Illegális migráció – gazdasági csodavárás helyett gazdasági csődeljárás

A minap a Politico oldalán jelent meg egy összefoglaló Christine Lagarde-nak, az Európai Központi Bank (EKB) elnökének beszédéből, amelyet augusztus 23-án, szombaton mondott el Wyomingban az Egyesült Államok Központi Bankjának éves nemzetközi konferenciáján. Felszólalásában Lagarde arról beszélt, hogy az eurozónának (tehát nem a teljes Uniónak) a koronavírus-járvány utáni gazdasági talpra állásában milyen fontos szerepet játszottak a külföldi munkavállalók.

Lagarde példaként hozta fel Németországot, ahol az EKB elnökének állításai szerint 6 százalékkal lett volna kisebb a GDP külföldi munkaerő nélkül. A közgazdász le is vonta azt a következtetést, hogy a migráció »alapvetőn szerepet játszhat a munkaerőhiány kezelésében, ahogy a helyi lakoság elöregedik.« Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy megtaláltuk az Unió – legalábbis az eurózóna – kihívásaira az elixírt, és charterjáratokat indítanánk Dakarba a külföldi munkaerő importjára, nem kérdőjelezve meg a Lagarde által közölt adatokat, érdemes kontextusba helyezni és kicsit kivesézni azokat. 

Először is fontos kiemelnünk, hogy a koronavírus-járvány különösen súlyosan érintette azokat az ágazatokat, amelyekben nagy számban dolgoztak külföldi munkavállalók, vagyis a szolgáltatószektort, azon belül is a turizmust és a vendéglátást. Az itt dolgozók 2020-21 során tömegesen vesztették el munkájukat, és a járvány utáni fellendülés, illetve munkahelyteremtés részben ahhoz köthető, hogy ezek az ágazatok magukra találtak. 

…Vagyis itt nem új munkahelyek jöttek létre, csupán ismét elérhetővé váltak a korábban felszámolt állások.

Önmagában abban sincs semmi meglepő, hogy a bevándorlók magas foglalkoztatási mutatóval rendelkeznek. Ez szociológiai törvényszerűség: a legális vendégmunkások zöme a társadalom fiatal, vállalkozószellemű rétegéből kerül ki, akik emiatt gyakran magasabb arányban dolgoznak, mint a befogadó társadalom, amely esetében a különféle, ebből a szempontból ballasztot jelentő tényezők, mint a munkaerőpiacról való kiszorulás, a korfa, az egészségi állapot és más tényezők rontják ezeket a statisztikákat. 

…Nem mindegy ugyanakkor, hogy legális vagy illegális bevándorlásról beszélünk! 

Bár Lagarde és sokak szerint a bevándorlók tömegei mentik meg az EU munkaerőpiacát az összeomlástól, ez legfeljebb a legális és ellenőrzött migráció kapcsán van így. Az irregulárisan érkezett bevándorlók munkaerőpiaci integrációja ugyanis kétségbeesetten lassú – és gyakran kudarcos. Németországban a nemzetközi védelemben részesülőknek csak az 54 százaléka talál munkát – hat év (!) tartózkodás után. Különösen aggasztó a nemek közti különbség: míg a férfiak 67 százaléka dolgozik hat év németországi tartózkodás után, a nőknek csak 23 százaléka. Egyrészt elgondolkodtató, hogy milyen esélyekkel helyezkedik el a munkaerőpiacon az, aki hat éve nem dolgozik. Másrészt azt is érdemes észben tartani, hogy – az OECD-standardok alapján – Németországban az számít foglalkoztatottnak, aki az adott hónapban legalább egy napot dolgozott. Szó sincs tehát arról, hogy itt pénzügyi szempontból önfenntartó személyekről van szó. 

…Szemben azzal, amit Lagarde sugalmaz: a bevándorlóknak ez a rétege nem hozzájárul az eu-s vagy a német gazdasághoz és költségvetéshez, hanem elvesz onnan. 

A német példánál maradva, 2023-ban a szövetségi kormány 29,7 milliárd eurót költött a menekültügyi és integrációs rendszerre. Ebben nincsenek benne a tartományi lakhatási és megélhetési támogatások, illetve az ottani szociális alkalmazottak költségei, amelyek további több tízmilliárd euróra rúgnak. Közgazdasági szempontból is torzít az elképzelés, hogy egy humanitárius célból létrehozott, uniós menekültügyi rendszer fog majd megoldani egy munkaerőpiaci és demográfiai problémát. Nem beszélve arról, hogy az elismert menekültek mellett kik próbálnak illegális úton bejutni az EU területére: azok, akik, bár itt képzelik el jövőjüket, nem rendelkeznek azzal a nyelvtudással, képzettséggel, amire az uniós munkaerőpiacnak szüksége van – tehát nem tudnak legálisan bejutni a tagállamokba. És ez attól sem fog megváltozni, hogy ideérkeznek.

Lagarde beszéde kapcsán érdemes kibontani a ,»külföldi munkavállaló« jelzőt is. Az eurózóna esetében ugyanis ebben benne vannak a többi EU-tagállamból érkezettek is. Márpedig itt megintcsak fontos különbségeket látunk a statisztikákban. 

Németország esetében például 20 (59,6-79,8 százalék), Belgium esetében 19 (48,9-67,7 százalék), Franciaország esetében csaknem 14 (56,2-69,8 százalék) százalékpont a különbség. Még rosszabb az összkép, ha a közelmúltban érkezett, nem uniós bevándorlók foglalkoztatottsági adatait vetjük össze a befogadó országok állampolgárainak a statisztikáival: itt 21 százalékos átlagos különbséget találunk a helyiek javára, miközben Németország esetében 27, Belgium esetében 26, Franciaország esetében 21 százalékpontra nyílik szét az olló. Ilyen adatokkal nehéz elképzelni, hogy az EU munkaerőpiaci kihívásait az Unión kívülről érkezettek fogják orvosolni.

Végül ejtsünk pár szót a migráció általánosnak vett – a Migrációkutató Intézet és más szakértők által erősen kétségbe vont – gazdasági hasznáról. Ehhez hadd idézzük Jan Van de Beek és kutatótársai monumentális elemzését a holland bevándorláspolitika költségeiről. 

…Ezek értelmében 1995 és 2019 között a migráció nettó 400 milliárd euró veszteséget okozott a holland költségvetésnek – akkora összeget, ami megegyezik a teljes holland földgázbevétellel 1960-tól napjainkig. Vagyis a bevándorlókra fordított állami és önkormányzati kiadások, illetve a migránsok által befizetett adók között ekkora volt a különbség, amit az magyaráz, hogy az érkezők zöme rosszul fizetett állásokat töltött fel, minimális adóteherrel, miközben masszívan rá volt szorulva a holland szociális ellátórendszerre. És ez nem egyedi eset: 2022-ben az Egyesült Államokban a bevándorló hátterű családok 54 százaléka részesült valamilyen állami segélyprogramban, miközben az USA-ban születetteknek csak a 39 százaléka. 

A szerző a Migráció Kutatóintézet igazgatója

Nyitókép: Peter PARKS / AFP