A politika mint a teremtő és romboló erők terepe

„A hegeli dialektika szerint minden tézis megszüli az antitézist. A kettő harcából aztán létrejön a szintézis. Ezt Marx megpróbálta a politika nyelvére lefordítani, és az ősközösségi társadalom magasabb szinten való megismétlésében, a kommunizmusban látta a történelem győzelmét.

Bár Marx a leggazdagabb országban (Anglia) várta ennek eljövetelét, már csak azért is, mert az emberek ott tudják elfogadni a szükségletek szerinti elosztás elvét (tehát hogy mindenki csak annyit vesz el a közösből, amennyire szüksége van), ahol megvan ehhez a kellő jólét. Mégpedig generációk óta. (Vagy a szeretet, mint egy családban.)

Ehelyett a legszegényebb országok döntöttek a kommunista út mellett (már amennyiben a – szó szerint és képletesen is – fejhez szorított géppisztoly hatására valaki elmondhatja, hogy »döntött«), nem is sikerült túl fényesen.

Az egymással küzdő irányzatok azonban a parlamentáris demokráciákban is létrehozzák a hegeli dialektikát. A baloldal általában hadat üzen a rendnek; leépítik, ellopják, tönkre teszik az országot, apátiába (»merjünk kicsik lenni«), passzív kilátástalanságba hajszolják az embereket, és amikor mindez már a teljes káosszal és megsemmisüléssel fenyeget, akkor a polgárok azt mondják: jöjjön a jobboldal!”

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd