Egyre hódít manapság a családfakutatás: a fiatalabb nemzedékek mind kíváncsibbak, kik voltak az őseik. Akit beszippant ez a világ, biztosan sokáig nem ereszti – és ez így is van rendjén: hozzátehetünk valamit a kollektív magyar emlékezet megőrzéséhez és továbbadásához.
Talán a gyerekkori idők temetőjárásai halottak napja idején ébresztettek fel bennem valamit, amikor a késő őszi hidegben, a korai alkonyban kimentünk a családi síremlékekhez, s az egymás mellett álló, öreg obeliszkek megkopott aranyozású neveit silabizáltam a sok-sok kis mécses sárgálló fényénél. Ismeretlen, régies hangzású nevek sorakoztak rajtuk, ismeretlen, régi emberekre utalva, akikről illik megemlékezni – de kik is voltak ők valójában? Hogyan kapcsolódnak ők a mai családunkhoz, kik lehettek, és mit lehet róluk tudni? Gyerek voltam még, amikor elkezdtem ezen tűnődni – és nem sejtettem, hogy életem derekán majd újra utolér ez a tűnődés, és ha már itt tartok, akkor neki is állok a nagy kutatásnak, a családtörténet megírásának.
Nem vagyok ezzel egyedül, nagyon nem. Egész szubkultúrája van a családfakutatásnak: ki megszállott módjára, szent őrültként, ki kikapcsolódásként, laza hobbiként végzi; egyesek ólomsúlyú családi traumákat boncolgatnak, mások híres-neves, dicső ősök megtalálásáról álmodoznak, megint mások pedig csak a pőre igazságot szeretnék megismerni, megtudni valamit az elmúlt időkről, ami hozzátehet valamit ahhoz, amik és akik vagyunk. Mi is motiválja ezt a kutatóhajlamot? Ha tudjuk, honnan jöttünk, kiktől eredünk, akkor jobban tudhatjuk azt is, kik vagyunk, hol van a helyünk a világban, és talán az is kirajzolódhat számunkra, merre tartsunk, mihez igazítsuk magunkat a későbbiekben, bármit hoz is a jövő.
Minden család történelmi: legyenek az ember ősei jobbágyok vagy nemesek, urbánus nagypolgárok vagy kétkezi melósok, tüke magyarok vagy idegen etnikumú bevándorlók, minden ősünk méltó a megismerésre. A sokszínű, multietnikus Magyar Királyság népességének mai leszármazottjai egyébként is hálásak lehetnek helyzetükért, hiszen
számos európai országhoz képest nagyon sokféle, szerteágazó gyökereik vannak.
Azt is mondhatni, az az egzotikus, ha az embernek csak magyar felmenői vannak minden ágon a feltárható idősávban.
Ez az idősáv egyébként Magyarországon a legtöbb esetben két-háromszáz évet tesz ki. Azért, mert az anyakönyvezés – amit a 16. század végétől várt el a katolikus egyház, illetve a protestáns egyházak – csak az 1700-as évek folyamán indult el. Ennek oka természetesen a török hódoltság és háborúk kora, illetve a lőporfüstös éveket meghosszabbító kuruc korszak. Rengeteg község csak 1711-et követően települt újra, s ekkor kezdődött az a hosszú békeidőszak, amikor az írásbeliség és dokumentálás újra teret nyerhetett a honban.
Külön kasztját jelentik a kutatóknak, érdeklődőknek azok, akik híres embert vagy nemeseket szeretnének találni az ősök között. Minden kutatás tiszta lappal indul: nem tudjuk, mi kerül majd elő az ősökről. Ráadásul az is megtörténhet, hogy dicső események helyett kellemetlen igazságok derülnek ki, akár köztörvényes bűncselekmény vagy valamilyen szintű részvétel a 20. század diktatúráiban. Tény, hogy a régi időkben egész Európában Magyarországon, illetve Lengyelországban volt a legnagyobb a nemesség létszáma, népességbeli részaránya. Ennek itthon kézenfekvő az oka: a másfél évszázadnyi török háborúskodás idején a királyok és fejedelmek pénz híján sokszor nemesség – vagyis az ezzel járó örökös és öröklődő személyes szabadság és adómentesség – adományozásával fizették ki katonáikat, különösen az arra érdemes, kitűnő vitézeket. Ennek nyomán akkora létszámú (kis)nemesség alakult ki az 1700-as évekre, hogy egy mai magyar embernek nagy esélye van arra, hogy ha minden ági felmenőjét kikutatja a feltárható határokig, talál nemesi családot.
A nemesség persze nem jelentett emberi, morális vagy szellemi kiválóságot, és azt se jelentette, hogy az ember nemes őse palotában ült glaszékesztyűben teázgatva. Sőt, a kisnemesek tömegei a falvakban a jobbágyság szintjén éltek, kis földjeiket művelték, állatokat tenyésztettek, csak épp nem voltak jobbágyi terheik, és nem voltak személyes szabadságukban korlátozva. Ez azért kitüntető jogállás volt a régi időkben, valljuk meg. Ami miatt objektíve izgalmas nemesi ősöket lelni, az az, hogy ez esetben van esély további írásos dokumentumokat találni a családról, esetleg további családfákat, személyes történeteket, sorsfordulókat; hiszen a nemes famíliák önérdeke volt a családi krónikák feljegyzése, jogállásuk bizonyítékainak gyűjtése. Egy-egy ilyen dokumentumlelet kincset érhet a régi idők iránt érdeklődő leszármazottaknak és a kutatóknak.
Tény viszont az, hogy a régi időkben a társadalom nagy része jobbágyokból és zsellérekből, korlátozott jogállású földművesekből állt, s értelemszerűen a mai népesség jelentős többségének nagyrészt ilyen ősei vannak. De le kell szögezni, ők is mind méltók a megemlékezésre: egész életükön át keményen dolgoztak a maguk és családjuk túléléséért, nemzedékről nemzedékre, korlátozott jogaik között is. A jó hír az, hogy a már az interneten is tömegével elérhető falusi és városi monográfiák, helytörténetek, valamint társadalom-, gazdaság- és kultúrtörténeti tanulmányok végtelen tára akár ezen jobbágy ősökről is tartalmaznak egyéni információkat. Kiderülhet például, hogy egy 250 éve élt ősnek kikből állt a családja, miként éltek, mennyi állatot tartottak, mekkora földön gazdálkodtak, és mik voltak a jobbágyterheik. Népesség-összeírásokból és a jobbágyokat, zselléreket feljegyző névlistákból lehet sok aprómunkával összerakni – ha szerencsénk van – a további ismereteket a családfán előkerülő őseink mindennapi valóságáról.
A családfakutatás nemcsak szikár adatgyűjtés, névsorgyarapítás, hanem intellektuális és érzelmi utazás, mondhatni, hullámvasút is.
Közhely, de igaz, és nem árt néha magunkat emlékeztetni is rá: mi, mai magyarok sokkal jobban élünk, mint bármely ősünk a régi évszázadokban. Biztos élelmiszerellátás mellett, árubőségben; a törvény betűje szerint egyenlők és szabadok vagyunk döntéseinkben, mozgásunkban. Mai társadalmunk túlnyomó többsége összkomfortos házban, lakásban él, az egészségügy szerepét pedig nem lehet túlbecsülni. Persze ma is sújtanak minket népbetegségek, és szomorú, végzetes betegségek várnak a legtöbb emberre élete alkonyán – de ezt az állapotot nem lehet összehasonlítani a modern gyógyszerek és oltások előtti korok a pőre természetnek és a pusztító járványoknak kitett társadalmával.
Kimondható, hogy a régi időkben alig akadt család, ahol ha termékeny volt a pár, nem született legalább négy gyermek, sokszor pedig hat, nyolc, tíz vagy akár annál is több – de kissé optimista az becslés, hogy a felük életben maradt. Volt, ahol sok gyermekből is alig egy-kettő érte meg a felnőttkort, akár szegény, akár gazdag családról beszélünk. A súlyos gyermekbetegségekre és a nagy járványokra a leggazdagabbaknak sem volt gyógyszerük. A betegségek és járványok utolérték szinte mindannyiunk őseit, tragédiákkal is szembesülhetünk a kutatás során.
És azt is értékelnünk kell, különösen a változó világrend idején, hogy mi, mai magyarországiak több nemzedék óta békében élhetünk.
Szüleink, nagyszüleink és dédszüleink generációinak a 20. század első felében, a távoli ősöknek a 16–17. században súlyos háborús megpróbáltatások jutottak.
Egész nemzedékek élték le életüket a hódoltság kori birodalmak közötti peremvidékeken, folyamatos létbizonytalanságban az egykori és mai Magyarország szívében. Mindez távolról és az összképet nézve maga a magyar történelem, de a családtörténet-kutatás egyik különleges élménye, hogy ezáltal alulnézetből, az egyes személyek, családok szemszögéből látunk rá hazánk történetére, annak valóságára. Nem ideológiai alapon eltorzítva vagy szaktörténészi szűklátókörűséggel, csak abból a szemszögből, ahogy az egyes ember megélte a sorsfordító időket.
A családfakutatás tehát egy különleges, egyedi szellemi utazás saját gyökereink felé. Hetedíziglen vagy akár tíz-húsz nemzedékre is megtudhatjuk, hogy ki mindenki volt az ősünk, kik áramoltatták az élet nagy folyamát felénk, mai utódok felé. Arra is rájöhetünk, bárhogy alakul is a mi életünk, mi mindannyian, ma élő emberek győztesek utódai vagyunk: olyan győzteseké, akik nemzedékről nemzedékre minden korban megszülettek, túlélték a gyermekbetegségek korát, családot tudtak alapítani, és gyermekeket tudtak felnevelni – akik aztán maguk is így tettek, bármit hoztak is a körülmények, bármit kellett is átélniük. Ha pedig régi fotográfiák is vannak az ősökről, s szemükbe nézhetünk mindazoknak, akiknek – saját küzdelmes életük nyomán – az életünket köszönhetjük, még személyesebb lesz ez az utazás.
Lehet a kutatást és eredményeit kis színes érdekességekként kezelni – és tiszteletben kell tartani, ha valakit ez egyáltalán nem érdekel –, de ha valaki igazán fogékony a téma iránt, még identitását, világnézetét, egyáltalán az egóját kikezdő, akár katartikus élményként is megélheti ezt. Hiszen rájövünk:
az élet nem velünk kezdődött, és nem is velünk ér véget, nem körülöttünk forog a világ;
mi magunk is egy a végtelen múltba visszanyúló, hatalmas fa apró ágacskái vagyunk, a folyamatosan telő idő egy arasznyi szeletében. Az viszont nagyrészt rajtunk áll, hogy a nekünk jutott idővel mihez kezdünk, és mire jutunk.
Máté Enikő, családfakutató (csaladtortenet.blog.hu)
Az első és sok tekintetben legizgalmasabb része a családtörténetkutatásnak rögtön a kezdet: gyűjtsünk össze minden információt, ami családunk történetéről fellelhető. Kik voltak nagyszüleink, tudunk-e valamit dédszüleinkről, szerencsés esetben ükszüleinkről vagy szépszüleinkről is? Az egyén sorsa, helyzete meghatározó abban, hogy mit ismerhet meg első körben az ősökről, hiszen kevesek szerencséje a nemzedékeken átívelő teljes családi élet és az egymásnak átadott közös emlékezet. Az első tehát: rajzoljuk fel a családfát, amit kutatás nélkül ismerünk.
Utána jöhet a közelebbi és távolabbi rokonság megkérdezése, felkeresése: kik a legidősebb élő rokonaink, kik tudhatják a legtöbbet a régi időkről, a korábbi nemzedékekről? Jó esetben nyitottsággal találkozunk e kérdezősködés során, de ha nem optimálisak a családi viszonyaink, talán elveszített kapcsolatokat is helyreállíthatunk egy ilyen családjárással. Az emlékezet összeírása, a családi anekdoták gyűjtése – akár igazak, akár ki vannak színezve – szép és felbecsülhetetlen értékű munka, hiszen az egyéni és kollektív memória folyamatosan kopik. Lehet, hogy az utolsó pillanatban vagyunk, hogy egy idős családtagot még megkérdezhessünk a régmúltról, s később már nem lehet pótolni azt, ami ma még megkérdezhető, összegyűjthető.
Persze nem csak szóbeli emlékezet létezik: itt-ott a családban lehetnek hangulatos, régi fotográfiák a nagyszülőkről, dédikről és ükapákról, ükanyákról, jó esetben pontosan feliratozva. Ez is lényeges eleme a családi emlékezet őrzésének, és fontos feladat: feliratozzuk a régi fotóinkat – s hívjuk elő számos mai, digitális képünket –, hogy ezzel is megmentsünk valamit a családtörténetből a jövőnek. Ha mindezt összerakjuk, már van egy szép alapja egy nagy családtörténetnek, s indulhat a további kutatás a levéltárakban vagy az egyre gyarapodó digitális adattárakban. Ez sok hónapos vagy sokévnyi munka is lehet, vagy pedig meg lehet bízni egy családfakutatót, aki elvégzi az aprómunkát, akár több tízezer anyakönyvi bejegyzés átolvasásával, a százféle helyen lévő apró adatok összekapcsolásával, a források tartalmainak összefésülésével. Mindebből egy komplett, ágasbogas, számos nemzedékre visszanyúló családfa, egy alaposan megírt családtörténet születhet, amely akár egy egyedi könyv formáját is elnyerheti – különleges ajándékként önmagunknak, párunknak vagy épp idős szüleinknek, rokonainknak.
Nyitókép: Mandiner-archív
Sokan úgy vélik, a családtámogatások megkurtítása igazságot szolgáltatna a gyermekteleneknek, hiszen nem kell másokat finanszírozniuk. Ám a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát éppen azok a gyermekek biztosítják, akiket ma nevelnek fel a szülők, jelentős áldozatok árán. A rövid távú spórolás tehát végül éppen azok számára válik a legdrágábbá, akik most nyertesnek hiszik magukat.
Kik voltak a magyar történelem Hunyadi- és Cillei-szerű alakjai? Mi fán terem a hivatásrend, és mik a klubpártok? Itt az új Kommentár!
A közbeszédben jelenlévő adok-kapok csak a jéghegy csúcsa, a probléma ennél mélyebben húzódik. De még mindig nem késő építőembereket toborozni a rombolókkal szemben. Krupincza Mariann írása.
A válaszadók közel 60 százaléka a saját lakás vásárlásának támogatását tartja fontosabbnak, míg mindössze egyharmaduk (33 százalék) helyezné a fókuszt a bérlakások építésére.
A benyújtott törvénytervezet értelmében akár 8 év börtönbüntetés is kiszabható a szexuális irányultság vagy a nemi identitás intoleranciájából fakadó bűncselekményekre.
Nem biztos, hogy így akarták.
Belgrádban készül az év végi világbajnokságra.
Teljesen elmentek otthonról az SZDSZ volt államtitkárának, aki szerint Márki-Zay Péternek igaza volt 2022-ben, csak máshogy kellett volna fogalmaznia.
