átszabásában egyértelmű. A „politikai korrektség” ezt az egyértelmű, bár néha nehezen körülhatárolható jelenséget kívánja néven nevezni röviden és frappánsan, ráadásul nem a jobboldal találta ki. 

Világunk otthonossá tételének egyik lépése a dolgok, jelenségek elnevezése. Minden mitológia, minden teremtéstörténet része a névadás. Amivel birtokba vesszük a világot. „Az Úr Isten ugyanis megalkotta a földből a föld minden állatát és az ég összes madarát, és odavezette őket az emberhez, hogy lássa, minek nevezi el őket – mert minden élőlénynek az lett a neve, aminek az ember elnevezte. – Meg is adta az ember a maga nevét minden állatnak és az ég összes madarának és a föld minden vadjának.”

A politikai korrektség létezik. Néven kell nevezni, hogy legyen lehetőségünk tenni ellene valamit. Amikor azt mondják, politikai korrektség nem létezik, akkor pusztán ellenfelei lefegyverzésére törekednek.