Utazás a családtörténet mélyére

Talán a gyerekkori idők temetőjárásai halottak napja idején ébresztettek fel bennem valamit, amikor a késő őszi hidegben, a korai alkonyban kimentünk a családi síremlékekhez, s az egymás mellett álló, öreg obeliszkek megkopott aranyozású neveit silabizáltam a sok-sok kis mécses sárgálló fényénél. Ismeretlen, régies hangzású nevek sorakoztak rajtuk, ismeretlen, régi emberekre utalva, akikről illik megemlékezni – de kik is voltak ők valójában? Hogyan kapcsolódnak ők a mai családunkhoz, kik lehettek, és mit lehet róluk tudni? Gyerek voltam még, amikor elkezdtem ezen tűnődni – és nem sejtettem, hogy életem derekán majd újra utolér ez a tűnődés, és ha már itt tartok, akkor neki is állok a nagy kutatásnak, a családtörténet megírásának. 

Nem vagyok ezzel egyedül, nagyon nem. Egész szubkultúrája van a családfakutatásnak: ki megszállott módjára, szent őrültként, ki kikapcsolódásként, laza hobbiként végzi; egyesek ólomsúlyú családi traumákat boncolgatnak, mások híres-­neves, dicső ősök megtalálásáról álmodoznak, megint mások pedig csak a pőre igazságot szeretnék megismerni, megtudni valamit az elmúlt időkről, ami hozzátehet valamit ahhoz, amik és akik vagyunk. Mi is motiválja ezt a kutatóhajlamot? Ha tudjuk, honnan jöttünk, kiktől eredünk, akkor jobban tudhatjuk azt is, kik vagyunk, hol van a helyünk a világban, és talán az is kirajzolódhat számunkra, merre tartsunk, mihez igazítsuk magunkat a későbbiekben, bármit hoz is a jövő. 

Két-háromszáz éves idősáv 

Minden család történelmi: legyenek az ember ősei jobbágyok vagy nemesek, urbánus nagypolgárok vagy kétkezi melósok, tüke magyarok vagy idegen etnikumú bevándorlók, minden ősünk méltó a megismerésre. A sokszínű, multietnikus Magyar Királyság népességének mai leszármazottjai egyébként is hálásak lehetnek helyzetükért, hiszen 

Azt is mondhatni, az az egzotikus, ha az embernek csak magyar felmenői vannak minden ágon a feltárható idősávban. 

Ez az idősáv egyébként Magyarországon a legtöbb esetben két-háromszáz évet tesz ki. Azért, mert az anyakönyvezés – amit a 16. század végétől várt el a katolikus egyház, illetve a protestáns egyházak – csak az 1700-as évek folyamán indult el. Ennek oka természetesen a török hódoltság és háborúk kora, illetve a lőporfüstös éveket meghosszabbító kuruc korszak. Rengeteg község csak 1711-et követően települt újra, s ekkor kezdődött az a hosszú békeidőszak, amikor az írásbeliség és dokumentálás újra teret nyerhetett a honban. 

Nemesek és zsellérek 

Külön kasztját jelentik a kutatóknak, érdeklődőknek azok, akik híres embert vagy nemeseket szeretnének találni az ősök között. Minden kutatás tiszta lappal indul: nem tudjuk, mi kerül majd elő az ősökről. Ráadásul az is megtörténhet, hogy dicső események helyett kellemetlen igazságok derülnek ki, akár köztörvényes bűncselekmény vagy valamilyen szintű részvétel a 20. század diktatúráiban. Tény, hogy a régi időkben egész Európában Magyarországon, illetve Lengyelországban volt a legnagyobb a nemesség létszáma, népességbeli részaránya. Ennek itthon kézenfekvő az oka: a másfél évszázadnyi török háborúskodás idején a királyok és fejedelmek pénz híján sokszor nemesség – vagyis az ezzel járó örökös és öröklődő személyes szabadság és adómentesség – adományozásával fizették ki katonáikat, különösen az arra érdemes, kitűnő vitézeket. Ennek nyomán akkora létszámú (kis)nemesség alakult ki az 1700-as évekre, hogy egy mai magyar embernek nagy esélye van arra, hogy ha minden ági felmenőjét kikutatja a feltárható határokig, talál nemesi családot. 

A nemesség persze nem jelentett emberi, morális vagy szellemi kiválóságot, és azt se jelentette, hogy az ember nemes őse palotában ült glaszékesztyűben teázgatva. Sőt, a kisnemesek tömegei a falvakban a jobbágyság szintjén éltek, kis földjeiket művelték, állatokat tenyésztettek, csak épp nem voltak jobbágyi terheik, és nem voltak személyes szabadságukban korlátozva. Ez azért kitüntető jogállás volt a régi időkben, valljuk meg. Ami miatt objektíve izgalmas nemesi ősöket lelni, az az, hogy ez esetben van esély további írásos dokumentumokat találni a családról, esetleg további családfákat, személyes történeteket, sorsfordulókat; hiszen a nemes famíliák önérdeke volt a családi krónikák feljegyzése, jogállásuk bizonyítékainak gyűjtése. Egy-egy ilyen dokumentumlelet kincset érhet a régi idők iránt érdeklődő leszármazottaknak és a kutatóknak. 

Tény viszont az, hogy a régi időkben a társadalom nagy része jobbágyokból és zsellérekből, korlátozott jogállású föld­művesekből állt, s értelemszerűen a mai népesség jelentős többségének nagyrészt ilyen ősei vannak. De le kell szögezni, ők is mind méltók a megemlékezésre: egész életükön át keményen dolgoztak a maguk és családjuk túléléséért, nemzedékről nemzedékre, korlátozott jogaik között is. A jó hír az, hogy a már az interneten is tömegével elérhető falusi és városi monográfiák, helytörténetek, valamint társadalom-, gazdaság- és kultúrtörténeti tanulmányok végtelen tára akár ezen jobbágy ősökről is tartalmaznak egyéni információkat. Kiderülhet például, hogy egy 250 éve élt ősnek kikből állt a családja, miként éltek, mennyi állatot tartottak, mekkora földön gazdálkodtak, és mik voltak a jobbágyterheik. Népesség-összeírásokból és a jobbágyokat, zselléreket feljegyző névlistákból lehet sok aprómunkával összerakni – ha szerencsénk van – a további ismereteket a családfán előkerülő őseink mindennapi valóságáról. 

Győztesek utódai 

Közhely, de igaz, és nem árt néha magunkat emlékeztetni is rá: mi, mai magyarok sokkal jobban élünk, mint bármely ősünk a régi évszázadokban. Biztos élelmiszerellátás mellett, árubőségben; a törvény betűje szerint egyenlők és szabadok vagyunk döntéseinkben, mozgásunkban. Mai társadalmunk túlnyomó többsége összkomfortos házban, lakásban él, az egészségügy szerepét pedig nem lehet túlbecsülni. Persze ma is sújtanak minket nép­betegségek, és szomorú, végzetes betegségek várnak a legtöbb emberre élete alkonyán – de ezt az állapotot nem lehet összehasonlítani a modern gyógyszerek és oltások előtti korok a pőre természetnek és a pusztító járványoknak kitett társadalmával. 

Kimondható, hogy a régi időkben alig akadt család, ahol ha termékeny volt a pár, nem született legalább négy gyermek, sokszor pedig hat, nyolc, tíz vagy akár annál is több – de kissé optimista az becslés, hogy a felük életben maradt. Volt, ahol sok gyermekből is alig egy-kettő érte meg a felnőttkort, akár szegény, akár gazdag családról beszélünk. A súlyos gyermekbetegségekre és a nagy járványokra a leggazdagabbaknak sem volt gyógyszerük. A betegségek és járványok utolérték szinte mindannyiunk őseit, tragédiákkal is szembesülhetünk a kutatás során. 

És azt is értékelnünk kell, különösen a változó világrend idején, hogy mi, mai magyarországiak több nemzedék óta békében élhetünk. 

Egész nemzedékek élték le életüket a hódoltság kori birodalmak közötti peremvidékeken, folyamatos létbizonytalanságban az egykori és mai Magyarország szívében. Mindez távolról és az összképet nézve maga a magyar történelem, de a családtörténet-kutatás egyik különleges élménye, hogy ezáltal alulnézetből, az egyes személyek, családok szemszögéből látunk rá hazánk történetére, annak valóságára. Nem ideológiai alapon eltorzítva vagy szaktörténészi szűklátókörűséggel, csak abból a szemszögből, ahogy az egyes ember megélte a sorsfordító időket. 

A családfakutatás tehát egy különleges, egyedi szellemi utazás saját gyökereink felé. Hetedíziglen vagy akár tíz-húsz nemzedékre is megtudhatjuk, hogy ki mindenki volt az ősünk, kik áramoltatták az élet nagy folyamát felénk, mai utódok felé. Arra is rájöhetünk, bárhogy alakul is a mi életünk, mi mindannyian, ma élő emberek győztesek utódai vagyunk: olyan győzteseké, akik nemzedékről nemzedékre minden korban megszülettek, túl­élték a gyermekbetegségek korát, családot tudtak alapítani, és gyermekeket tudtak felnevelni – akik aztán maguk is így tettek, bármit hoztak is a körülmények, bármit kellett is átélniük. Ha pedig régi fotográfiák is vannak az ősökről, s szemükbe nézhetünk mindazoknak, akiknek – saját küzdelmes életük nyomán – az életünket köszönhetjük, még személyesebb lesz ez az utazás. 

Lehet a kutatást és eredményeit kis színes érdekességekként kezelni – és tiszteletben kell tartani, ha valakit ez egyáltalán nem érdekel –, de ha valaki igazán fogékony a téma iránt, még identitását, világnézetét, egyáltalán az egóját kikezdő, akár katartikus élményként is megélheti ezt. Hiszen rájövünk: 

mi magunk is egy a végtelen múltba visszanyúló, hatalmas fa apró ágacskái vagyunk, a folyamatosan telő idő egy arasznyi szeletében. Az viszont nagyrészt rajtunk áll, hogy a nekünk jutott idővel mihez kezdünk, és mire jutunk.

Nyitókép: Mandiner-archív