Az ősz és az őz

Valamikor régen, még az előző évezredben a kertember viszonylag gyakran időzött temetőkertekben. Meglátogatta Chopint és Jim Morrisont a Père-Lachaise-ben, Lillát Dunaalmáson, felkeresett katonai temetőket és szirtre tett nyughelyeket, ahonnan a halottak ráláttak az Adria végtelen kékjére.

Mostanában már kevesebb kedve van az ilyen kirándulásokhoz. Hiába na, a fiatal költők a halálra gondolnak jajongva és búsongva, az öreg írók meg fiatal lányokra. A melankólia, az tűnik örökösnek, különösen őszidőben. A teljesen felesleges és egyre idegesítőbb órabirizgálás miatt már öt órakor besötétedik, a meditációs objektumok egy része hirtelen tűnik el a homályban. Hopp, az előbb még itt voltak a novemberi rózsák, rózsaszínben, sárgában, vörösben, tarka cirmosban, és a kertember miután révülten csodálta őket egy darabig, beledugta az orrát az egyik kehelybe, megzavarva egy bágyadt darázs forgolódását, de mindketten megúszták a találkozást; ám mire visszatért a kutyával a kert aljából, a rózsák már aludtak a sötétben, és valószínűleg a darázs is.

Akadnak persze enyhítő körülmények is, ez a november kimondottan szép rajtot vett, mindenszentekkor és halottak napján oly gyönyörűséges idővel, hogy a kertember egy szál pólóban dugdosta a földbe a felszedett tökfélék helyére a fokhagymákat és a vereseket meg a lilákat, így várva a tavaszt, ami persze eljön majd, amikor itt az ideje; mert csupán az ember hiszi azt, hogy kifoghat az időn, a Teremtő és a természet nem vacakol. Aztán a kertben ebédeltek. Kint a szabadban, ebben a szemkápráztató, áldott novemberben.