Ismét a „lengyel úton” járunk: bosszú helyett igazságot akarunk a kárpátaljaiaknak

Miközben Nyugaton tombol a háborús pszichózis, addig mi Ukrajna szomszédságában „ízelítőt” kaptunk a fronton és a hátországban tapasztalható borzalmakról. Mint ismert, a Mandiner számolt be elsőként arról, hogy egy kárpátaljai férfi, Sebestyén József július elején belehalt azokba a sérülésekbe, melyeket a kényszersorozása során elszenvedett.

A Mandiner megszerezte a tragikus körülmények között elhunyt férfi utolsó hivatalos, ukrán hatóságoknak címzett nyilatkozatát, amelyben részletesen leírta, milyen szörnyű bántalmazásokat élt át. Ebből idézek most:

Néhány katona a sárba dobott, hogy aludjak ott. Másnap reggel a kapuhoz vittek, azt mondták: »tűnj haza«. Gyalog hazamentem Beregszászra. Nem tudom, miért, de pszichiátriára kerültem, ahol kihívták a rendőrséget.” 

Még túl sem tettük magunkat a fenti megrázó sorokon és a megannyi bizonyítékon, jött a hír, hogy egy azóta rendőrkézre került fiatal férfi felgyújtotta a palágykomoróci görögkatolikus templomot. 

Utóbbiról egyébként az SZBU közleménye hallgat, akárcsak arról, hogy mi volt pontosan az elkövető szándéka.

Alig pár nappal a palágykomoróci gyújtogatást követően Munkácsban is magyarellenes támadásról számoltak be. A három különböző feliratot („Sz*pjon Orbán!”, „A magyarok nem emberek”, „Öljétek meg/ Vágjátok le a magyarokat!”) egy épület két ajtajára fújták fel.

A történtek után persze belendült az ellenzéki gépezet: elindult az ukrán sorozótisztek mosdatása, munkatársaim pellengérre állítása. S immár előkerült egy olyan magyarul beszélő férfi is, aki azt állítja, nem voltak bántalmazásra utaló nyomok az elhunyt férfi testén. Persze nem sokra rá kiderült, hogy

Itt tartunk most.

Közben már csak hónapok választanak el bennünket a háború kitörésének negyedik évfordulójától, és beszéljünk nyíltan: akinek akadnak kárpátaljai ismerősei, már korábban is hallott arról, hogy barna zászlók alatt masíroznak katonák az otthonaik előtt. Olyan katonák, akikről még lengyel források is azt mondják, hogy 

„Nem bosszúrt kiáltanak, hanem sírért és keresztért!”

Miközben idehaza beleégtek a retinánkba Sebestyén megaláztatásainak képsorai, valamint a lángoló templom képei, Lengyelország egy több mint 80 évvel ezelőtti tragédia halottjai előtt tisztelgett. A volhíniai mészárlás áldozatainak emléknapján, július 11-én mind Karol Nawrocki államelnök, mind Mateusz Morawiecki volt miniszterelnök felemelte különböző platformokon a szavát. Szavaik egybecsengtek: 

A több mint 80 éve legyilkoltak „nem bosszúért kiáltanak, hanem sírért, keresztért és emlékért” – szögezte le Nawrocki. (Abba most inkább ne menjünk bele, hogy az Európai Parlamentben Magyar Péter szövetségesei megtagadták a lengyel képviselők azon kérését, hogy a plenáris ülésen egyperces néma csenddel emlékezzenek meg a lemészároltakról.)

Ennél a pontnál érdemes feleleveníteni, hogy pontosan mi történt a második világháború idején Volhíniában. Lapunk hasábjain is többször foglalkoztunk azzal, hogy 1943 és 1945 között az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) emberei lengyelek tömegeit ölték meg volhíniai és kelet-galíciai falvakban.

Az áldozatok számáról született becslések a mai napig széttartanak. Az ukránok 35 ezertől kezdik becsléseiket, lengyel és nemzetközi kutatók 60–100 ezer áldozatról beszélnek, de egyes feltételezések szerint akár 200 ezren is odaveszhettek. Az áldozatok zömmel nők, gyermekek és idősek voltak.

Vegyük észre a figyelmeztető jeleket

Aki tud olvasni a sorok között, észreveszi a „red flag-eket”, a figyelmeztető jeleket: nemzetiségi alapú támadások, templomok, gyengék és elesettek. Közhely, de a történelem így vagy úgy ismétli önmagát, és ha egy véres ideológiát nem tudnak megfelelően kordában tartani vagy lefojtani, akkor az egyszer csak felszínre tör, és ha „táptalajt” talál, akkor újból terjedni kezd.

Két magyarok elleni támadás történt viszonylag gyors egymásutánban, és bár hívek nem voltak bent, de lángolt egy templom is. Ráadásul az égiek nagy forgatókönyvírók, hiszen pont a július 11-i, a lengyelek által csak „véres vasárnapként” emlegetett emléknap körül pattantak ki a hírek ezekről a szélsőséges támadásokról, esetekről.

mert egy rossz mondat több kárt okozhat, mint a fegyverek, de ahogy azt nemrég Orbán Viktor miniszterelnök is mondta, az igazságot nem lehet és nem is szabad elhallgatni. 

S úgy tűnik, hogy a lengyel út elmélete ismét a szemünk elé kerül. Ha nem akarjuk, hogy még évek, évtizedek múltán is azon keseregjünk, hogy nem győzött az igazság sem egyik, sem másik ügyben, a lehetőségekhez mérten ki kell azt beszéltetnünk az érintettekkel.

Bár Sebestyén Józsefet nem tudjuk visszaadni a családjának, de azzal, hogy tudni akarjuk a részleteket, és ezzel kapcsolatban merünk kérdéseket feltenni, ahogyan a templomgyújtogatás ügyében is, azt az üzenetet közvetítjük, hogy a külhoni magyarok számíthatnak az anyaországban élőkre – és hogy

Nyitókép: TV2 Tények