Trianon és a maximális országcsonkítás elkerülhetetlen, a revízió lehetetlen délibáb, és mindezt meg is érdemelte a magyar elit, amely bűnös – furcsa ilyesmit 2024-ben elismert, és korábban egész más hangnemben író történésztől olvasni egy elvileg konzervatív lapban.
Nyitóképen: Trianon elleni tüntetés 1929-ben a Szent Gellért téren. Fotó: Fortepan
***
Nos, igen.
„A gaslighting vagy gázlángozás a pszichológiai manipuláció egy formája, amelyben valaki kétségeket próbál elültetni egy megcélzott egyénben vagy egy célzott csoport tagjaiban, hogy megkérdőjelezze saját emlékezetét, észlelését és józanságát. A folyamatos vádaskodás, tagadás, félrevezetés, ellentmondás és hazugság használatával a gaslighting destabilizálja az áldozatot és hitelteleníti a világképét. Előfordulása lehet az egyszerű elutasítástól – hogy a támadó által végrehajtott visszaélések meg sem történtek – egészen a bizarr történések hosszú soráig, amikor a támadó ezekkel próbálja meg elérni áldozatának lelki összekavarodását”.
Hatos Páltól mintegy harmincezer leütéses cikk jelent meg a Válasz Online felületén, A trianoni fájdalomról és Csonka-Magyarország születéséről címmel.
Nem vagyok történész, eszem ágában sincs történészekkel konkrét történelmi kérdésekben vitatkozni. Különösen nem Hatos Pállal, aki szakmailag kétségkívül felkészült, gyanítom, több ezer könyvvel és tanulmánnyal, számtalan elsődleges és másodlagos forrással a polcain és a fejében, hiszen ez a korszak szakterülete is többek között. Viszont szövegekkel volt szerencsém már találkozni, s ennek az írásnak a kapcsán az a benyomásom támadt, hogy a szerző bizony alaposan megválogatta, mely szövegeket emeli le a nevezett polcokról, s közben úgy tűnik, valahogy a kontextus maradozott el, ahol egy-egy markáns kijelentésnél el kellett maradoznia, ellenben részletes kifejtést kapott ott, ahol ez domborította tovább az esszé mondanivalóját.
Mit sugall a cikk, röviden? Azt, hogy
emellett, hogy
Ismétlem, nem vagyok történész, nem áll rendelkezésemre Hatoshoz méltó könyvtár, hogy annak segítségével állításról állításra végigmenjek a cikken. Ez már csak azért sem lenne feltétlenül szerencsés, mert az esszé egy nagyon megengedő műfaj, a beidézett visszaemlékezések és a közéjük ékelt általános megállapítások folyamának nehéz tényadatokkal szembeszegülni, hiszen
az empátia parancsa azt diktálja, hogy az ember ne hiteltelenítse mások visszaemlékezéseit, akkor se, ha azok csak kis részét fedhetik le a valóságnak, vagy szociológusul mondva: nem reprezentatívak, hanem kiragadottak.
Ugyanígy felesleges lenne például a trianoni menekültekkel kapcsolatos közöny vonatkozásában a szerző figyelmébe ajánlani akár az Arcanum adatbázisát, akár kollégája, Ablonczy Balázs által szerkesztett Úton című tanulmánykötetet, vagy száz másikat – valószínűleg ismeri ezeket, jó eséllyel nálam sokkal jobban.
Ezt is ajánljuk a témában
Sok százezer honfitársunknak nem volt más választása egy évszázada, mint hátrahagyni idegen hatalom alá került szülőföldjét, és meg sem állni a megszűkült haza vagonlakásaiig. Az ő sorsukról mesél az Ablonczy Balázs történész szerkesztésében megjelent új kötet, amely az Úton címet viseli. Recenziónk.
Kivételt talán csak a szerző általánosító megállapításai tehetnek, ezek közül nem egy laikusként is majd’ kiverte a szemem, például az említett témában.
„A menekült tisztekkel és tisztviselőkkel ellentétben a társadalom többségét kitevő magyar parasztságnak nem fájt Trianon. Illetve nem Trianon fájt neki 1920-ban. Sem a faluvég mezítlábasainak, sem a csizmás kisgazdáknak nem volt elvesztett hazája Nagy-Magyarország” – írja.
Sőt, egy részben azt is sugallja, hogy – a valóban fájóan elmaradt magyar földreform után –
még jól is jártak az elcsatolt területen élők, „az erdélyi és felvidéki magyar földművelő hétköznapjai keveset változtak a határok átrajzolása nyomán. Főként, hogy tömegével jutottak földhöz, „Szlovenszkóban” és Erdélyben is.”
Írja ezt a húszas évek román és csehszlovák földreformjairól, aminek nyomán családok tízezrei özönlöttek a frissen – és stratégiailag mindig fontos helyeken – elfoglalt területekre, csehszlovák „kolonialisták” és regáti románok, és nem csak anekdotikus, de számszerű adataink is vannak arról, hogy mennyire nem elég elintézni annyival, hogy „a földreformok mélyén brutális és bosszúálló etnikai nacionalizmus dolgozott”. Hiszen minden más előrébbvaló volt a magyar paraszt földhöz juttatásánál,
sőt: bojár-Románia megőrzésének és az 1907-eshez hasonló éhséglázadás megelőzésének a kulcsa volt, hogy a regáti románok is az erdélyi magyar birtokosok földjeiből kaphassanak,
akár tömeges román betelepítések árán is – sőt, annak érdekében! Így hiába igaz tényszerűen, hogy „a kisebbségi sorsba szorult magyar törpebirtokosok ezrei is a kedvezményezettjei lettek”, valójában kevesen, kevéssé és mindenképpen diszkriminatív módon az új többséghez képest.
Statisztika – csak az 1940 és 1944 között visszacsatolt részekről: „az »igényjogosultak« száma már 357.016, akik közül 274.376 román (76.9 százalék) és 82.640 nem román (23.1 százalék)”, miközben „az eképpen kisajátított birtokosok 74.9 százaléka magyar, 13.1 százaléka német és csak 4.7 százaléka volt román”.
És nem, korántsem csak az arisztokrácia földjeit osztották ki: mentek a levesbe közbirtokosságok és a középparasztok földjei is: „csak Észak-Erdélyben 1322 magyar, 286 német és 315 egyéb nemzetiségű 50 kat. holdon aluli, valamint 140 magyar, 7 német és 66 más nemzetiségű 50—100 kat. holdas birtokos birtokából sajátítottak ki egészen tekintélyes hányadot”.
Erre a kisemmizettségre ráadásul mindazok után került sor, hogy a román hadsereg módszeresen végigrabolta a megmaradt Magyarország mellett Erdélyt – azért vannak bőségesen kimaradt kontextus-elemek Hatos szövegében.
Ezt is ajánljuk a témában
Míg saját katonáinkat lefegyverezték Károlyiék, a megszálló románok a mi holminkból fegyverkeztek Erdélyben, majd Magyarországon; az 1919-es rablóhadjárat 16 adóévnyi kárt okozott – sorolja Perczel Olivér.
Mindez azért is volt kirívó az írásban, mert a Trianon-bagatellizálás számos formájával találkoztam már, de a kétezerhúszas években olyan állítással, hogy ez még jó is lett volna széles magyar néprétegeknek, még nem volt szerencsém.
Egyébként kiragadott visszaemlékezésekkel a szöveg megfogalmazza az említett „ősbűnöket”: a magyar birodalmi álmokat, elsősorban a Balkán irányában, eközben a nemzetiségek elnyomását Štefan Osuský alighanem kreált visszaemlékezésével mutatja be (akit állítása szerint természetesen nem más rúgatott ki a pozsonyi gimnáziumból, mint maga Apponyi Albert miniszter személyesen), aminek kapcsán Hatos jelzi ugyan, hogy valótlan, ám az elszakadási szándékok erejét illusztrálja vele.
Itt nem kerül elvégzésre az a kontextusteremtő munka, amely rámutatna esetleg, hogy ha az impériumváltás és Trianon a „nadrágos embereket” érintette (ami, mint láttuk, nem igaz), akkor mennyire igaz ez a korábbi úgymond magyarosítás felrótt folyamatára a szerb, szlovák vagy román, pláne a ruszin parasztok vonatkozásában,
különösen annak tekintetében, amit a szerző is idéz, jelesül, hogy elenyésző részük tanult meg magyarul egyáltalán a nagy-nagy elnyomás közepette.
Ősbűn a szociális igazságtalanságok kétségtelen megléte is – hogy mennyire orvosolta ezt az új hatalom, arra a fentiekben már kitértem.
Hatos azt is megfogalmazza: „»Trianon« Trianon előtt – 1918. október vége és 1919 augusztusa – között nagyjából-egészében lezajlott, az elcsatolt országrészeket már korábban elfoglalták, elhagyták, kiürítették, vagy szinte maguktól leváltak.”
Mintha afféle természetes folyamat lett volna, amelyet éppúgy el kell viselni, mint egy vihart – lehet lázadni az eső ellen, csak éppen felesleges; mintha nem pár száz honvéd és vasutas verte volna ki Balassagyarmatról a cseheket, mintha nem tudtak volna csodát művelni kis erőkkel is azok, akik igazán elszántak voltak, mintha nem lett volna képes Eperjesig nyomulni, ha kell vörös színekben a magyar katonaság, mintha nem tudták volna kimozogni az inszurgensek hathatós rajtaütéseinek segítségével Sopron visszaszerzését… a megelőlegezett, elkerülhetetlennek mondott totális vereség utólagos visszavetítése nem sokkal elegánsabb a neten hadakozó Wikipedia-történészek álmodozásainál arról, hogy fegyverrel minden rögöt meg lehetett volna tartani.
S az ősbűn után jönnek az újabb bűnök: hogy „a területi revízió volt a magyar politika kimondott – ki nem mondott, esetlegesen kimondhatatlan – hajtóereje”,
vagyis: hogy Magyarország nem nyugodott bele a végtagjait lemetsző csonkításba, hárommillió magyarajkú ember kisebbségi sorba taszításába és – mint láttuk – folyamatos asszimilációjába és kisemmizésébe.
„Nagymagyarország, s vele az első világháború utolsó éveiben is intenzíven táplált birodalomépítő magyar remények meghaltak, de a halál tényéből a honfitársaink közül kevesen vonták le azt a következtetést, amit Kunfi Zsigmond, a Tanácsköztársaság egyik szociáldemokrata kulcsembere bécsi emigrációjában levont: »Magyarország régi területére minden ízében áll a régi francia közmondás; si l’on est mort, c’est pour toujours. Ha az ember meghal, az mindörökre szól.«”
A mondat ellenpontozás nélkül lebeg a szövegben, sőt, Hatostól még egyfajta értelmiségi támogatást is kap azzal, hogy „ma sem biztos, hogy ezt a mondatot egy péntek esti kocsmai történetfilozofálgatáson el lehetne ismételni – még kevésbé leírni az árulás vádjának veszélye nélkül.”
A szerző mindemellett jól ragadta meg a magunkra hagyottságunk érzését: „a magyarokon kívül mindenki másnak kellemes nyári emlék maradt 1920. június 4-e, ám a történelem futása hamarosan közönyösen napirendre tért felette” – mégis, mások közönye vajon érv lehet amellett, hogy nem történt semmi, nincs itt semmi látnivaló? Ha más, a tekintetes külföld nem beszél róla, akkor ez nincs is?
A nyilvánvaló igazságtalanságok, az etnikai elvek semmibe vétele, a béke rablóbéke volta alig-alig olvasható a szövegben.
Míg a szétesés determináltsága természetes (területek, amelyek „leváltak”), a nagyhatalmak felelőssége és részvétele ebben nem kap említést különösebben, ahogy a szomszédok harácsvágya sem a román múzeumrablási kísérleten túl, a szerző egy – név nélkül idézett – református lelkész lelkes szónoklatára olvassa az újabb ősbűnt, aki 1941-ben a revízió sikereit éltette: „Isten kezét belekeverve Hitler és Mussolini cinikus geopolitikai rulettjátszmáiba”. Trianon kapcsán a nagyhatalmak nem kapnak ilyen erős kritikát, a revízió kapcsán igen (miközben tudjuk, hogy például az első bécsi döntés a „jó” nagyhatalmak érdektelensége, olykor egyes köreiknek szimpátiája mellett történt). Hogy a revízióval kiküzdött határok etnikai szempontból mennyivel voltak esetleg igazságosabbak a trianoninál – vagy, ha úgy tetszik, az 1920 előttinél is – szintúgy nem érdemel említést Hatos szövegében. Kimarad.
Ellenben, míg a román és csehszlovák megszállás tengernyi atrocitása a köröstárkányi magyar civilek legéppuskázásától a pozsonyi tüntető tömegbe lövésig szintúgy nem érdemel említést az esszében, a revízió egyik utolsó, dicstelen eleme mintegy szimbolikus határkőként jelenik meg.
„Az országgyarapítás vérfagyasztóan tragikomikus befejezésének részletei viszont kevésbé idézettek. 1944 szeptemberében, a román átállás hírére ugyanis még elindultak Horthy Miklós katonái felszabadítani a bécsi döntésben Romániának meghagyott Dél-Erdélyt – ami egy három hetes értelmetlen hadjáratba és a nagysármási kegyetlen zsidóirtásba, öregek és gyermekek, 126 ártatlan magyar anyanyelvű ember megölésébe torkollott”.
Majd érkeznek „a szovjetek oldalára állt bosszúszomjas román csapatok” – értsd a gyanúként lebegő következtetést: ha a magyarok „nem ugrálnak”, nem lettek volna bosszúszomjasak a románok és nem bántották volna az „irredenta” magyar civileket, ezt a provokáció hatására tették,
vagyis a végső felelősök megint nem mások – az erdővidéki Szárazajtán a román gárdisták által lefejezett magyarokért is! – mint a magyarok, tágabb értelemben véve a magyar revízió. A bele nem nyugvás. Az ugrálás.
S valahol itt kezdődik a legkellemetlenebb része a szövegnek a (szociál)pszichologizálás, a magyar néplélek megfejtése, a „Trianon-fájdalom” elvetélt diagnózisa.
„Miért ilyen termékeny a mesék módjára szövődő trianoni fájdalom ma is? Talán azért, mert
a legyőzöttség fájdalma, elsősorban azoké, akik valaha urak voltak, vagy annak képzel(het)ték magukat. Akik hozzászoktak, hogy ők nem kérnek – hanem parancsolnak.”
Vagy alább: „Trianon arcaiból ma is elsősorban egy büszkeségében megalázott kisúri nép nagy bánata néz ránk.”
S nem máshonnan kölcsönöz dorgáló szavakat minderre – a Trianon-gyász ellen – mint a Magyar Nemzeti Múzeum kincseit a románoktól megvédő Harry Hill Bandholtz tábornoktól, aki empátiától mentesen, maró gúnnyal nevezi szerencsétlen balekoknak a gyászoló magyarokat, „ez az örökös siránkozás visszafordíthatatlan dolgok miatt nem tetszik egy amerikainak” (érdemes megfigyelni a nyelvi játékot is, hogy a kontinens mely része is vagyunk mi: „A pecsétnek ugyanis Európa e hátsó fertályában mindig titokzatos hatalma volt – és van ma is.”).
Summa summárum, a szöveg kétségkívül az igazságot mutatja be. Korabeli újságcikkeken, visszaemlékezéseken, jelentéseken alapul. Ha „Győrffy István a neves néprajzos kortárs” azt látta Hatos interpretációjában, hogy „a nagykunsági vasútállomásokon »ázsiai flegmával«, korlátra könyökölve és csendesen pipázva, minden különösebb megindultság, sőt érdeklődés nélkül nézték a kun atyafiak az elvonuló vonatszerelvényeket, melyekből sápadt, rongyos menekültek bámészkodtak”, az biztosan így is volt.
Azonban a szövegek mögött nem feltétlenül a teljes igazság bemutatására törekvő, az idő távlatából higgadtan megírt memoárok, hanem nagyon is az események mindennapjaiban élők szövegei. Bennük lehetnek személyes igazságok, megfigyelések, sérelmek: mind-mind feltáratlan indítékok a közvélemény figyelmének odairányítása, a morális pánik felkeltése, a szubjektív benyomások, kétségbeesés; és természetesen a kortársak általánosítása is általánosítás. Önkényesen kiválogatni közülük azokat, amelyek a mi állításainkat támasztják alá, és időnként figyelmen kívül hagyni az adott szöveg megszületésének kontextusát, legalábbis ugyanúgy nem elegáns, mint kétségbevonni a szubjektív igazságukat.
A társadalmi különbségek és az osztályöntudat kétségkívül megvolt ezekben a napokban is, és ha a Kolozsvárról menekülő Passuth László úgy emlékszik vissza, hogy Szolnokon megkérdezték tőlük az alföldi parasztemberek, hogy „maguk minek jöttek át onnan? Szaporítani a zabálók számát?”, az is mindenképpen hiteles visszaemlékezés – s nem a kortárs, hanem éppen a történész dolga lenne hozzátenni a kontextust: hogy az Alföldnek ez volt a második kiesett mezőgazdasági éve a folyamatos háborúk és frontátvonulás miatt – s némi jóindulattal azt is megjegyezhetné, hogy éppen Szolnok városa, amelyet a románok 1919-ben félig szétágyúztak, ingyen telekkel segítette végül huszonnyolc szükséglakás felépítését a trianoni menekülteknek, akár tett Passuthnak kesernyés megjegyzést két parasztember a vasútállomáson, akár nem.
Igen, Hatos cikke, ami a visszaemlékezéseket illeti, az igazságot mutatja be – de kétségkívül nem a teljes igazságot.
Lehetett volna úgy aposztrofálni, hogy egy harminc éve kevéssé tárgyalt nézőpontot mutat be, esetleg hogy tabukat dönt – az újjáéledő Trianon-mítoszok tabuit –, és ezekre koncentrál. A szöveg azonban a Trianon-fájdalom megmagyarázására vállalkozik – és ebben bizony adós marad. Adós marad empátiával a korabeli áldozatok felé, és adós marad a mai áldozatok irányába is.
Ugyanis a szövegnek van egy másik, még kellemetlenebb sugallata is, ami teljesen hamis: hogy
a szelektíven felemlegetett sérelmek, ha voltak is, már a múltéi – míg a Trianon-fájdalom jelenvalósága mindenképpen értelmetlen, fantomfájdalom.
Ismerős érvelés; és Hatos szövegét olvasva sajnos nem tudok úrrá lenni azon a benyomásomon, hogy a neves történésznek sikerült egy szocialista történetíróknál nagyságrendekkel műveltebb, széles látókörű, érzékenyebb emberként – ekként kétségkívül magasabb minőségben – alátámasztania ugyanazokat az áporodott Trianon-mítoszokat, vagy legalábbis azok elsőségét, amelyek a Kádár-korszakot uralták.
Véletlenül sem állítom, hogy ezek a sugalmazások valamiféle szándékos „nemzetáruló” tendenciákat mutatnának – a kocsmai hőbörgőkkel való megelőlegezett összehasonlítást is visszautasítanám. S különösen nem gondolom azt, hogy valamiféle szocialista történetírás iránti nosztalgia, vagy szimplán megmaradt beidegződések irányították volna a szerző tollát. Nem tudom mire vélni ezt az írást és a kiválogatott, narratívába rendezett visszaemlékezéseket, amikor Hatos korábban úgy vélekedett: „a történész felelőssége, hogy az emlékezet leegyszerűsítő, sőt, sokszor meghamisító perspektívájából visszatérjünk a kortárs perspektívák sokféleségéhez”.
A végső üzenet, a rengeteg kacskaringó, kanyar, számos – valóban ritkán olvasott – forrástöredék beemelése, és minden bizonnyal hatalmas történelmi tudás ellenére, nagyon is tendál efelé: jelesül, hogy Trianon és a maximális országcsonkítás elkerülhetetlen, a revízió lehetetlen délibáb, és mindezt meg is érdemelte a magyar elit, amely bűnös – ellenben a köznép nem is szenvedett tőle, így végtére is csak egy régmúlt trauma, amit csak az emleget fel, akiben parancsolhatnék és kisúri vágy, vagy eziránti nosztalgia van. Igen, a kitelepítések, kisemmizések, reszlovakizálás is a (fél)múlté, ám marosvásárhelyi magyarellenes pogrom áldozatai még bőven élnek, és éppen most vagyunk túl az úzvölgyi temetődúlás ötödik évfordulóján, pár nappal azután, hogy a sírgyalázó román neofasiszták éppen történelmi győzelmüket söpörték be az Európai Parlament szentséges intézményében.
Nem száz éve, hanem most, a jelenben fogdosnak össze és visznek a vágóhídra kárpátaljai magyarokat egy országban, aminek éppen anyanyelvük fokozatos fojtogatását köszönhetik. Ilyenkor egyszerű magyarként – ha úgy tetszik, a sok millió „Trianon-túlélő” egyik leszármazottjaként –, azt hiszem, joggal hőkölök hátra ettől az egésztől.
A történelemferdítő szocializmus kellemetlen utóízétől – ráadásul ezt egy magát jobboldalinak valló lapban olvasva.
Attól, hogy Hatos a tények egy részével, és tényelemek tendenciózus felhasználásával alkotott meg egy narratívát, amit nem az érme másik, az elmúlt három évtizedben ritkábban bemutatott oldalaként, hanem az egyetlen érvényes, tabudöntő igazságként láttat.
S végül attól, hogy mindezt – az ország széttöredezettségét és polarizáltságát kidomborító írást – Trianon évfordulójára – vagy ha már meghaladnánk a múltat, tessék: a Nemzeti Összetartozás Napjára – időzítette.
Akarva vagy akaratlanul, ebben a formában ez az írás nem tűnik másnak, mint egy olvasmányosan megírt, adatgazdag, ám tendenciózus esszé, ha úgy tetszik, egy Trianon-gaslighting.
Visszaviszik a „helyére”.
Teleki Pál a konszolidáció egyik konstrukőre volt, bár alkata miatt nem tudta végig vinni az elképzeléseit, hálózatszervezői, tudósi szerepe pedig rendszereken átívelő – mondja a történész.
Horváth Richárd történész szerint Ulászló trónra kerülésével alapjaiban változtak meg a királyság lehetőségei. Hunyadival jól kijöttek, komoly támadó hadjáratra is képes lett az ország.
Gerő András halála után jelent meg egyik fő műve, a magyarországi holokauszt lexikonja. Recenziónk!
A könyv a modernitástól el nem szakítva, gyakorlati eredményeket is felmutatva vezet be a metapolitika fogalomába.
Miért mentett zsidókat a nyilas külügyminiszter és hogyan gondolta meg magát az első zsidótörvény előadója? Erről is szól Ujváry Gábor történész új könyve.
Trump semmilyen ígéretét nem tartja be, minden lehető szabályt áthág. Támogatói tudják ezt, és örülnek neki.
Az egykori EP-képviselő elfogadta Schmidt Mária felkérését, ezentúl a Szabad Európa Intézet munkatársa lesz.
