Ismét megszállhatják a román nacionalisták Úzvölgyét!

Nyitóképen: Sírgyalázó, -rongáló román szélsőségesek lepték el a temetőt. Fotók: MTI / Veres Nándor

A Mandiner megjelenésének napján, június 13-án furcsa menet indul az úzvölgyi osztrák–magyar katonai temető felé. Élén Mihai Tîrnoveanu, egy brassói fogorvos, feltehetőleg tetőtől talpig „dák” jelmezben, mögötte sorjáznak a hasonló maskarás hagyományőrző műdákok. Ott baktat egy csoport focihuligán George Simionnak, a szélsőjobboldali Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) vezérének egykori bukaresti bandájából; talán maga Simion is. Jönnek a mindenféle vasgárdista-ceauista propagandába szédült nénik, bácsik, családok pelyhes bajszú, frusztrált kamaszokkal, továbbá ájtatos ultraortodox hívek, mert a pópa azt mondta, meg kell védeni a román hősöket a bitang magyaroktól, akik még a temetőben sem hagynak nekik békét. Gigantikus román zászlók, még nagyobb nagy-Románia­-térképes, gyűlölettel nyomtatott molinók, népviseletnek gondolt jelmezkonfekciók, Vasgárda-jelvények: terepszín  és éjfekete jól megfér a szentséges ikonokkal, keresztekkel.

Igaz, talán legalább vér nem folyik, mint öt évvel ezelőtt, 2019. június 9-én, amikor az egész banda megindult az úzvölgyi temető ellen, amit naiv és fegyvertelen magyarok öt-hatszáz fős békés imalánca védett. Ott voltak az ortodox klerikofasiszta Tîrnoveanu mellett a még gyermekbakancsban járó AUR alapítói – George Simion, a magyarellenes feljelentőgépként is ismert Dan Tanasă, a szélsőséges újságíró-marketinges Claudiu Târziu –, valamint több ezer focihuligán.

Hogy mit vétett az első világháborús, elsősorban osztrák­–magyar temető egy eldugott, kihalt falucska szélén, Székely­föld peremén a román hősök ellen, nem tudni. Azt igen, hogy a „rehabilitációját” – a csíkszeredai és más „román” temetőkkel egyetemben – már 2017-ben elhatározták. Ott állott feketén-fehéren a Tusványos ellenpárjaként létrehozott, Dan Tanasă jelenlétével súlyosbított román Marosfői Nyári Szabadegyetem az évi deklarációjában is. Azt viszont a kortársak nem sejtették, mit is takar ez a bizonyos „rehabilitáció”.

Mert hát a temető rehabilitálva volt: 2011-től kezdve a közeli, magyar többségű Csíkszentmárton önkormányzata önerőből, majd magyar állami segítséggel felújította, a főként magyar honvédek – egyesével azonosíthatatlan – sírja fölé fakeresztet állított. A helyiek sokszor társadalmi munkával tartották karban a sírkertet, kerítés, székelykapu őrizte a bakák végső álmát. Rehabilitálni éppenséggel a kománfalvi temetőt lett volna érdemes, ahol tényleg román katonák nyugodtak – mint utóbb azt a román szakhivatal is elismerte –, s ahol a gaz nyakig felverte az elhagyatott halmokat.

Ehelyett működésbe léptek az egy és oszthatatlan nemzetállam fogaskerekei, s ebben kapóra jött, hogy a Vasgárda-szimpatizáns Tîrnoveanu ismerte az egykori határ Úzvölgye túloldalán fekvő román Dormánfalván a polgármestert – állítólag iskolatársa volt. A Constantin Toma által vezetett önkormányzati testület 2019 márciusában a Bákó megyei város közvagyonává nyilvánította az egyébként Hargita megyében található, Csíkszentmártonhoz tartozó temetőt, majd egy hónapra rá a magyar katonák sírján román „parcellákat” hozott létre, 51 román trikolóros betonkereszttel a „román hősök” emlékére. Ekkor már a magyarok is ocsúdtak: volt, aki az RMDSZ-nek is jelezte, hogy nagy baj készül, mégsem vették elég komolyan; közben a félresikerült, provokációnak jól eladható ellenakciók csak feltüzelték a román szélsőségeseket. Végül a magyarok június 6-án naivan, kis számban és fegyvertelenül igyekeztek megvédeni a temetőt attól, hogy a nem létező román hősök keresztjeit Tîrnoveanu ortodoxai felavassák. Ekkorra hozzájuk csapódott Dan Tanasă, aki remek összeköttetésekkel bírt George Simion huligánvezérhez, aki szintén csatlakozott a temető „visszavételéhez”.

Öt esztendővel ezelőtt azon a napon tehát imádkozó magyarok alkottak élőláncot, köztük Bíró Erika református lelkész, s ott voltak a sorokban az RMDSZ politikusai és például a 95 éves Bartha Mihály is, aki 1944-ben magyar honvédként itt harcolt a szovjetek ellen. Szörnyű perceket éltek át: mint Bíró kérésünkre visszaemlékszik, az öt-hat­szoros túlerőben lévő román csapat tagjai „köpködni kezdtek ránk, »hazaküldtek« Magyarországra, Mongóliába, nagyon félelmetes volt”. Kővel dobálták, zászlórúddal ütlegelték a magyarokat, végül diadalittasan „elfoglalták” a temetőt, majd megkoronázták mindezt a román „sírok” felszentelésével.

Ekkor kovácsolódott párttá a mai AUR, s miközben a magyar szakhatóságok a bukaresti Hősök Emlékének Országos Hivatalával (ONCE) huzakodtak, szívós harc árán bebizonyítva, hogy legfeljebb néhány román katona fekszik a föld alatt Úzvölgyében, a tények odaát senkit nem érdekeltek. A temető a román szélsőjobboldal zarándokhelyévé vált. S bár évekig tartó munkával Csíkszentmárton a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat segítségével visszaperelte a területet, és bírósági ítélet mondta ki, hogy a román betonkereszteket el kell távolítani – aminek végül Dormánfalva tavaly kénytelen-kelletlen eleget tett –, a történet itt még biztosan nem ért véget. Tîrnoveanu és Simion is közölte: mindenáron „megvédik” a temetőt. Októberben százötven fakereszttel tértek vissza, amelyet a csendőrség orra előtt helyeztek el a „román” parcellában, majd magyargyalázó rigmusokkal tarkított pikniket rendeztek.

Ők térnek vissza idén is az AUR genezisének helyszínére, s teszik ismét, ami a lényegük. Ötödik éve már.