Nem, nem „Ukrajna Trianonja” közeleg, csak a baloldal garázdálkodik már megint a magyarság legszentebb érzéseinek egyikében

Már megint túl messzire mentek. Trianon méltatlan emlegetésével már megint a magyarság legintimebb, legszentebb érzéseinek egyikében, a fájdalmas gyász minden hazafi lelkében megbúvó mauzóleumában garázdálkodtok: feltöritek az ajtót, ősök csontjait forgatjátok ki a nyughelyükről,

Most nem annak a történelmi dimenzióit szeretném boncolgatni, hogy mennyire még csak össze sem hasonlítható az ezeréves Magyar Királyság 1920-as, majd 1947-es megcsonkítása azzal, ami az ukránokra az amerikai–orosz béketerv eddigi körvonalai szerint vár. Ahogy korábban írtam: átérezzük az ukrán nép fájdalmát, mi tényleg szolidárisak vagyunk velük, hiszen tudjuk, hogy egy talpalatnyi szülőföld elvesztése is tragédia.

Én nem szeretnék belemenni abba, hogy a Lenin, Sztálin és a Szövetségi Kommunista Párt Központi Bizottsága által a Szovjetunión belül, aktuális belpolitikai célokból összevissza tologatott területek

Ahogy abba sem, hogy hogyan lehet mérlegre tenni a szó szerint halálra szánt, a mára csupán az egykori antanthatalmak és szövetségesek mindenféle politikai akarata és mesterkedése ellenére, csodával határos módon létező Magyarország gazdasági lehetőségeit azok mellé, amelyek a tengeri kijáratát, termőföldjeinek és ásványkincseinek jelentős részét valószínűleg megtartó Ukrajna birtokában maradnak.

Ezt nálam avatottabbak már megtették, akit érdekel, az nézze meg az alábbi videót, érdemes:

Nem, én most a kedvenc témátokról szeretnék beszélni, kedves magyarországi baloldal: rólatok.

Arról, ahogy már megint az elmémesedő közéleti sárdobálás posványába rántjátok azt, ami minden normálisan gondolkodó magyar ember számára az egyik legmeghatározóbb trauma, legfájóbb, velünk élő, napi szintű következményekkel járó, lelki és fizikai seb.

Egy olyan fájdalom, amiről nektek továbbra is csak az olcsó aktuálpolitikai vagdalkozás jut az eszetekbe, aminek keretében most épp a családi sírbolt urnáit igyekeztek a józan többség fejéhez vagdalni.

Hiszen, miközben annyira aggódtok Ukrajna területi épségéért, etnikai arányaiért, állami életképességéért – nem, nem ezekért aggódtok valójában, de mindjárt elérkezünk ehhez is, türelem –, addig magyar viszonylatban nektek mindez semmit sem jelent.

Hányszor hallgathattuk tőletek a fölényeskedő szentenciát, amióta újra szabad beszélni Trianonról: az már a múlt, régen volt, minek ezen vergődni, miért nem felejtjük már el, és tekintünk inkább a jövőbe? Mindig is ez volt a ti legőszintébb hozzáállásotok a Magyarország elleni gyilkossági kísérlethez, sőt:

Minden további eltartott kisujjú akadémiai fanyalgásotokban, a Trianon-sérültezésetekben, a határon túli magyarok foghegyről való románozásában, szerbezésében, szlovákozásában, nota bene ukránozásában ez az első felvisításotok visszhangzik. Ahogy abban a képtelen hazugságotokban is, hogy a békediktátum bármilyen szempontból és bármilyen formában is igazságos lett volna. Abban, ahogy a határon túli magyarok kettős állampolgárságában is csak pártpolitikát és szavazati arányokat vagytok képesek látni (ha ti adtátok volna meg, ma a tiétek lenne a nemzet hálája – lehetőségetek éppen lett volna rá, és nem csak 2004 decemberében).

Akárhogy igyekeztek akadémiai köntösbe bújtatni, akárhogy csomagoljátok az értelmiségieskedő szobatudósszleng ezerféle csillámpapírjába, előbb-utóbb mindegyik alól előbukkan az eltaszítás, a lerázás és végső soron a feledés áhítása. Akár csak a gúny, a lenézés és a tudatlanság.

Ezért vagytok képesek fogalmatlan barbárok módjára a kollektív lelki mementókról letört keresztet is bunkósbotként forgatni, és megbicskázni a magyar öntudatot a temetőkerítésből kifeszegetett vastüskével.

A lehető legőszintébben tesztek azokra is, akiknek ezekben a régiókban eszük ágában sincs „megtérni Oroszország kebelére”, és inkább megmaradnának ukránnak (mert, ahogy a természeti katasztrófák idején is mindig akad, aki inkább hagyja magát elsodortatni az árral, elnyeletni a földdel vagy betemettetni a hamuval, úgy jelen esetben is van, aki nem hagyta el az otthonát; hiába, az ember a valóságban nem olyan univerzális lény, amilyennek a liberálisok képzelik).

Titeket ebben is csak egy dolog érdekel, hogy

Hogy ez az ördögi James Bond-főgonosz, aki egyébként oly jelentéktelen, elszigetelt szereplője a világpolitikának, most egyszerre oly hatalmas és oly befolyásos lett, hogy már az államhatárok átrajzolgatása is valahogy az ő mestertervéből ered. Hogy az ukrajnai béke valahogyan miatta lesz még a végtelenségig elhúzódó háborúnál is szörnyűbb katasztrófa. Amiben nekünk, magyaroknak valamiféle bűnrészességünk van.

Ti, akik egyébként szeretitek féltéglával verni a melleteket, hogy a drága Kun Bélátok meg az imádott Tanácsköztársaságotok volt az első, amely fegyverrel szállt szembe az országvesztéssel (még ebben is tévedtek, de ezen már az újszülöttek sem lepődnek meg), képtelenek vagytok túlnézni a saját, kisszerű komplexusaitokon.

Ezért újra és újra szellemi tatárjárást rendeztek mindenben, ami egy nemzet életében kicsit is túlmutat a Maslow-féle szükségletpiramis legalsó fokán, és a saját, szándékolt értetlenségetek lelketlen páncéljába bújva, szűkölve lesztek inkább dafke Rontó Pálok.

Nagyon kevés kivételtől eltekintve nektek Trianon mindig „egy párizsi kastély” marad. Ezért sem fogjátok soha megérteni, miért nincs olyan – a mértani méricskéléseken túl sem –, hogy „ukrán Trianon”. Trianon magyar katasztrófa, magyar gyász, a mi fájdalmunk.

Már csak azért is, mert 105 év múlva valószínűleg egyetlen ukránnak sem jut majd eszébe a saját területi veszteségeik nemzeti megrázkódtatását, a saját nemzeti fájdalmukat úgy semmibe venni, megalázni és olyan pitiáner módon politikai aprópénzre váltani, ahogy a magyarországi baloldal teszi azt időről időre Trianonnal és a hozzá kapcsolódó magyar igazságérzettel.

***

Fotó: ATTILA KISBENEDEK / AFP