„Régen rossz, ha valaki saját magát kiáltja ki megváltónak” – Marsi Anikó a Mandinernek

Közélet – Mikor és milyen módon kapta meg a felkérést, hogy a Női DPK alapítótagja legyen?

Annyi minden történt 2025 nyarán, hogy most is koncentrálnom kell, ha szeretném pontosan felidézni az eseményeket. Arra azonban tisztán emlékszem, hogy a telefonhívás éppen akkor érkezett, amikor augusztusban Gönczi Gábor kollégám 50. születésnapját ünnepeltük. Bár az esemény örömteli volt, a mosolyom mégsem lehetett felhőtlen, hiszen a testvérem kórházban feküdt, és folyamatosan aggódtam érte. Ennek ellenére fogadtam a hívást, amelyben azt kérdezték tőlem, lenne-e kedvem részt venni a Női DPK megalapításában.

Természetesen nem ismerek mindenkit személyesen – néhány hónap alatt több száz embert nehéz is lenne megismerni –, de azokon a területeken, amelyek a beszélgetéseink, vitáink vagy közös ötleteléseink során előkerülnek, igyekszem aktívan és tevőlegesen jelen lenni.

Azokon a rendezvényeinken, amelyeken személyesen is részt tudok venni, örömmel fogadom a megkereséseket, a felvetett témákat, a megoldandó feladatokat és az élettörténeteket.

Mi a véleménye arról a sokszor elhangzó kritikáról, hogy a polgári oldalon kevés a női politikus, női vezető?

Kevéssé van határozott véleményem erről – több okból is. Általánosságban a kritikákkal kapcsolatban az egyik kedvenc mondásom, hogy nem az a lényeg, mit mondanak, hanem az, hogy ki mondja – és miért. Nem csupán a mostani, turbulens politikai helyzetben gondolom így, hanem régóta.

Visszatérve a kérdésre: bizonyára kevés a női politikus – jobb- és baloldalon egyaránt. Ugyanakkor nem ismerem az erre vonatkozó pontos adatokat, és még ha ismerném is, minden viszonyítás kérdése. Ha ez kritikaként hangzik el, én inkább visszakérdezek: aki ezt felveti, tud-e ezen változtatni? Ha igen, hogyan? És ő maga mit tesz azért, hogy az általa kifogásolt helyzet indulatok és vagdalkozás nélkül megváltozzon?

Az őszinteség ugyanis nem az, amikor a másik arcába vágom, mennyi rosszat gondolok róla. Az őszinteség ott kezdődik, amikor belenézek a tükörbe, és először a saját hibáimat és döntéseimet vizsgálom meg, tanulok belőlük, majd ezek tudatában mérlegelem, min tudok változtatni, és min nem. Ha pedig valakinek azt mondom, hogy „te hülye vagy”, majd hozzáteszem, hogy azért, mert nem ugyanazt gondolja, mint én, akkor egyáltalán nem biztos, hogy kettőnk közül valóban ő a kevésbé bölcs.

Önt leginkább miért kritizálják?

Sokat kritizálták a súlyomat. És azt kell mondanom: ebben a kritikusaimnak igazuk volt. Itt nem számított, hogy ők hogyan néznek ki, túlsúlyosak-e, vagy mennyit esznek. Van mérlegem, és én magam sem szerettem, amit mutatott. A fogyásom előtti két-három évben tizenöt kilóval voltam több annál, mint amit korábban megszoktam magamtól.

Az alkatomra tett negatív megjegyzésekért ma már hálás vagyok, még ha akkor rosszul is estek. Hiszen nemcsak mérlegem van, hanem tükröm is, és nem éreztem jól magam a bőrömben. Ráadásul minden lehetőségem adott volt ahhoz, hogy lefogyjak – „csak” az elszántság és a kitartás hiányzott.

Hála istennek szembe tudtam nézni saját magammal – hangsúlyozom: magammal, nem a világgal –, felszámoltam a rossz szokásaimat, és végül sikerült. Ez valóban jó érzés.

Néha akaratlanul belefutok olyan megjegyzésekbe is, amelyek a munkámat kritizálják. Ilyenkor ugyanazt gondolom, mint az előbb: 

Felteszem a kérdést: tett-e az illető valaha bármit azért, hogy segítsen, javaslatot tegyen vagy előremutató módon szóljon hozzá?

Tíz évvel ezelőtt – éppen hét év háztartásbeliség után – Szalai Vivien kért fel arra, hogy régi kollégám, Gönczi Gábor mellett legyek a TV2 hírműsorának, a Tényeknek az arca. A legnagyobb örömmel vállaltam el ezt a munkát a hosszú szünet után.

Soha nem fogom megszokni, amikor valaki úgy dönt, hogy lenéz. Egy ad hoc véleménnyel képes degradálni az életutamat, a tanulmányaimat, a tapasztalataimat, azt, hogy négy nyelven beszélek, és azt a döntésemet is, hogy vissza szerettem volna térni a szakmámhoz.

Az RTL nem hívott és nem keresett. Annak ellenére sem, hogy a múlt évezredben alapítótagja voltam a csatornának, és barátságban váltunk el a kisebbik fiam születése után. Valószínűleg nem hiányoztam, és azóta sem hiányzom nekik – ezzel nincs is semmi baj. Nem gondolom azonban, hogy az én fejemre kellene hamut szórni azért, mert nem kopogtattam máshol.

Viszont amíg élek, hálás leszek Szalai Viviennek, hogy megkeresett, felkért, sőt küzdött azért, hogy a TV2 munkatársa legyek. Szeretem a munkámat, és szeretem a csapatot.

Közéleti véleménye, politikai preferenciája bárkinek lehet – sőt, ma már szinte mindenkinek van. Az okoskodástól, az öncélú bántástól és a magamutogatástól azonban nekem ma is borsódzik a hátam.

Merre tart a magyar közélet

Ha már szakma. Magyar Péter színre lépését követően jelent meg a közéletben az a jelenség, hogy inzultálják az újságírókat. Arra is volt példa, hogy börtönnel fenyegették meg őket. Hogyan lehet egy ilyen helyzetet kezelni?

Ha valaki keményen az arcomba vágja, hogy nem tetszik neki a sárga blúzom, a hajam színe vagy éppen a munkám, miközben azt képzeli, hogy ő az őszinteség netovábbja, az számomra inkább megmosolyogtató. Ez nem őszinteség, hanem felfuvalkodottság.

A saját döntéseit, eredményeit, hibáit. És ha mindezt megtette, akkor – kellő szerénységgel – meg lehet fogalmazni kritikát. De az indulatból indított „véleménycunamit” nem tartom sem bátorságnak, sem értéknek.

Ami a börtönnel való fenyegetést illeti: mindig felteszem a kérdést, ki mondja, és miért mondja. Mert nemcsak a tartalom számít, hanem a szándék és a hitelesség is.

Idén tíz éve vagyok a TV2 munkatársa. Tíz éve végzem ugyanazt a munkát, amelyet akkor örömmel vállaltam el. Két éve mégis egyesek szerint propagandistává váltam. De ki szerint? És miért? Mi változott meg bennem – vagy inkább a körülöttünk lévő világban?

Volt egy gyerekkori barátom – ma már csak volt –, aki úgy döntött, nem lát szívesen az ötvenedik születésnapi ünnepségén. Ez nem börtönfenyegetés, de attól még fáj. Közéleti okokra hivatkozott, miközben ő sem politikus, sem influenszer, sem tévés szereplő. Közel negyven év közös múlt után akár beszélhettünk is volna a kétségeiről. A levele derült égből villámcsapásként ért – különösen a stílusa.

Az igazán nehéz helyzetek nem mindig a nyilvánosság előtt zajlanak, hanem a személyes kapcsolatokban. Amikor valaki hirtelen kivetkőzik önmagából, az nemcsak meglepő, hanem félelmetes is. Nem haragot érzek, inkább értetlenséget.

Csak azt tudom kívánni mindenkinek, aki indulatból reagál: próbáljon megnyugodni. Találja meg a saját lelki békéjét. Mert végső soron mindannyiunknak arra van a legnagyobb szüksége.

Jelenleg hatalmas árkok húzódnak a társadalom különböző csoportjai között. Ha lecseng a kampány, megszűnnek a politikai gócok is?

Őszintén? Nem tudom. Az emberek képesek magukkal hurcolni régi, elfojtott, vélt vagy valós sérelmeiket. Sokszor nem tesznek különbséget a valóság és a vágyaik között. Túlfűtöttek negatív indulatoktól, és ezt ki is akarják fejezni.

Nem tudok ilyen horderejű kérdésekre biztos választ adni. Azt tudom, hogy én igyekszem kerülni azokat a helyzeteket – akár a magánéletben, akár a közéletben –, ahol értelmetlen fröcsögés, duzzogás és agresszív okoskodás zajlik. Ezzel az ég egy adta világon semmit nem tudok kezdeni. Hogy ez az állapot meddig marad velünk, azt sajnos nem tudom megmondani.

• A színész a színészt, 
• az orvos az orvost, 
• a politikus a politikust vitatja szakmai alapon. 

Az újságíró kérdez, utánajár a tényeknek, és meghallgatja a választ. Mindenki a lehető legmagasabb színvonalon végzi a munkáját.

De amikor valaki affektálva, mindenhez értve mond véleményt bármiről, ami az útjába kerül, az számomra nehezen értelmezhető. A hangulatkeltésen túl mi ennek a célja? Jó lenne eljutni oda, hogy szakmai viták zajlanak, nem pedig pocskondiázás és sértegetés.

Olykor felmerül bennem a gondolat: ha valamelyik szerettem egyszer azt képzelné magáról, hogy ő valamifajta messiás a fénylő égen, kétségbeesnék. 

A testvérem halála után kvázi lett egy lányom is. Eszter huszonhat éves, nem kislány már, mégis felelősséget érzek érte, immár nemcsak keresztanyjaként. Az édesapja sem él. Vannak emberek, akik felé közvetlen felelősséggel tartozom: az édesanyám, a gyermekeim, és most már ő is közéjük tartozik.

Soha nem vágytam méregdrága ruhákra, táskákra vagy kacsalábon forgó palotákra. De az igenis az én felelősségem – vagy legalábbis ott kezdődik –, hogy el tudjam tartani magam, meg tudjam venni a párizsit a boltban, és szükség esetén segíteni tudjak. A szűkebb és a tágabb környezetemnek egyaránt.

Sokan a több mint másfél évtizednyi elnyomottsággal magyarázzák a viselkedésüket.

Milyen elnyomottsággal? Gyakran látom, hogy egyesek kinevezik magukat mások fogadatlan prókátorainak, miközben kifejezetten jó körülmények között élnek. Olyan életszínvonalon, amelyet az általuk sajnált közösségek közül sokan soha nem tapasztaltak meg.

Snowboardozni és wakeboardozni járnak, olyan hobbikkal töltik a szabadidejüket, amelyek számomra – személy szerint – elérhetetlenek voltak. Vagy azért, mert nem volt rá pénzünk, vagy azért, mert ma sincs rá időm. Én vagy dolgozom, vagy a szeretett mozaikcsaládommal foglalkozom.

Gyerekkoromban mi nem jártunk síelni. Szolnokon, egyszülős pedagógusfizetésből ez fel sem merült. A síelést felnőttként tanultam meg. Ami viszont fontos volt: a nővéremmel együtt idegen nyelveket tanultunk. Akkoriban a némettanár olcsóbb volt Szolnokon, mint az angol, így azzal kezdtük – ma pedig már a német és az angol mellett spanyolul is beszélek.

Nem az irigység szól belőlem. 

Milyen változást várnak? Több pénzt? Több lehetőséget? És mitől lenne jobb nekik – vagy azoknak, akiknek a nevében kéretlenül megszólalnak?

Nem vagyok politikus, sem történész, és nem látok át minden összefüggést. De nehezen értem, miért érzik magukat nyomorúságosnak olyan emberek, akik objektíven nézve jó körülmények között élnek.

Hiszek abban, hogy a panaszkodás helyett a cselekvés visz előre. Ha valaki változást szeretne, dolgozzon érte, vállaljon felelősséget, és segítsen ott, ahol tud. Az indulat önmagában nem épít – a munka és a valódi segítség igen.

A Női DPK alapítójaként mi a véleménye arról, hogy a kampányban egy rejtélyes szobával foglalkozunk, ahol kétes eredetű fehér por is látszik az ágy mellett?

Nincs különösebb véleményem arról, hogy felnőtt emberek konszenzuális kapcsolatban élnek egymással. Ez hogyan tartozik rám? Semmiképpen. Annyit jegyeznék meg csupán: aki kimegy a napra, ne lepődjön meg, ha lebarnul.

A drogokat egyáltalán nem tartom elfogadhatónak. Ugyanakkor legalább ekkora, ha nem nagyobb problémának látom az alkoholfogyasztást. Méltatlanul keveset beszélünk róla, pedig Magyarországon az alkohol – véleményem szerint – több ember életét teszi tönkre közvetve vagy közvetlenül, mint a kábítószerek.

Sok aktív alkoholbeteg él közöttünk. Csakhogy ezt gyakran maga az érintett is takargatja, és a környezet is hajlamos szemet hunyni fölötte. A köznyelv többnyire azt nevezi alkoholistának, aki nincstelenül, borgőzösen, foghíjasan fekszik az árok partján. De mi a helyzet az úgynevezett magasan funkcionáló alkoholistákkal? Ők dolgoznak, családjuk van, látszólag minden rendben – és mégis súlyos függőséggel küzdenek.

Őket sokszor észre sem vesszük. Pedig ugyanúgy megkeseríthetik a saját és a környezetük mindennapjait. Nekik is segítségre van szükségük – nemcsak a kábítószer-függőknek.

Nyitókép:  TV2