Hogy jött létre a „tudományos konszenzus” arról, hogy a melegpárok gyermekei „nem különböznek”?

Mark Regnerus a University of Texas at Austin szociológia professzora, akinek a melegpárok által nevelt gyermekekre vonatkozó, 2012-es kutatása hatalmas vitát váltott ki, kutatása módszertanát sokan vitatják. Regnerusnak eddig négy önálló kötete jelent meg, mindegyiket az Oxford University Press adta ki. Több mint negyven, lektorált szakfolyóiratban megjelent tanulmány szerzője. Vele készült, 2018-as interjúnkat itt olvashatják. Eme cikke a Public Discourse online lapban jelent meg 2016-ban. A lapot a Witherspoon Institute jelenteti meg. A Witherspoon Institute-ot a Princeton University professzora, Robert P. George alapította 2003-ban. A cikk magyar nyelvű közlésének előzménye munkatársunk eme esszéje volt a tudományos kirekesztés módszertanáról, illetve az arra érkezett válasz. Úgyszintén ide tartozik a Paul Sullins szociológussal készített interjúnk, illetve a Székely Zsuzsanna pszichológussal és örökbefogadási szakemberrel készült beszélgetésünk.  

***

Már öt éve, hogy visszakaptam az adatokat a kutatócégtől, ami közzétette a New Family Structures Study (NFSS) protokollt. Nem sokkal később elkezdtem megkérdőjelezni az a kutatói konszenzust, hogy „nincs különbség” az azonos nemű és különnemű párok háztartásaiban nevelkedett gyermekek között. A szkepticizmusomat nem viselte jól a céh.

A társadalmi hálózatok elemzői ezt követően vizsgálták a vonatkozó szakirodalom „idézési hálózatait”, és arra jutottak, hogy valóban van egy ilyen konszenzus, miszerint „nincs különbség”. Tisztában vagyok ezzel. Pusztán csak azt gondolom, hogy

Ez a konszenzus elhamarkodott, módszertanilag korlátozott következtetések eredménye, ami viszont politikailag hasznos narratívát alkotott. Szóval ez a konszenzus nem hosszú időn át, sok országból gyűjtött, minőségi adatok szigorú, hosszas elemzésének eredménye, ahogy különféle mérési és elemzési módszereket sem találunk mögötte.

Egyesek a melegpárok által nevelt gyermekek körüli vitát a klímavitákhoz hasonlítják. Azzal érvelnek, hogy a tudományterület vizsgálódásai annyi területre terjednek ki, és olyan sok kutatás van, a következtetések pedig annyira egyirányúak, hogy csak hátsó szándékkal lehet megkérdőjelezni azokat. De itt nem ez a helyzet. Hogyan lehetséges konszenzusra jutni egy pici kisebbség olyan gyakorlatának (gyermeknevelés) rövid- és hosszú távú hatásairól, amelyről az utolsó évtizedig nem álltak rendelkezésre általánosítható adatok megfelelő mennyiségben? A válasz, természetesen, az, hogy sehogy – vagy legalábbis egyelőre sehogy nem lehetne.

Amivel szembenézünk, az inkább egy átpolitizált konszenzus, amelyet kis, nem reprezentatív minták alapján készült tanulmányok sokasága generált, melyeket úgy értelmeztek félre, hogy a gyermeket nevelő azonos nemű párok egész csoportjára alkalmazták. Ez olyasmi – összehasonlítva a klímaváltozással –, mintha azt mondanánk, hogy mivel Tajvanban, Togóban és Texasban a felszíni hőmérséklet egy vagy két fokot nőtt, ezért az egész földgolyón is nőtt. A tudósok okosabbak annál, hogy ilyesmikkel álljanak elő korlátozott mennyiségű bizonyítékra alapozva.

Nem tudok más tudományterületről, ahol a kutatók

Semmilyen már területen, semmilyen más kérdéssel kapcsolatban nem teszünk így. Aminek empirikus kérdésnek kellene lennie – kétségtelen, hogy fontos kérdésnek –, az ebben az esetben a hűbéreskü morális mércéjévé vált. 

Honnan vannak az adatok?

Az idézési hálózatok elemzéséből fakadó eredmények egyik népszerű félreértelmezése, hogy 19 ezer kutatás áll rendelkezésünkre a gyermeket nevelő azonos nemű párok háztartásairól, és ezek egyike sem talált problémát. Azonban maguk a szerzők is megjegyzik, hogy nincs szó ilyesmiről. Az ő kutatásuk a Booleanon végzett szókeresésből indult ki, ennek az eredménye volt 19 ezer kutatói „találat”. Azaz 19 ezer publikáció volt az ISI Web of Science-en, amelyben előfordult a „gay”, „lesbian”, „homosexual”, „same-sex” vagy „parent” kifejezés, valahol a tanulmány absztraktjában (összefoglalójában). Viszont (mint arra a szerzők is rámutattak) ennél lényegesen kevesebbet elemeztek ők maguk. Valójában az a helyzet, hogy bárki, aki gondos figyelmet szentel a kérdéskörnek, tudatában van annak, hogy még annyi kutatás sincs, amennyit többnyire hinni szokás –

–, és tíznél kevesebb olyan adatbázis van, amely alapján megfelelően lehet általánosítani a gyermeket nevelő azonos nemű párok csoportjának egészére.

Ha 19 ezer minőségi kutatásról beszélhetnénk, amelyek másra jutottak, mint én, rég örömmel feladtam volna. De nem ez a tudományos valóság. Valójában az a helyzet, hogy az említett „konszenzust” létrehozó kutatások többségéért két adatbázis felelős, s mindkettő igencsak problémás.

Először is: 26 lektorált (peer reviewed) tanulmány van, amelyek mind egy adatbázisból merítenek: ez a National Longitudinal Lesbian Family Study. Ennek keretében ismételten vizsgáltak túlnyomó többségében fehér, tanult, jól szituált leszbikus szülők által nevelt 78, összetoborzott gyermeket. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a 78 gyermek a legbefolyásosabb gyermek a modern amerikai jog- és társadalomtörténetben. Már vagy 25 éve, hogy a tudományos közösség (és a média) a gyermekek eme egyedi csoportját elemezgeti, és a közvéleménynek az a benyomása támadhat, hogy ők reálisan képviselik az amerikai leszbikus anyák gyermekeinek összességét. Sőt mi több, mindez azt sugallja, mintha ez a 78 kutatási alany, akiket már 28 éve nem követnek nyomon, még mindig érvényes információforrás lenne. Amikor leszbikus szülők serdülő gyermekeit időszakosan kifaggatták egy kutatáshoz, melynek eredményei politikailag hasznosnak bizonyultak – és amit szinte mindig kedvezően mutatott be a média –, megfontolt magatartás a tudósok részéről, ha szkeptikusak.

Másodszor: az azonos nemű szülőkkel nevelkedett 44 kutatási alany esetét bemutató National Longitudinal Study of Adolescent to Adult Health (Add Health) lektorált (peer reiewed) kutatások tucatjaiban jelenik meg. Az elemzők általában létrehoztak egy „egyeztetett” adatbázist heteroszexuális egyedülálló szülők és örökbefogadó szülők családjaiból, hogy legyen összehasonlítási alapjuk. (Hogy ezeket miként hozták létre, az gyakran magyarázat nélkül marad.) Azonban a 44 esetből 27 igen kétes. Elfogadom (és elismerem), hogy az NFSS 248 esete (melyekből Regnerus dolgozott – a szerk.), melyekben a megkérdezettek számoltak be róla, hogy egy szülőjüknek volt azonos nemű partnerkapcsolata, megkérdőjelezhető, és kétségbe vonható (még ha eredmény nélkül is). Ugyanez történt, sokkal nagyobb mértékben, az amerikai és kanadai népszámlálás eredményével. Más szavakkal: ez egy olyan terület, amit nagyon nehéz pontosan vizsgálni, és hibák még a minimalizálásukra való legjobb törekvések ellenére is történnek. Csakhogy egy olyan tudományosan kutatott területtől, ahol állítólag világos konszenzus van, nem épp ezt várnánk. 

Amennyire kényelmesnek tűnik az összehasonlítás a klímaváltozással, olyannyira nem állja meg a helyét a párhuzam. Nem vagyok természettudós, de tudom, hogy geológusok és meteorológusok ezrei gyűjtötték és elemezték az adatokat a klímaváltozással kapcsolatban. Szövetségi, nemzetközi, pártatlan szervezetek mind igyekeznek megérteni, hogy mi a helyzet az időjárással. Ezzel ellentétben talán jó, ha van

És kevesebb, mint a felük bukkan fel rendszeresen, mint olyan tanulmányok szerzője, amely tanulmányok ugyanazokat a régi adatokat használják fel. 

Hogy is működik a „nincs különbség” sztorija?

Szóval miként is működik a konszenzus narratívája? Miért töretlen a népszerűsége? Annak a narratívának, miszerint „nincs különbség” a különnemű és az azonos nemű párok által nevelt gyermekek közt, négy visszatérő sajátosságát fedezhetjük fel van a publikált kutatásokban.

1. A kis kutatási mintákból könnyű azt a következtetést levonni, hogy nincsenek statisztikailag szignifikáns különbségek, mivel korlátozott a statisztikai erejük, amely ilyenek felfedezéséhez vezetne. 

Amikor 78 vagy 44 esetet hasonlítunk össze, nem könnyű megállapítani, hogy a csoporton belüli különbségek, melyek láthatóan felbukkannak, valóban statisztikailag különböznek-e attól, mintha ha nem találnánk ilyeneket. Így aztán könnyedén odaállhatunk a nullhipotézis mellé – hogy nem találtunk különbségeket. Technikailag, legalábbis. Ezt jellemzően követi egy kötelességszerű „figyelmeztetés”, mely a „mérsékelt statisztikai erőre” hívja fel a figyelmet, ami a különbségek megtalálását illeti. Feladat teljesítve.

2. Míg a különbségek elsőre nagyon is egyértelműek lehetnek, addig ha már „kontrolláltunk” a szexuális kisebbségek háztartásainak nagyobb instabilitására (vagy leválasztottuk azt), könnyen levonhatjuk a következtetést, hogy a szülők szexuális irányultsága nem okoz közvetlenül problémákat. De ez azt jelenti, hogy a közvetett hatásokat ignoráltuk – márpedig az ilyen háztartásokban nevelkedett gyermekek szuboptimális eredményei épp ezekből fakadnak. 

Nem meglepő, hogy újra feltűnt az Early Childhood Longitudinal Study – Kindergarten cohortban is, melyet a Journal of Family Issuesban tettek közzé. Mindez még az absztraktból is nyilvánvaló: „Az eredmények azt mutatják, hogy a nem hagyományos családstruktúrákat ugyan szegényesebb pszichoszociális jóléttel hozzák összefüggésbe, de ezért nagyrészt az új családok létrehozásához vezető átmeneteknek köszönhető.”  

Ez a megközelítés jól mutatja, hogy a kutatók a háztartások felbomlását és a szülők érzelmi döntéseit független jelenségként értékelik, melyek nem függenek össze egymással, sem a szexuális irányultsággal. A Kansas State University professzora, Walter Schumm, miután tesztelte az NFSS-ben a gyermekek eredményeinek indirekt hatásait, arra jutott, hogy „Egy dolog azt mondani, hogy egy közvetlen hatás nem szignifikáns, és teljesen más dolog azt mondani, hogy a (háztartási) struktúra nem számít egyáltalán (…).” Ez azért van, mert a háztartások helyzete gyakran okozhat közvetetten jobb vagy rosszabb eredményeket. A társadalmi realitásról legjobb úgy gondolkodni, mint összekapcsolódó hatások komplex folyamatairól, semmint úgy, mint egymástól teljesen független tényezők egyszeri pillanatképéről. A „konszenzus” márpedig a második megközelítésre támaszkodik. 

A fenti konceptuális modell ilyen folyamatot fest le, s arra a következtetésre jut, hogy az azonos nemű szülői kapcsolatoknak ugyan semmilyen vagy gyenge közvetlen hatása van a gyermekek eredményeire, viszont nagyon erős a közvetett hatása – éppen a „váltások” („household »transition«”) miatt. Azaz:

(A történet nem a szexuális orientációról szól, hanem a nemi szerepekkel kapcsolatos preferenciák megszilárdításáról. Ugyanez a helyzet a meleg férfiak közti párkapcsolatokra jellemző „nyitottsággal”. ) Értem az arra irányuló késztetést, hogy ignoráljuk az ilyen kapcsolatokra jellemző instabilitást, hogy az ne jelenjen meg a kutatásokban. Csakhogy ha így teszünk, eltávolodunk a tudomány mezejétől.  

3. Ha mégis maradnak különbségek, akkor azokat olyan pszichoszociális jellemzőknek tulajdonítják, amelyekért az alanyok társadalmi környezetét okolják (azaz a diszkriminációt), mintsem a háztartás működésének. 

Ez pusztán annyit tesz, hogy amikor a különbségek nem tűnnek el az instabilitásra való kontrollálás után, akkor a magyarázatok az ellenséges környezetnek tulajdonítják mindazokat a nehézségeket, amelyekkel a szülők és a gyermekek szembenéznek. A friss kutatások – beleértve az NFSS-t, a National Health Information Studyt és a New Atlantis átfogó jelentését a szexualitásról és genderről – mind dokumentálják a megbélyegzés és diszkrimináció rossz hatásait. Csakhogy ezek nem magyaráznak meg mindent. 

4. A meleg és leszbikus egyedülálló és örökbefogadó szülők gyermekei átlagosan azonos eredményeket produkálnak, mint a heteró egyedülálló és örökbefogadó szülőknél nevelkedő társaik. Így aztán nincsenek különbségek a háztartások között függetlenül magányosságtól, töredezettségtől és újraalapított háztartásoktól.

Ez a megközelítés különösen is jellemző a tanulmányok azon sorára, melyek az „almák versus almák” összehasonlítást preferálják. Minthogy lehetetlen, hogy két anya vagy két apa részt vegyen egy gyermek nemzésében – egyikük csak örökbefogadó lehet –, indokolhatónak tűnt a kutatók számára, hogy

Értem ennek a logikáját. Azonban eme álláspont népszerű interpretációja megtévesztő. Amikor a médiafogyasztók azt olvassák, hogy „nincsenek különbségek”, feltételezik, hogy eme különbségekről általában véve beszélünk. De amit ez valójában jelent, az az, hogy nincs különbség a meleg és heteró egyedülálló szülők gyermekei vagy az örökbefogadó párok gyermekei között. Ez apró, de fontos különbségtétel. Nem tudok elképzelni semmilyen népességre alapozott adatbázist, melynek alapján a stabil különnemű házaspárok gyermekeivel azonos eredményt érnének el az örökbefogadott szülők és egyedülálló szülők gyermekei. Viszont hasonlónak tüntetheted fel őket a fenti négy téves módszer alkalmazásával. 

A gyermekeknek apára és anyára is szükségük van

A kérdés végső soron továbbra is az: mi a legjobb a gyermekeknek? A válasz nem változott. A világ gyermekei nem akarnak képlékeny szeretetet.

Ez nem mindig lehetséges, tisztában vagyok ezzel, de ne feltételezzük azt, hogy ez nem is számít.

A háztartások „sokszínű összetételére” („diverse composition”) és a családokra vonatkozó „formálódó elképzelések” („evolving notions”) retorikája, valamint az azonos nemű párok által vezetett háztartásokra oly jellemző „átmeneti tapasztalatok” („transational experiences”) valósága mögött valódi gyermekek rejtőznek, akik szeretik a (nevelő)szüleiket, de gyűlölik a felfordulást, bizonytalanságot, aminek rendszerint ki vannak téve. Mindez egy olyan történetre emlékeztet engem, ami egy másik egyetem professzora mesélt nekem, aki egy anyuka szomszédságában lakik. Ez az anyuka három leszbikus kapcsolaton volt túl pár év alatt, amíg szomszédok voltak a professzorral. Miközben a professzor a saját hátsó kertjében játszott a saját gyermekeivel, a szomszéd anyuka gyermeke a kerítésen át nézte őket vágyakozva. A fiú anyukája, aki tisztában volt mindezzel, azt mondta a professzornak: „megteszek mindent, amit tudok”. 

Feltételezem, nem lenne túl sok értelme annak, ha elmagyaráznánk ennek a kisfiúnak a kontrollálást és az indirekt hatásokat. A fiúnak apára van szüksége – és megérdemelne egyet.