Úton – Trianon magyar menekültjeiről született új kötet

Nyitókép: Trianon korabeli menekült magyarok

Trianon egy nemzet tragédiájának csúcspontja, negatív katarzis, világvége. Az első világháborúba bolondult-bolondított, elárult haza heroikus küzdelme, a négy év pokoljárás, vergődő túlélés ellenére bekövetkező vereség sokkja, az ismételt árulások közepette vívott méltatlan területvédő háborúk elvesztése, és a megalázó békediktátum, amely előbb eldőlt, semmint hazánk legalább valamelyest legitim képviselői szóhoz juthattak volna – ez mind-mind Trianon.

Százezrek koldusboton

A gyász sosem racionális, de az a luxus, hogy valaki ilyenkor teljesen elhagyja és átadja magát neki, igen kevesek kiváltsága. Ezért bármilyen sokkoló is volt kortársaink számára mindaz, ami történt, ők kényszerűségből

Erdély földje volt az első, amely a román támadás nyomán már 1916 koraőszén belekóstolt a keserű menekültkenyérbe. Az Úton című tanulmánykötet szerkesztője, az ELTE docense, a Lendület-Trianon 100 Kutatócsoport vezetője, Ablonczy Balázs korábban maga is publikált ebben a témakörben, most ennél a könyvnél a szerkesztő szerepében marad.

A Trianon-dokumentumok és tanulmányok könyvsorozat hetedik darabja éppen az említett továbblépést örökíti meg megannyi perspektívából, korabeli források alapos rendszerezésével és feltárásával, ismeretterjesztő színességgel, de tudományos alapossággal.

Koloh Gábor rendszerező írásából megtudhatjuk, hány százezer honfitársunk kényszerült elhagyni szülőföldjét az impériumváltások után – akár ténylegesen a megszállók szuronya, akár a megszállt terület fojtogató levegője elől menekülve, akár kiutasíttatva,

esetleg otthonában olyannyira megkárosítva, hogy az idegenné vált földön nem volt már maradása.

Az egész helyzet számos jogi abszurditására Gaucsík István a frissen létrejött Csehszlovákia állampolgári jogi helyzetét taglaló írása mutat rá.

Menekülés kincses Kolozsvárról

Erdély, a Romániához került egyéb részekkel – a Partiummal és a Bánság egy jókora darabjával – önmagában nagyobb területet jelentett a megcsonkított anyaországnál, és a menekültek zöme is innen került ki. Nem csoda, hiszen Bartha Ákos és Erdész Ádám tanulmányaiból is fel-felsejlik a Máthé Áron által a vörös- és fehérterror mintájára csak „fekete terrornak” nevezett, a megszálló hadseregek által elkövetett gyilkosságok, fosztogatások és pusztítás képei,

Mindkét írás erdélyi, pontosabban kolozsvári családi történetekre fókuszál, és mindkettő a Magyarországra való meneküléssel zárul. Ezek Márki Sándor kolozsvári egyetemi tanár családja és a Brády-família történetei, ahol a végső döntéssel állásuktól és társadalmi rangjuktól megfosztva, méltóságukban és javaikban folyamatosan megsértve is sokáig kivártak (Brádyéknak egyébként alaposan kijutott mindenféle romándúlásból a történelem során, az 1784-es etnikai-vallási színezetű, véres román parasztlázadás gyilkosságaiból éppúgy, mint az 1848-asokból, amikor a család 13 tagját ölték le a felkelők).

Éppen számos erdélyi menekült jutott Szombathely városába is: Melega Miklós fejti ki tanulmányaiban, hogyan tudott végül a vagonokba zsúfolt érkezőknek menekültlakásokat építtetni a kivéreztetett ország; az írásban

Egyébként az erdélyieknél is hamarabb tapasztalták meg a menekülést Galícia lakói, s megérkezve a Monarchia területére, ahol két illetékes főváros, Bécs és Budapest közötti sűrű, hárító célzatú levelezések közepette vesztegelhettek sokan akár egészen a háború végéig a vagonokban. Pálvölgyi Balázs írása az ő sorsukat dolgozza fel. 

Ez részben összefonódik-továbbgördül a Veszprémy László Bernát tanulmányában szereplő, kárpát-medencei zsidó közösség tagjainak sorsával, sorsában is: alaposan dokumentálja a Tanácsköztársaság dúlása után erőteljesebben fellángoló „lakossági” antiszemitizmus dúlásait is Zsidóság, menekültek és zsidó menekültek Magyarországon című tanulmányában, lényegében az ország tragédiáját egy szenvedő kisebbségi közösség prizmáján át bemutatva.

„Vajjon mikor látjuk viszont egymást?!?!?!” 

Női – és egyszerre főnemesi – forrásokat jelenít meg Bittera Éva tanulmánya, aki, bár írásának nem ez a főfókusza, de fájón tárja elénk a „nyugatos”, „européer” és a „keleti”, főként erdélyi arisztokrácia élet- és nemzetfelfogása közé hasadt szakadék mélységeit, de jóval több empátiával, mint ahogy Móricz Zsigmond fogalmazott egykor („mert az erdélyi grófok abban különböznek a hazaiaktól, hogy azok nem degenerált figurák”); hiszen menekülésük oka is egész-egész más volt, míg a keleti végekről az idegen megszállás, az anyaországból a vöröshatalom késztette indulásra az arisztokratákat.

S végül, de nem utolsósorban

Maarten J. Aalders holland teológus a magyar gyermekek hollandiai „nevelőszülőknél” való hosszabb-rövidebb kirándulásait rendszerező munkája, amelyben e ma már kevéssé ismert, alapvetően egyházi szervezésű nyugati segítségnek állít emléket; míg Petneki Katalin Bridgewateri levelek című tanulmánya az angliai gyermekvonatoknak állít emléket egy budai, középosztálybeli kislány hazaírott leveleivel, rajzaival illusztrálva, amikből az alapvető jó ellátás mellett süt a perzselő honvágy (különösen megindító a 12 éves kis Petrich Kató levélben mellékelt ceruzarajza szomorkodó önmagáról, amit szüleinek küldött ezzel a felirattal: „Vajjon mikor látjuk viszont egymást?!?!?!”). Mégis, figyelembe véve, hogy Anglia egyébként a háborúban ellenséges hatalomként harcolt, legalább kis részben ellenpontozza a köteten végigvonuló fegyverzajt.

Összességében rendkívül gazdag kötet ez, a múlt feltárása és az emlékezés, no meg az emlékezetpolitika árnyalása mellett óhatatlanul felsejlik az emberben a gondolat: ha filmkészítők magyar történelmi filmekhez szeretnének ihletet meríteni, drámák ezreit találnák meg hozzá ebben az egy könyvben.