A vörös terrortól a posztmodern idézőjelig

„Szamuely Tibor a >vörös terror jelképes figurájaként konstruálódott meg a történelmi emlékezetben. Az ellenforradalmi diskurzusban Tormay Cécile alakította ki így a Szamuelyről szóló narratívát , mint a »vörös terror«-ként elénk táruló események sorának fő kivitelező ágense. (…) A Tanácsköztársaság proletár ágensei azonban vér helyett kakaót szomjaztak.” 

Csunderlik Péter szerint a vörös terror idézőjeles használata egyfajta posztmodern gesztus abban a kötetben, amelyről az előző hetekben vita bontakozott ki a Mandineren és a Facebookon. 

Egry Gábor, a Kérdések és válaszok 1918-1919-ről című, ismeretterjesztőnek szánt munka szerkesztője szerint viszont „az idézőjel – bármilyen meglepő is legyen – idézetet jelöl, és ez meglehetősen világos lehet a szövegből is”, ugyanakkor elismeri, hogy az idézőjelek használata némileg következetlen, és hogy sosem volt erőssége a szerkesztés (akkor miért is ő szerkesztette azt?).

Eközben Csunderlik Péter az M5 Ez itt a kérdés című műsorában tulajdonképpen elnézést kért azoktól, akiknek megsértette az érzékenységét, és megfogadta, a jövőben jobban átgondolja az idézőjelek használatát (mondjuk ezt elsősorban a kötet szerkesztőinek kellene inkább megfogadnia). 

Az idézőjel vagy távolságtartást, vagy relativizálást jelöl, ami nem világos. És persze lehet egy harmadik eset, nevezetesen, hogy tényleg posztmodern gesztusról van szó, habár ezek szerint erről előre nem egyeztettek a kötet munkatársai.

Csunderlikék szövegei nem posztmodern stílusban íródtak – amúgy is,

Vagy posztmodern stílusban írunk, vagy ismeretet terjesztünk – az előbbivel ugyanis lehetetlen az utóbbi. Egyrészt a posztmodern gyakran olvashatatlanul nyakatekert stílusa miatt, másrészt mert kérdéses, a posztmodern szerint egyáltalán lehet-e bármilyen ismeret hiteles. Ha azonban az idézőjel mégis posztmodern gesztus, akkor kérdéses, hogy hol marad a posztmodern történetírás többi jellegzetessége – fenti példám egy ilyen lehetséges példát mutat be.

Mi az a posztmodern idézőjel?

A posztmodern idézőjel nem azonos a mi idézőjelünkkel. Egyrészt nem idéz, másrészt nem is pusztán a távolságtartás kifejezése, egy bevett fogalom megkülönböztetése vagy valami hasonló a célja, amit megszoktunk az idézőjelek hagyományos használatától. 

A rokokósan burjánzó, túlzsúfolt, posztmodern idézőjel-használat mestere a szemfényvesztő „filozófus” Jacques Derrida, a dekonstrukcionizmus alapító apostola. Derrida főműve, a Grammatológia meghirdeti „a gondolatot, ami nem jelent semmit”, „a gondolatot, ami felülemelkedik a jelentésen”. A „gondolat (idézőjelek: a >gondolat< szó és amit >gondolatnak< nevezünk) semmit jelent: ez a lényegiesített üressége egy igencsak származtatott idealitásnak, ami az erők elkülönböződésének eredménye…”.

minden szöveg végtelenféleképp magyarázható, sőt önmaga ellen olvasható.  „Derrida szerint minden meghatározás csak átmeneti, minden beszéd csak idézőjeles lehet” – írta Bugyinszki György a Magyar Narancsban a „filozófus” halála kapcsán, hozzátéve: „Derrida filozófiájának bűvös szavai: dekonstrukció, grammatológia, disszemináció, elkülönbözés, logo- és fonocentrizmus. Egyeseknek varázsigék, másoknak üres handabandázás az egész. Aki a régi, bejáratott szótár segítségével olvasta, valóban néhány oldal után dühödten a földhöz csapta írásait, de aki elég nyitott volt egy újszerű szellemi kalandra, az előbb-utóbb ráérzett filozófiájának lényegére, és megértette, hogy miről is beszélt.” 

Bugyinszki egy opciót hagyott ki: azokét, akik megértik, de nem értenek vele egyet. John M. Ellis professzor (University of California) A dekonstrukció ellen című munkájában kifejti: amiben Derridának igaza volt, abban nem mondott semmi újat; amiben pedig újat állított, az radikalizált hülyeség. Derrida olyan problémát „fedez fel”, amit már felfedeztek (Saussure), csak átnevezi (esszencializmus helyett logocentrizmus). Illetve egy elképzelt szélsőséggel szemben – tudniillik, hogy minden szövegnek van egy privilegizált olvasata – egy másik szélsőséget állít szembe – miszerint minden értelmezés egyben félreértelmezés is, és hogy minden értelmezés egyenértékű –, ami viszont bármilyen értelmezést értelmetlenné tesz. A legtöbb szövegnek eleve több értelmezése van ugyanis, ám Derridának szüksége van arra, hogy legyen egy kiemelt értelmezés, amit támadni lehet. Ellis szerint a dekonstrukció saját, leszűkítő, bináris logikájának rabja – miközben épp a „binaritás” ellen küzdött annyit Derrida. 

Roger Scruton ellenben úgy gondolja, hogy Derrida szövegei nem szemfényvesztések, hanem igenis van értelmük. Derrida követői szerinte bálványimádó törzset alkotnak, akik Derrida mágikus varázsigéit ismételgetik.

ami magyarul a Semmi tudatos imádatát jelenti – magyarán nihilisták, hacsaknem intellektuális sátánisták. Nemhiába adta Scruton Modern kultúra című kötetében a Derridáról szóló résznek A gonosz munkája (The Devil's Work) címet. 

Na most, mielőtt bármilyen hazai Derrida-hívő tiltakozni kezdene: nem jogos-e Derrida saját elmélete szerint őt magát is úgy értelmezni, ahogy akarjuk? Nem egyenlő-e minden Derrida-értelmezés, akár Ellisé és Scrutoné? Vagy nem olvasható-e Derrida saját maga ellen, a dekonstrukció a dekonstrukció ellen? Derrida persze a posztmodernen belül is minősített eset, a végsőkig vitte a relativizmust (amit ő maga amúgy visszautasított).

A posztmodern idézőjel tehát igazából a fix jelentés radikális visszautasítása. 

Ágensek és narratívák: a megismerhetetlen múlt történészei

A történelem a maga valójában a posztmodern szerint többé-kevésbé megismerhetetlen (hogy többé vagy kevésbé, az attól függ, mérsékeltebb vagy radikálisabb posztmodernistával van dolgunk), hiszen a kvintesszenciálisan (és radikálisan) posztmodernnek mondható posztstrukturalisták például „többnyire nem tagadják, hogy létezik külvilág; csak épp azt kétlik, hogy abból bármilyen, érvényes következtetést le tudunk vonni” (Poststructuralism: A Very Short Introduction). Értik: többnyire. 

John Searle amerikai filozófus egy komplett könyvet szentelt a posztmodern antirealizmus kritikájának (Elme, nyelv és társadalom), némileg tragikomikus módon arra pazarolva idejét, hogy bebizonyítsa: létezik való világ és az megismerhető. Searle arról is beszámol, hogy volt egy kollégája, akivel egy többnapos konferencia estéjén 

Nos, ha a posztmodernek így állnak a jelenhez, akkor nem csoda, hogy úgy állnak a múlthoz, ahogy.

A posztmodern történetírás (mint bármilyen tudományág posztmodern értelmezésének) jellemzője a következő kifejezések gyakori használata: „narratíva”; „diskurzus”, „ágens”; és persze: az idézőjelek.

Ezek a jellegzetességek arra az elképzelésre épülnek, hogy a történelem úgy, ahogy volt, megismerhetetlen, a történelem igazából egyenlő a történetírással. Nem csak mélységes mély a múltnak kútja, hanem annyira sötét is, hogy lehetetlen igazán belevilágítani, vagy csak mindig egy-egy részét tudjuk belátni; pusztán narratívákat, diskurzusokat tudunk rekonstruálni („rekonstruálni”) – azt, hogy a források szerzői hogyan látták a történelmet – illetve magunk sem kerülhetjük el, hogy valamilyen narratívát adjunk a történelemnek. Anélkül ugyanis – s ez igaz – csak  adathalmaz-káoszt kapunk. Tehát tudásunkat – figyelem, még egy fontos, posztmodern kifejezés – szükségszerűen „strukturáljuk”.

Hogy ez mit jelent? Elég egyszerű:

a dualizmus korszakának van például kiegyezéspárti és függetlenségpárti olvasata; Habsburg-korszaknak van kuruc és labanc; a Horthy-korszaknak mondjuk baloldali, jobboldali (azokon belül is megengedőbb és elítélőbb, szkeptikusabb és rajongóbb), és így tovább. 

Eddig rendben is lennénk, ezzel semmi baj nincs. Baj azzal van, ha úgy gondoljuk, hogy a történész semmi mást nem tud csinálni, és a történelemhez tényleg nincs hozzáférése. Mintha a források nem a történelemről szólnának. Mintha a „narratívák” ne tudnának egymással párbeszédet folytatni, egyben-másnak igazat adni egymásnak.

És persze a legidegesítőbb posztmodern szokás a nyakatekert, tudálékosan olvashatatlan nyelvezet mellett az ágensezés – ez nem ügynököt jelent, hanem azt, hogy a történelemnek nem cselekvő alanyai vannak, hanem ágensei, elszenvedő alanyai, akik a struktúrák és erők fogságában mozognak. Eszerint a személyiségük is, mint minden személyiség, társadalmi konstrukció, a körülmények és a környezet szülötte, nincs stabil, velünk született személyiségünk, azt a struktúrák hozzák létre, a szabad akarat illúzió. A posztmodern ugyanis „tagadja a self, a személy-én és a stabil személyes identitás lehetőségét”, amit „metanarratív utókonstrukciónak” tart (Bókay Antal: Bevezetés az irodalomtudományba). 

A posztmodern által fölvetett kérdések persze jogosak, és önreflexióra kényszerítik a történészt (is). Kétségkívül a fent vázoltak nem fedik az egész posztmodernt, ami maga is egymással vitatkozó irányzatok összessége (a másik radikális relativista, Foucault például olvasmányosan is tud írni, szemben Derridával). És persze a posztmodern kételynek vannak mérsékeltebb ágensei, narratívái, diskurzusai is. Sokféle izgalmas ötlet, próbálkozás született a posztmodern történetírásban mind módszertani, mind stílusbeli, mind témaválasztási szempontból. 

Ha viszont Hayden White-nak igazat adnánk, hogy történelem helyett történészi elbeszélések vannak csak, amelyek egyenrangúan igazak, mivel értelmezés nélkül a történelem csak adathalmaz, random események káoszos sorozata, események és értelmezés közt pedig nem kapcsolat van, hanem szakadék, akkor kérdés, hogy ezek az értelmezések miért nem inkább egyenrangúan hamisak.

Kijelenthetjük:

akaratlanul is, és egy narratíva lesz a sok közül.  

A posztmodernek általában egy dolgot valamilyen misztikus módon mégis kielemezhetően tartanak a szövegekből annak ellenére, hogy a külvilágot gyakorlatilag megismerhetetlennek tekintik, ezek pedig a hatalmi struktúrák. Hogy ha semmi sem megismerhető, akkor a hatalmi struktúrák (mostanában épp a patriarchátus és a nők, feketék, szexuális kisebbségek elnyomásának története) miért ismerhetők meg mégis, azt ne kérdezzék tőlem. 

A posztmodern történetírásról olvasmányos ismertetést ad Romsics Ignác Clio bűvöletében című kötetében, illetve az irányzat hazai helytartója, Gyáni Gábor Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése című, igen informatív munkájában. Tény és való, hogy a fent leírtaknál bonyolultabb a képlet, sok, akár egymással is rivalizáló irányzata van a posztmodernnek és a posztmodern történetírásnak, és sok értékes munka is született e szemléletből. Niall Ferguson például, akinek művei ott vannak a nagy könyvesboltok polcain, és aki maga is nevezhető posztmodernnek, igazából éppen az ágensek ellen ír, azaz kiáll amellett, hogy a történelmet egyes szabad emberek csinálják. A posztmodern történetírást ugyanakkor nem csak az igen konzervatív Sir Geoffrey Elton kritizálta vehemensen, hanem a marxista Eric Hobsbawm is. 

A posztmodern felvilágosult tévedése

A posztmodern radikális szkepticizmusát ugyanakkor a gyakorlatban tapasztalt nehézségesen túl egy elméleti – filozófiai – előfelvetés is táplálja, miszerint – lásd posztstrukturalisták – a valósághoz és a külvilághoz igazából nincs hozzáférésünk, csak az amúgy is torzító nyelven keresztül, ami elménk terméke. Amikor megtanuljuk Descartes híres mondását középiskolában a történelemkönyv egyik mellékes fejezetéből – cogito ergo sum –, akkor igazából nem azt tanuljuk meg, hogy a felvilágosult ember gondolkodik (az egy másik latin mondás, sapere aude, merj gondolkodni); hanem azt az álláspontot, ami szerint a filozófiai vizsgálódás kiindulópontja nem a világ és a dolgok, mint addig, hanem az elme, a tudat, mivel csak annak a léte biztos, semmi más. A posztmodern radikális szkepticizmusának ez az eredete, akkor is, ha utálják Descartes-ot. Nem osztoznak a felvilágosodás optimizmusában, és Lyotard nyomán pusztán az egyik nagy, elnyomó narratívának tartják azt.  

A posztmodern, miközben nagy lelkesedéssel, sokszor jogosan kritizálja a felvilágosodást, a haladáshitet és akár a nemzeti történelmet is,

Az általa felvetett problémák jó része pedig posztmodern nélkül is felmerül az emberben.

A dolgok helyett a tudatból való kiindulásból egyenesen következik az áthidalás problémája: hogy jutunk el a tudattól a dolgokig? Ezt sokan próbálták megoldani, többnyire nem túl meggyőzően (például maga Descartes). A posztmodernek szerint viszont legkésőbb a következő lépésnél, a nyelvnél elvesztünk, az ugyanis nem tükrözi a valóságot, hanem inkább torzítja. És hát az emlékezet sem a múltunkra, a múltra emlékezik, hanem szelektál, torzít, konstruál. Az emlékezet kérdése a neuropszichológiának is nagy témája, a történészeknek is, a filozófusoknak is, de akármilyen mélyen beleolvassa magát az ember a szakirodalomba, és akármilyen szofisztikált próbál lenni, mégis felmerül a nem túl bonyolult kérdés: vajon miért nem halt ki még az emberiség, ha a világ belakásához, a túléléshez és az együttéléshez szükséges oly alapvető dolgok, mint az emlékezet és a nyelv, nem tükrözik a valóságot (vagy csak erősen torzítva)?

 Ha valakik megpróbálják éppen eltorzítani a nyelv valóság-leírását, akkor azok esetenként épp a voluntarista posztmodernek (egy kurrens, nem épp történészi példát idézve: vagina helyett front hole).

A probléma azonban a descartes-i kiindulópont. Étienne Gilson francia filozófus azt mondja (Methodological Realism): semmi értelme a tudatból kiindulni, semmivel sem legitimebb, mint addig, a dolgok létéből. „Res sunt, ergo cognosco, ergo sum res cognoscent”; ami annyit tesz, hogy a dolgok vannak, ezért gondolkodom. Descartes helyett vissza kell térni Arisztotelészhez.

Részemről az igazi és máig érvényes történetfilozófia Szent Ágostoné – nem tagadva ezzel a tudományos módszertan fontosságát.

A posztmodern hajlamos nem csak egyes kifejezéseket idézőjelbe tenni, hanem mindent, az egész kozmoszt. Ezeket az idézőjeleket azonban le kell venni, és magát a posztmodernt kell közéjük szorítani. 

***

A vitában eddig megjelent írások:

Czopf Áron: Relativizálják a vörös terrort a balos történészek

Csunderlik Péter: „Vörös terror”: 590 áldozat, az istenért!

Veszprémy László Bernát: Kakaó, lekvár és tömeges atrocitások – a Csunderlik-vita eddigi állása

Csunderlik Péter: Röviden a „Szamuely-relativizálás” vádjáról

Békés Márton: Pszeudo-Csunderlik Kun páterről, a nyilasterror legsötétebb alakjáról

Bödők Gergely: Harag, elfogultság és idézőjelek nélkül – Hozzászólás a Tanácsköztársaság-vitához

Egry Gábor: Mit is írtunk a Kérdések és válaszok 1918-1919-ről című ismeretterjesztő munkánkban?

Gellért Ádám: „Vérszomj”, „guillotine” és „emancipációs intézkedés” – Hozzászólás a vörösterror-vitához